Gyomros

Állítólag "kapott egy gyomrost" a magyarországi infláció, és térdre rogyott. Nehéz eltekinteni attól a ténytől, hogy ez egyáltalán nem igaz - de most azt emelném ki, hogy a magyar kormányszóvivő (nő - de nem akarok szexistának tűnni) nem tudott egy nyilvánvaló emberi erőszakcselekménynél méltóbb hasonlatot találni arra a jelenségre, hogy némileg csökkent az infláció mértékének növekedése. Valóban ezek jellemzi Magyarországot: kokik, gyomrosok, tockosok és egyéb, az urbánus vagy népies szleng jól ismert köntöseibe csomagolt, mindent átható agresszió. Szóval, minden civilizált magyar állampolgár napi szinten kapja a gyomrosokat, tockosokat, kokikat, nemcsak verbálisan. Gondoljunk az oktatásra, a szociális szférára, az egészségügyre, a kultúrára, a szolidaritásra, az emberségre, az együttérzésre - mind végstádiumban agonizálnak.

Miért kell erről* ennyit írni?

Mert ez van - mondhatnám röviden, de mondom hosszabban is. Nem mondom, hogy csak azt írhatom, ami van, mert írhatok bármit. Azt is, ami van, azt is, ami nincs. Azt talán irodalomnak hívnák, ha jobb lennék benne, de nem vagyok jobb, szóval marad a blog. Sok minden van egyébként, és leginkább arról írok, ami foglalkoztat. Ez* nagyon. Nagyon mélyen érint érzelmileg - talán átmegy időnként, hogy mennyire mély sebeket ejt rajtam. És mélyen érint fizikailag, anyagilag, kognitívan - egyszerűen körbefon és millió dologban gátol és fojtogat ez a helyzet. Nem mondom, hogy csak rosszat hozott, mert a szarból is ki lehet emelni a gyémántokat (csak érdemes aztán megmosni) - szóval, van ennek hozadéka. Sok mindent tanultam és tanulok ebből* kifolyólag. Magamról is, másokról is, intézményesítve** is és autodidakta módon is. És főként ezért is írok róla. Mert azt tapasztalom, hogy döbbenetes az információhiány mindenről, ami ezt és az ehhez hasonló betegségeket övezi. Azt akarom, hogy legalább az a(z egyre kisebb) maréknyi ember lássa, aki még idejár olvasni. Nem mondom, hogy nem hagytam volna ki szívesen ezt a tapasztalatot és foglalkoztam volna inkább más tudományokkal vagy a már soha meg nem valósuló phd-mmal, de ez hullott a nyakamba. És abban bízom, hogy talán az érzékenyítéssel, a hozzáállás változásával Magyarország egy jobb hely lehet a béna kis blogom által. Meg magamnak is meg akarom őrizni, mert tudom, hogy most is valami félvak állapotban vagyok, részben mást sem látok, részben tolom el magamtól, amit lehet - jó nagy katyvasz az egész. Szeretném, ha nem felejteném el, hogy még így is vannak szép pillanatok, szívderítőek, szívszorítóak. Szeretném, ha nem kéne magamnak később nagy szemrehányásokat tennem, hogy mi mindent nem csináltam meg, holott bírhattam volna - mert most azt érzem, nem bírok többet. Visszamenőleg majd biztosan másképp gondolom, és akkor vuisszanézhetek arra, hoigy miben vagyok most. Szeretnék békében lenni magammal. Nem könnyű, mert anyukám pont az az ember volt, aki ezerszeresen is erőn felül csinált mindent (de nem sikerült minden belőle) - és épp magától és a családjától vett el időt mindehhez. Nagyon hasznos volt a világnak az ő létezése, tényleg. De sokszor haragudtam rá, és néha most is haragszom. De a jó lelkéhez vagy a jó szándékához, a szeretetteliségéhez nem fért sosem kétség, most sem fér.***

* anyukám, anyukám betegsége, az abból adódó gondok, problémák, anomáliák, és egyéb vicces helyzetek, az én ebből fakadó tevékenységeim, gondolataim - aztán már be is telt a blog

** ha úgy vesszük, a két utolsóként megszerzett diplomámat és a szeptembertől induló újabbat mind ennek a helyzetnek köszönhetem, legalábbis a lökés innen jött (jó nagy taszajtás volt, de még mindig jobb a diplomaszerzési mánia, mintha inni vagy drogozni kezdtem volna - bár néha jól esne)

*** apám halála arra mindenképp jó volt (mármint az én fejlődésem érdekében), hoy rájöjjek, attól, hogy meghal valaki, nem kell, hogy hiányozzon is. Elég sokszor gondolok rá különféle helyzetekben, sok mindent gondolok róla (nemcsak rosszat, néha jót is) - de hiányozni még nem hiányzott, mióta meghalt. De őszinte irigykedéssel nézem azokat, akiknek van miért hiányt érezniük az apjuk halála után. Anyukám viszont nagyon hiányzik most is és mindig is fog, mert ő nagyon sok jót is tett hozzá az életemhez.

fagyi

A szombat nem volt túl kellemes, anyukám nagyon lassan ismert meg. De vasárnap kijött velem Á. is, hogy ne nekem kelljen cipelnem azt a harminc kiló cuccot (sosem kevesebb), amit mindig viszek, aztán áthozta apám jó kukáját anyukám törött kukája helyett (azt is fizetem, persze), aztán míg én mostam és ágyat húztam, beszélgetett anyukámmal a napon. Anyukám vasárnap megismert engem és Á.-t is, sosem mond ilyesmit, neveket évek óta nem mond, de látszik rajta, ha tudja, kik vagyunk. Aztán beültünk mind az autóba és bevittük Á.-t a városba a vonathoz, mi pedig még sétáltunk a parkban, aztán vettünk két mosható párnát, hogy ne a díszpárnákat kelljen folyton mosni, ha baleset éri őket - vagyis ha pisisek lesznek azok is. A teljes ágyhúzás minden reggel garantált, hencidától boncidáig mindig folyik a sárga lé*, de a párnákig azért nem mindig jut el. Aztán bementünk a spárba és vettünk bolti ebédet, mert amit főztem, az mind*** a fagyasztóba került, meg vettem innivalókat és két csomagolt tölcséres fagyit. Nem szabad sokat vásárolni, mert már így sincs meg az augusztusi fizetésem anyukám lassan és tétován vánszorog, és nem tud például egyszerre menni és fagyit enni. Úgyhogy a fagyikat csak az autónál bontottam ki, amikor ledobáltam a kezünkből a csomagokat. Mindig kell az ő kezébe is adni valamit, mert ha nem, akkor találomra kitép az én kezemből valamit, az meg sosem vezet jóra. Szóval, beültettem nyitott ajtónál az autóba (árnyékban álltam meg), aztán lehámoztam a fagyiról a papírt és a tölcséres csodát a kezébe nyomtam. Ízlett neki, bár őszintén szólva nem volt túl finom, ipari íze volt - de azzal főzünk, ami van, ha ipari íz van, akkor ipari ízzel. Ette, nyalogatta - aztán eljutott addig, hogy a fagyi már mélyebben volt, mint a tölcsér csokis pereme. Megállt, tanácstalanul nézegette. Mondtam, hogy harapja le - és mutattam az én tölcséremet, amiből már alig volt meg a fele. Kipróbálta, tetszett neki. Ez nagyon jó - mondta - ez nagyon érdekes! Innentől ment minden, mint a karikacsapás, fogyott a fagyi. Mire ő megette a fagyit, én még megöltem egy darazsat, ami a műszerfalon fickándozott, aztán hazaautóztunk, ebédeltünk semmit, pihentünk (csak én), teregetés, vacsora, még egy fürdés, eltelt a nap.

Aztán eljövetelkor rázártam az ajtót, és láttam, milyen szomorú - azt a percet szívesen kihagytam volna a végéről.

* a mesékben persze a húslevesről esik szó ilyeténképpen, de itt nem arról van szó, ez pisi, sőt húgy, amikor odaérünk reggel, mindig megüli ez a nehéz szag a házat - nyáron egy ágyhúzással** és ablaknyitással jól orvosolható

** igazából tavasz óta durvult be a dolog, a telet még nem próbáltuk, de el tudom képzelni - vagy el sem tudom

*** 41 üveg - főzelékek, húsok, sokféle

kibaszott kupakok

Ja, úrinők úrinőblogban ilyesmit sosem írnának, pláne nem a címben, hacsak... hacsak nem komoly okuk van rá. Amúgy meg tényleg nem vagyok úrinő, mitől is lennék. Szóval azon vagyok kiakadva, hogy egy új rendelet miatt a kupakokat nem lehet lecsavarni. Nem tudom, ki hogy van vele, lehet, hogy van, aki észre sem vette (ezt mondjuk kétlem), én sajnos a másik véglet vagyok, nekem napi szinten okoznak bosszúságot a lecsavarhatatlan kupakok. Öntöttem már ki emiatt olajat, öntöttem le magam vezetés közben nagyon (úgy értem, fél liter kólával) - még jó, hogy épp hazafelé jöttem, de ment tönkre (aznapra) szép ruhám a kupakról visszacseppenő kaukázusi kefír miatt - most pedig elázott a teljes ágyam fél liter fröccsvíztől, mert a rászerelt kupakot csak ferdén tudtam visszacsavarni, mert nem engedett többet a madzag. Jó, nem mindenki dob az ágyra lazán egy épphogy megbontott másfél literes flakon vizet - de én inni akartam elalvás előtt. Most írok helyette. Mondjuk ez épp az az eset lenne, amikor jobb lenne töményen inni a bort - ha szoktam volna fröccsöt vagy bort inni (mostanában amúgy néha igen, de most csak vizet akartam). Most kereshetek másik ágyat magamnak a házban, mert ez tocsog a víztől - először azt hittem, macskapisi, de sajnos a vizem. Talán praktikusabb lenne visszaválthatóvá tenni a kupakkal ellátott palackokat.

Anyukámmal tegnap közepes, de ma szuper napot töltöttünk - majd írok erről is, ha kialudtam és kidolgoztam magam.

egy kellemetlen nő

- valószínűleg így fognak emlékezni* rám az ismerőseim. Ez van. Nincsenek nevetőráncaim - ami azt illeti, szinte egyáltalán nincsenek ráncaim, mint a kövér embereknek általában - de ha egyszer lefogynék (ami valószínűleg sosem fog megtörténni), vagy ha annyira megöregednék (ez sem), akkor a keserűség ráncai ülnének ki az arcomra. Sajnálom, jobban szeretnék kedves, boldog arcú nő lenni. Nem tudom, mikor kellett volna megtanulnom - ha már gyerekkoromban elmaradt - de talán túl későn ébredtem rá, hogy csakazértis akarattal boldog fejet kellett volna vágni, és akkor az rögzült volna. Most már a lefittyedt száj rögzült, a szúrós tekintet, amitől jobb elmenekülni, meg a könnyek, akkor is itt a rászáradt nyomuk az arcomon, amikor épp nem sírok. De folyton sírok. Panaszkodom, görcsben a gyomrom. Elkezdtem arról ábrándozni, hogy ha elég beteg lennék, megúszhatnám anyukám ápolását. Ugye, szörnyen gonoszul hangzik? Igen, szégyellem is magam miatta, az állandó szégyen is a vállamon ül. Nem vagyok elég szép, nem vagyok elég jó, nem vagyok elég erős, nem vagyok elég bátor - és valószínűleg elég okos sem vagyok, ha mindezeken nem vagyok képes változtatni az akaratom ellenére sem. Ja, igazából nincs akaratom. Ez is baj. Szóval, amikor ,már többedjére kaptam rajta magam azon, hogy különféle betegségeket vízionálok magamnak, amik által megmenekülnék a felelősségrevonás alól, úgy döntöttem, hogy lemondok anyukám ápolásáról. Mármint a fizikai részről - szóval, én ezt a pelenkás dolgot nem bírom kezelni. Sajnálom, őszintén, tényleg, de képtelen vagyok rá. Inkább odaadom a teljes fizetésem nagy részét és vállalok valami plusz munkát valahol, de ez így nem megy. Már jó egy héttel azelőtt, hogy az én hétvégém jönne (vagyis kábé állandósul az állapot), totál befeszülök, szorongok, pánikrohamaim vannak, légszomj, egyre kevésbé diszkrét remegés, falásrohamok (újabb kilókkal), hányinger, hasmenés (nem, egy dekát sem fogyok, sőt), és nem tudok aludni, mert folyton azon jár az agyam, hogyan úszhatnám meg - és akkor jönnek a betegségvágyak, sőt, már odáig is eljutottam, hogy talán jobb lenne meghalni. Persze nem lenne jobb, és nem, beteg sem akarok lenni, és mélységesen szégyellem magam és fáj anyukám sorsa, mert ha valaki biztosan nem érdemli meg ezt a méltatlan állapotot, akkor ő biztosan nem, és ha valaki nem érdemelt ilyen gyereket, mint amilyen én vagyok, hát ő biztosan nem - de képtelen vagyok elindulni, napok óta rám tör a sírás minden pillanatban, amikor egyedül vagyok (vagy nagy tömegben) - szóval, ahol senki sem lát. És sajnálom magam, amit tilos, az ember ne sajnálja, pláne ne sajnáltassa magát, de valahogy azt érzem, hogy senki sem érti ezt az egész helyzetet (akik igen, azok vagy saját hasonló helyzetükkel vannak elfoglalva, vagy eleve erősek és kemények, mint a sziklák**, azok csak megvetnek, hogy mit pityogok állandóan) Szóval, köszönöm, hogy ma is elronthattam a hétvégéteket ezekkel a csúf, gyenge gondolatokkal. 

* egy rövid ideig, aztán gyorsan elfelejtenek

** persze a sziklák érzéketlenek, kőből van a szívük, én nem vagyok érzéketlen, csak nem látszik rajtam semmi, legfeljebb düh, harag, undor, ilyesmik. A szép érzelmeim rejtve bennem maradnak.

csere

Hogy mi történik akkor, ha kialvatlanul ébredek és a macska semmiképp nem hagy békén addig, míg enni nem kap? Az, hogy összecserélek két kis zacskót:

Szerencsére csak neki töltöttem ki a tálkájába az enyémet, magamnak már az övét nem. Fáradtabb vagyok, mint nyár elején.

Arkhimédész tárcsája

Már nyár eleje óta tudtam, hogy szeretnék részt venni egy konferencián, de a nyaralás előtt nem jelentkeztem rá, mert azt hittem, hogy még meg tudok szerezni egy jókora kedvezményt a belépőhöz, aztán a nyaralás után nemcsak az derült ki, hogy nem tudok kedvezményt szerezni, hanem az is, hogy már a teljes árú jegyet sem tudom megvenni, mert betelt a létszám, a regisztrációs űrlap bezárult. Mit mondhatnék? Nagyon szomorú lettem. Sírtam-ríttam, még a konferenciaszervezőnek is írtam, hogy lécci-lécci, de azt mondta, nincs több szék, a tűzoltóság sem engedélyezi, szóval mit volt mit tenni, el kellett fogadnom a helyzetet, hogy erről most lemaradok.

Tegnap moziban voltunk A.-val és megnéztük az új(?) Indiana Jones filmet - nagyjából ez a kis közös keresztmetszete van a mindkettőnk által nézhetőnek nyilvánított filmeknek. Nem gondoljuk azt, hogy a filmtörténeti lexikon aranylapjain fog szerepelni, de végül is oké volt (bár lettek volna további ötleteink a javítására). A film (nem spoiler) kábé arról szól, hogy egy ókori szerkezet segítségével bizonyos feltételek mellett el lehet jutni a múltba épp úgy, mint a jövőbe - vagyis hogy létre lehet hozni valamiféle időgépet.

A film végeztével irreálisan sokáig kellett még a helyünkön maradni, mert a fal mellett kaptunk már csak helyet és a sorban mellettünk ülő pár nem vette észre, hogy vége a filmnek, vagy annyia meghatotta vagy megdöbbentette őket a végkifejlet, hogy nem bírtak felállni - mindenesetre nem álltak fel és így mi sem mozdulhattunk. Vigaszképp elővettem a telefonomat, hogy megnézzem, zuhogó esőre megyünk-e ki a moziból. Ez végül nem derült ki, mert láttam, hogy van egy messengerüzenetem a konferencia szervezőjétől, hogy valaki  - bár regisztrált - nem fizette be határidőre a regisztrációs díjat, ezért megnyitották nekem az űrlapot, ha még mindig érdekel a dolog. Gondolhatjátok, hogy még onnan a moziból regisztráltam, aztán egy órán belül be is fizettem a részvételi díjat.

Hát, ennyit az időkapukról, amik ezek szerint bizonyos feltételek mellett igenis kinyílnak. Hasonló problémák esetleges megoldására javaslom a film megtekintését!

Vihar után

- muszáj nappal is égetni a lámpát?

- hát, elég sötét van nélküle...

- ez igaz, de nem túl hivalkodó, hogy nálunk van villany?

(aztán hivalkodtunk, mert nem volt net és olvasni is sötét volt - de a környéken szinte senkinél nem volt villany sem - mi nagyon jól megúsztuk, csak egy kicsit ázott be az előszoba (igaz, a padlást nem néztük meg), a hintaágyat nem lökte le a szél a teraszról a kertbe, mint szokta és vezetékes vizünk is volt egész nap, nem úgy, mint azoknál, akiknél sem víz, sem áram, sem net)

meglepetés

Ma úszni mentem. Már a tengerben lengedezve mondtam A.-nak, hogy most kell elkezdeni ismét úszni járni, mert most még ismeri a testem a vízbemenetel érzését és nem reszketek fél órát a medence létráján, míg a hasamat is bele tudom mártani. De aztán nem mentem, győzött egész héten a lustaság. Ma viszont egy barátnőm találkozóra hívott egy étterembe - és azt gondoltam, hogy na, az éttermezést már egészen biztosan nem engedhetem meg magamnak mozgás nélkül. Megettem kétharmad pizzát és egy hideg eperleves - és úsztam 500 métert. Nem, nem gondolom, hogy ezzel megúsztam az evés okozta gyarapodást - de valami mégiscsak elindul talán. Mert nagyon jó volt úszni. És megtapasztaltam, hogy milyen kis helyen elfér a törülközőm és a fürdőruhám. Bikiniben fogok úszni (ma is abban úsztam), mert leginkább az taszít, amikor a vízből kijőve száradhatatlanul tapad rám egy hatalmas hideg, nedves rongy. A maradék pizzámat A.-nak adtam hálából, hogy ő is eljött velem úszni. Ott találkoztunk. Heti egy alkalom a kitűzött cél, és az, hogy mire jönnek a hideg őszi esték, már újra rutinná váljon.

ruhás

Szeretek varrni, bár nem tudok szakszerűen és ezer éve nem is varrtam semmit ujjbábokon kívül - de érzem, hogy szeretek és mindig készülök rá. Vagyis talán helyesebb úgy mondani, hogy szeretek fonalakkal és textilekkel babrálni, szóval horgolni is szoktam (azon kívül, hogy varrni sem) - na, értitek, de valahogy mindig szívesen fogom a kezembe ezeket a dolgokat. Szigorúan a szabályok tisztelete nélkül, mert eltisztázni például egyáltalán nem szeretek semmit, sem pontosan lemérni, én úgy varrok, hogy egy  órán belül legyen készen, hordhatóan. Ez tizenéves koromban nem volt nehéz, egyrészt, mert úgy általában is kevésbé volt fókusz a ruhákon és bármi jó volt, ami nem úgy nézett ki, mint amit az úttörő áruházban szerzett be az ember, másrészt állt a szobában egy singer, amit nem kellett elővenni, összeszerelni, meg üres asztalra helyezni, mielőtt varrni akartam, csak befűztem a szálakat és már taposhattam is a lábítót. Most egy elektromos varrógépem van, körülbelül 15-20 éves, és tízszer sem varrtam még vele. Szeretnék, de sosem jön ösze. V. szokott varrni, ő gyakorlottabb is nálam mostanára. Ezt örökölte tőlem.

Van jó néhány ruhám, ami nagyon tetszik és majdnem jó is - de hol ezért, hogy azért nem, például soknak az ujja szűk. Bele tudok bújni, de nem komfortos, nem tudok benne jól mozogni, szóval, nem hordom. Van egy ilyen nyári rihám is, nagyon tetszik, három vagy négy éve rendeltem (a covid alatt - atyaég, rengeteg felesleges ruhát rendeltem akkor, így oldottam a szorongásomat, azóta sem tudok megszabadulni tőlük, mert kereskedésben nem vagyok jó) - de még sosem viseltem. Aztán tavaly megbontottam varrás mentén az ujját, hogy úgy jó lesz, de nem lett jó, mert olyan volt, mintha kiszakadt volna, szóval a másik ujjat már ki sem bontottam, visszadobtam a szekrénybe. De sokszor néztem vágyakozva, mert amúgy jól áll, csak ritkán van olyan programom, ahol leengedett karokkal kell állni mint a cövek.

Aztán most megvilágosodtam, benyomtam egy podcastot és megvarrtam a ruhát. Kézzel. Kibontottam a másik ujját is, és bár először egy rugalmas csipkét akartam betoldani, hamar rájöttem, hogy megfelelő színű rugalmas csipkét találni újabb néhány évembe kerülne - így egy centinyi azonos színű horgolással egészítettem ki. Rugalmas, szellőzik és részben alig látszik, részben viszont ha mégis látszana, úgy tűnne, mintha így készült volna. Így hirtelen lett egy hordható új ruhám, és V.-től a hazaérkezésünk örömére egy azonos színű rózsacsokrot is kaptam - kár, hogy azt nem cipelhetem mindenüvé magammal.