Könyvek

Lassabban megy az olvasás, mint régebben, mintha elbutultam volna (egy érv az új egyetem mellett, hátha még kikupál) - de tegnap és ma elolvastam egy-egy könyvet: ezt és ezt. Mindkettő bántalmazott gyerekekről szól, az egyik könyvet maga az áldozat írta, mikor felnőtt, a másikat egy olyan anya és egyben szakember, aki érintettje a történéseknek. Borzasztó sorsok vannak, azt gondolom, hogy jó, ha ismerünk ilyen történeteket (ha már megtörténnek), de könyvként egyik sem jó. Gyorsan olvashatóak, elég egyszerű a nyelvezetük, de szépirodalomként egyik sem állja meg a helyét (szerintem - nem mintha értenék hozzá). Szóval, inkább szociográfiáknak nevezném őket (ők persze nem hívják annak).

Vettem két irodalmilag érdekesebbnek ígérkező könyvet is, az egyik a Knausgard kötetek hatodik, befejező(?) része, a másik pedig egy Borbély Szilárd kötet (mindkettőt nevezhetnénk szociografikus írásnak amúgy, de megelőlegezem, hogy ezek irodalmi értékkel is bírnak) - ezeknek még nem álltam nekik a befőzés miatt (meg mert még a nyaralásra elhurcolt kötetekbe is épphogy csak belekóstoltam)

Paradicsom újra

Végül is - minden jobb meggyőződésem ellenére - elkezdtem idén is befőzni. Nem esik jól, de tudom, hogy mennyire szeretem télen kibontogatni, amit főztem. És tudom, hogy sajnálnám, hogy nincs semmi. Szóval, eltettem már a héten néhány üveg sárgabarackot (aranyárban vettem, nyilván árban megérni nem éri meg), és a héten vettem két láda bio paradicsomot (kábé 15 kiló összesen) és hozzá bio bazsalikomot és most azokat főzöm. Nem darálok, nem passzírozok, nem is aprítok, hanem a félbe -  negyedbe vágott paradicsomokat bazsalikommal és sóval összefőzöm, úgy teszem üvegekbe. Ha kisebb (és hibátlanabb) darabok lennének, tennék el belőlük fermentálva is, a tavalyi egy üveg nagyon finom lett, de ezek nagyok és mindegyikből kell egy kicsit kivágni. Egy ládányit már feldogoztam: öt nagy és hat kisebb üveg lett belőle.

semmi új, semmi jó

Bezzeg

Az ördög a paradicsomban lakozik

Ökörszív a neve a hatalmas, bordázott, amorf alakú paradicsomnak. Kiváló alanya a befőzésnek, a lecsónak, és mozzarella mellé is igazán finom sóval, bazsalikommal.

Ökölszív - apám így nevezi. Nyilván félrehallotta. Meg hát Freud. Bár emlékeim szerint ököllel sosem ütött, mindig csak tenyérrel, esetleg visszakézből kézfejjel. Van ökölszív paradicsom, kérsz? - kérdezi. Kérek - mondom - de kissé fedezékbe húzódom. Ki tudja.

A Lidlben a pénztáros kódokat keres az ördögszív paradicsomhoz. Tényleg olyan, mint az ördög szíve - mondja. Milyen az íze? - kérdezi. Csípős? Egy paradicsom? - döbbenek meg. De persze ha ördögszív a fajtája, csíphet is. Nem, nem csíp, finom édes - felelem. Mint az ördög csábítása.

Banánfa

Én soha életemben nem láttam annyi banánfát, nemcsak cserépben, nemcsak kertekben, hanem utcán, árokparta kiültetve, három méter magasakat, vastagokat (sok) törzsűeket, mint itt az Ördögkatlan környékén* (mondjuk érthető, ott nyilván banánérlelően pokoli a forróság). Vajon ki kezdte a banánültetvényezést? Virágoznak, teremnek is a fák? Jól bírják a pannon-mediterrán teleket? Télen hogy néz ki egy banánfa? Megannyi feszítő kérdés.

* Beremend, Nagyharsány, Villány, Villánykövesd, Palkonya, Bóly, stb

Előrenézős

Még nem nyomtam meg az elküldöm gombot (de már feltöltöttem a kért dokumentumokat) egy felsőoktatási intézmény oldalán. Nem egészen értem, miért érzem úgy, hogy tovább kell szívatnom magam egy újabb diplomáért - ugyanakkor azt is érzem, hogy roppant, helyrehozhatatlan veszteség ér, ha nem teszem meg. Nem vagyok normális. Tényleg nem. Most mit csináljak?

Visszanézős

Nagyszerű hosszú nyaralás volt. Mármint az sosem elég hosszú, de a lényeg, hogy jó volt. Kettesben A.-val, mert a gyerekeink belföldi közös nyaralásra nem vágynak már, külföldre pedig nem megyünk*

Voltunk a Balatonnál - igazából semmi mást nem csináltunk (és semmi másra nem is nagyon vágytunk), mint a víz, part, lángos szentháromság (bővítve persze). A kedvenc éttermem továbbra is a Mi a kő, és lett egy új kedvenc fagyizónk, a Kő fagyi?**

A Balatonról egy szűk hét után továbbgurultunk az Ördögkatlan fesztiválra, ahol gyorsan rádöbbentem, hogy öreg vagyok én már ehhez, de végül is öregen is nagyon jól éreztem magam, például annyi színházi előadást láttam, mint az elmúlt húsz három évben összesen. És ettem nagyon finom halászlét, ami ritka (és mióta nincsenek közös karácsoonyok, én sem főztem, pedig nagyon szeretem). Voltunk koncerten is, kézműveskedtem is, sokat aludtam, és gyógyfürdőben is voltunk - melynek folyományaként (illetve az autó menetszelével kombinált folyományaként) fülfájásom lett (és még mindig tart)

Itthon aztán ötszáz köbméternyi szennyesen kellett átverekednem magam ahhoz, hogy bejussak a fürdőszobába - most igyekszem bepótolni a január óta elmaradt takarítást***, pakolást, rendrakást - meg hát mától dolgozom is. Szerencsére kovászos uborkaszezon van**** Elhatároztam, hogy mindennap befőzök legalább egy (de maximum három) kilogram valamit - így tegnap lett öt kisebb üveg baracklekvárunk.

* csak Á. a barátnőjével és annak családjával - mit mondjak? nem örülök. De persze támogattuk (értsd kifizettük) az utat. Majd 20-án megy. Jaj.

** ez utóbbi úgy, hogy egy kedves és teéjesen ismeretlen olvasóm meghívott magukhoz - amit nem fogadtam el, mert mi van, ha őrült túlzásnak tűnt, hogy idegenként beállítsunk egy családhoz, de egy fagyizást végül megbeszéltünk és a kőfagyi jó fagyis hírében áll. Méltán. Aztán fagyizás közben beszélgettünk, gyorsan kiderült, hogy korántsem vagyok annyira az inkognitó árnyékában, mint hittem szeretném, szóval, remélem, csupa jófej, jóindulatú olvasónak teregetem ki a foltos-szakadt kis életünket.

*** már egyeztettem egy lánnyal, aki esetleg jöne hozzánk takarítani - remélem, miután megnézi a házat, azután is vállalja, mert azt látom, hogy én nem boldogulok vele többé

**** a Mi a kő étterem két legjobb fogása a hideg kovászos uborka krémleves és a kovászolt káposztából készült nyári töltött káposzta.

Édes semmiségek

 

ezért nem visszük mi semmire*

A.: nem tehetek róla, engem egyáltalán nem hoz lázba a borászkodás

én: és?

A.: hát, sajnálom, de tényleg nem

én: jó, engem sem.... és akkor mi van?

A.: ezért nem vittük semmire...

én: nem?

A.: és soha nem is fogjuk

én: én nem érzem úgy, hogy nem vittük semmire

A.: jó, én meg majd megmondom nyolcvan évesen

én: jó... de addig azért legalább én ringathatom magam abban a hitben, hogy vittük valamire, ugye?

* véleménykülönbséggel

Öregemberek

Úgy tűnik, idén nyárra megöregedtünk, A. és én. Végtelen, ólmos fáradtsággal pakolunk. Tegnap nem tudtunk elindulni nyaralni, még nem voltam elég jól - mostanra rádöbbentem, hogy még nagyon messze vagyok tőle, ha még egyáltalán valaha. Órákba telt összeállítani a csomagomat - de a minimálpakkal járó, gyorscsomagoló A. sincs még készen. Ülünk az ágy szélén és sóhajtozunk, hogy nem megy. Mintha nem akarnánk menni. Pedig akarunk. Vágyunk a Balaton hűs vizébe, vágyunk egész nap csak olvasni, nem gondoskodni senkiről, de azt hiszem, kiégetett minket az elmúlt hónapok nagyon feszes hajtása, belefáradtunk mindenbe. Azt nem mondom, hogy ne lenne semmi, ami érdekelne, inkább csak azt, hogy nincs erőm hozzá, hogy kielégítsem az érdeklődéseimet. Fél oldalnyi könyv, tíz percnyi film után elalszom. Rosszul alszom, keveset. Nagyon korán ébredek (oké, ebben többnyire a macska karmos mancsa is benne van). Mozogni kéne, de ólomból vagyok, már az is fáj, ha fel kell állnom ülnöm. Azt hittem, ilyen lehet kilencven évesnek lenni. De hol van az még?