Kínzástörténeti múzeum és zombiélmény kedvezménnyel

Ezt kínálja a booking.com-os foglalás pluszba. De mit tudnak vajon újat mutatni?

Reggel ötkor kelek. Nyolctól fél ötig dolgozom. Hatra érek haza. Már reggel is agyhalott vagyok. Estére a zombik hozzám képest királykisasszonyok. Kínzástörténeti múzeum? Na, ne röhögtessenek! Mindennap  minimum három munkát kapok vissza azzal, hogy jó lesz, jó az irány, de húztam belőle... úgy 120 százalékot. És akkor újraírom, és megértek magamból megint egy kis részt, remek önismereti kurzus, aztán időnként a munkából is már lassacskán valamennyit, nem eleget. Aztán vizsgázom - megvagyok mindennel. Az eredményeket nem tudom még, de reményeim szerint nem kell újráznom semmiből. Aztán meghallgatom, meddig számít fiatalnak valaki. Én már nem. Bár az új kolléganő el sem tudja képzelni, hogy nem egy másik bennfentesnek mondja, hol húzta meg a fiatalkor végső határát. Én már azon kívül esek pofára. Aztán elhatározom, hogy bármit mondanak, azt fogom csinálni. Mert amit kifogásolnak, azok a dolgok az én végzettségem szerinti szakmám szabályainak tökéletesen megfelelnek. Ezzel a végzettséggel viszont egyedül lézengek a sok más közt. Igen, félelmetesek nagyon a mások. Aztán szoktam még ebédelni, a kiszolgálólány, aki mindenkit harsány helló!-val köszönt, amikor rám kerül a sor, azt szokta kérdezni: Önnek mit adhatok? De akkor már mindig késő kiállni a sorból, úgyhogy inkább rendelek valamit. Az álommelóért meg kell dolgozni, még úgy is, hogy rémálomelemek is csúsznak bele itt-ott. De úgy határoztam, a végsőkig kitartok. Na jó, ez egyszer már nem jött be. Akkor nem a végsőkig. Csak amíg van egy cseppnyi remény is arra, hogy egyszer majd átlátom a viszonyokat, minden rövidítést fel tudok oldani, elfogadják húzás nélkül a munkáimat, visszafiatalodom a törzsgárda átlagához és meggazdagszom. Most pedig megpróbálok az éjszaka fennmaradó öt órájából tízet mélyen végigaludni. Kedv, remények, Lillák... Megmondom őszintén,  most perpill nem írni volna jó, inkább rajzolni vágyom az ágyon.

Ma majdnem írtam

aztán inkább aludtam helyette délután.

nehogy már még címe is legyen

fel tudok kelni persze, naná
de ödémás csík van a szemem helyén
felkelek, mosdok, öltözöm is
csak valaki más lakik bennem, nem én

Terveim

Szeretném a következő háromnapos hétvégén elolvasni az ALDI reklámújságának 2018. évi januári számait (addigra talán kijön bőrkötésben) - de ha addig kirúgnak, akkor már hamarabb is elolvashatom őket, talán még februárban. Lopott üres másodperceimben elmerengek azon, hogy egyszer majd egy nagy bögre kakaóval lustálkodom az ágyban még reggel fél hétkor is, van időm a kedvenc kiadványaimra (az aldién kívül akkor a lidl és a jysk példányait is végigbogarásznám). Talán a születésnapomra is ezt kérem majd! Néhány izgalmas, színes lapot. És egy doboz altatót.

A munkahelyi körömreszelgetésről

Noha én ilyesmit sosem láttam, mindig úgy képzeltem, hogy ez a szókép egyvelege lehet az unalomnak és tökéletes feleslegességnek. Nos, harmadik hete ruhástul esek be az ágyba esténként és ma például úgy dülöngéltem ki hajnalban a fürdőszobába, mint aki hajnalig iszogatott - de nem, én aludtam, közel nyolc órát - csakhogy kétszer ennyit szeretnék. És ha péntek lenne is alig bírnám ki a napot ébren, de még csak kedd van. Na, ebbe jobb bele sem gondolni. És még mindehhez jön a körmöm: ezzel a géllel nem szabad vágni, viszont reszelni sokkal keményebb megpróbáltatás, mint hittem volna. Ráadásul az irodában nincs rá idő. Itthon meg ugye alszom. Az, hogy visszatérjek a körmöshöz, nem összeegyeztethető a jelenlegi időbeosztásommal. Nyilván fodrászhoz sem mehetek többé. Hát, nem tudom, mi lesz így. Hosszú és töredezett karmokkal valamint gondozatlan ősz hajjal fognak rám találni egy irodai asztal alatt. Jobb esetben csak alszom majd.

Eljött a várva várt halnap

Reggelire kapribogyós tonhalkrém volt, ebédre pedig citrommal egybesütött rozmaringos lazac lesz* párolt spenóttal és rizzsel.

* a receptleírás szerint már rég el kellett volna készülnie, de a mi halaink lassan süllő sülő fajta

Írni

Szeretnék {cím}
Van mit {cím}
Nincs időm {cím}

Helyette akkor címszavak:
igen, még mindig beteg vagyok
nem, azért már nem annyira
igen, végig bejártam dolgozni
igen, már mások is betegek
nem, nem szégyellem magam
nem, nem hiszem, hogy mind tőlem kapták el
igen, teljesen ki vagyok facsarva
nem, nem csak szellemileg
igen, még mindig nagyon érdekes a munka
igen, még mindig nagyon kedvesek a kollégák
igen, simán felkelek reggel ötkor

csak...

aztán úgy kifáradok délután ötre , hogy esténként már hullazsákot húzok magamra a paplan helyett,
és az életkoromból fakadó, az idő múlásával egyre inkább súlyosbodó durva kihívásokkal küzdök:

Mindenki (értsd mindenki) sokkal (értsd: nagyon sokkal) fiatalabb nálam. A messze legöregebbnek kinéző kollégám a minap pironkodva vallotta be a korát. Ami épp öt évvel kevesebb, mint amennyi én leszek két hét múlva vagyok. Nem én kérdeztem, én csak füleltem. Nem kérdezek ilyesmit, mert nem szeretném, hogy visszakérdezzenek. Csak odapihegtem, hogy hú, az tényleg sok. Az is. De ez a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy életkoromból fakadóan sokkal lustább lassabb, nehézkesebb és butább is vagyok. Oké, nem mindenkinél. Csakhogy engem abba a gyorsan dolgozó csoportba vettek fel, ahol a nálam sokkal fiatalabb kollégák mind állati okosak, képzettek, kompetensek, és még gyakorlottak meg tapasztaltak is. Hogy miből gondolom? Például többiek rég készen vannak, mire én egyáltalán megértem, hogy mi a feladat. Mosolyogva fogadják és azt mondják, betegen ők sem lennének gyorsabbak. Én viszont tudom, hogy én egészségesen sem fogom tudni hozni az ő szintjüket. Ha meggyógyulok (talán egyszer igen), rá fognak jönni az igazságra. Akkor aztán vége a pünkösdi királyságnak.

Úgyhogy inkább írok az új cipőmről. Gyönyörű, bundás jószág. Nagyszerű lesz ebben kéregetni majd az utcán elindulni hajnalonként. A színe kissé (nagyon) elüt a kabátométól. De hát mint fentebb már írtam, javíthatatlanul öreg vagyok. Azoknak meg úgyis mindegy. Amúgy rőt rókabarna. 

Hoztam haza munkát. Megmondták, hogy semmiképp ne tegyem, a hétvége bulizásra való inkább gyógyuljak. Megígértem, mert nem mertem bevallani, mennyire le vagyok maradva.

Mellesleg pedig vizsgaidőszak van. Én ezen a féléven kívül 21 félévet töltöttem el eddig a felsőoktatásban (nem mindet soros kapcsolásban, volt köztük több párhuzamosan bekötött is) és még sosem kellett uvéznom. Azt hiszem, ez a szép sorozat idén meg fog szakadni. A tételek többségének még a címét sem ismerem (de, már ideadták őket), nemhogy a szakirodalmat, a beadandó munkáimat félálomban készítem el az utolsó pillanatokban (és még nincs mind készen). Jobb nem is gondolni rá.

Nagyon örülök a hónak. Ha esne három méternyi holnapra, talán kapnánk egy kis szénszünetet, én pedig némi haladékot a múlt heti munkám befejezésére. 

Zsonglőr

Lehet, hogy kicsit egy kaptafára jár az agyam, de örülök, hogy még működik egyáltalán

Rutin

Továbbra is beteg vagyok, nincs mit szépíteni rajta. Ennyi különféle vitamint, nyomelemet, titkos kapszulát és gyógyszert máskor nem szoktam bevetni egyszerre azért, hogy most azonnal meggyógyuljak. De hát most muszáj lenne. Mondjuk egyelőre semmi jel nem utal rá. Szóval, már tudom, hogy ha kettesével szedem a giganurofent, akkor látszólag szinte semmi bajom, hogy mennyi cé vitamint, meg dét, meg egyebeket tudok lenyelni egy pohár vízzel - hát, rutinos vagyok, na. De gondoltam, hogy jobb, ha nem szedek mindig norofent, hanem három nap után aspirinre váltottam, arra a zacskós komplexre. Egyébként kevésbé hat, de a sztori szempontjából ez majdnem irreleváns. A lényeg, hogy odakészítettem éjjelre a vizet, az aspirines zacskókat  (nyugi, egyesével szedem, mindent úgy alkalmazok, ahogyan ráírják, kivéve a vitaminokat), mert tudom, hogy három körül mindig felébredek teli orr miatt, pisilhetnék miatt (napi minimum 3 liter citromos vagy egyéb tea), vagy a köhögéstől - viszont ha lámpát gyújtok, nehéz visszaaludni. De hát megy ez nekem sötétben is. Ébredtem, ahogy kell, óracsekk: három óra húsz, víz megvan, tasak, kibontom sötétben, beleszórom a vízbe, lötyögtetem, hogy feloldódjon, aztán kortyolok. Úgy tűnik, legalább a fele mellément, alig van íze. Lögybölöm még egy kicsit, újabb korty. Íze már van - csak nem hasonlít az aspirin komplex korábban megszokott ízvilágához. Mégis gyújtok lámpát. A poharamban egy szemüvegtörlő kendő úszkál, a zacskója szépen nagyra nyitott szájjal fekszik az éjjeli szekrényen, az aspirinek mellett. Remélem, van benne baktérium- és vírusölő is.

Összefoglaló évértékelő

Nem tudom, mit várunk magunktól decemberben, még így sem könnyű, hogy mindössze öt nap és öt éjszaka telt el az évből. De végül is nem részletezni szeretném, hanem összefoglalni, úgyhogy hajrá.

Ez az év a kihívások éve, már most látom. Az új munka nagyon komplex, nagyon izgalmas, szakmailag rengeteg fejlődési - és ennek megfelelően nem kevés bukási - lehetőséget rejt magában. In medias res kezdéssel indult, vagyis tegnap, sőt, már tegnapelőtt is valódi, értékelhető munkát is végeztem az ismerkedés mellett. És a hétvégére is hoztam haza belőle - az ismerősökből még nem, csak a munkából. Önszántamból. Mindeközben a másik életemben vizsgaidőszak van, és nem csak nyafogás, hogy eléggé le vagyok maradva a teljesítendő feladatokkal. Csak magamat ostorozhatom miatta, nagyon sok dolog elvégezhető lett volna már decemberben. Korábban viszont sajnos nem, mert korábban nem adtak vizsgakövetelményeket. Mondjuk ismerve magamat, épp ugyanitt tartanék akkor is, nekilátok, gyűjtögetek, iszonyú sok anyagom van, alkalmas és még alkalmasabb pillanatokra várok, hogy  megírjam, tökéletes legyen, aztán körülbelül az életem árán készítem el az utolsó határidőre. Mert alkalmas pillanat nincs, per definitionem nem létezik - súgom itt magamnak és kijelölöm, hogy ez is egy tétel más sok tétel mellett, amin még idén januárban változtatnom kell. Mondjuk legkésőbb holnapig. Hogy ne legyen egyszerű abszolválnom egyik életemet sem, kedd óta beteg vagyok. A napi maximálisan beszedhető nurofen mennyiséggel tudom csak 37 fok alatt tartani a lángolásomat, 100 db/nap sebességgel fogyasztok jó minőségű, vastag papír zsebkendőket, köhögök, fájdalmasan egyre duzzadó vattával tömték ki a fejemet, a torkom éget, a szemem kifolyik. A próbaidő alatt nyilván szóba sem jöhet, hogy betegállományba vonuljak, így próbálom bírni. A reggeli sminkelés pont arra elég, hogy ijesztőből nagyon csúnyává retusáljam magam.  Miközben már rajzolni sincs időm. Mára megengedtem magamnak, hogy addig aludjak, ameddig csak bírok. Fél hétig bírtam (és nem azért, mert kialudtam magam, hanem mert nem érkezett több éltető levegő a külvilágból). Húzós ez így. Várom a tavaszt.