Jótett helyébe jót várj (úristen, milyen emberek vannak! sorozatunkból)

Volt a napokban egy netes játék, egy szolgáltató hirdette a portékáját és aki kommentben írt hozzá valamit, az nyerhetett. Nyerni úgy lehetett, hogy megosztod az oldalt és az eredeti poszt alatt lájkoltatod azt, amit írtál - sokan csinálják, hátha jön új kliens, új megrendelő.

Én írtam a poszt alá, mert tetszettek a dolgai, és megosztottam meg az oldalát, de nem vittem túlzásba a dolgot, nem írtam mindenkinek, hogy lájkoljanak (néhány embernek azért megmutattam a versenyszámomat, hogy ha tetszik, nyomja meg a gombot - de nem fogom azokkal az ismerőseimmel sem megszakítani a kapcsolatot, akinek nem látom ott a kézjegyét) - de így is a zárás előtti néhány óráig vezettem a versenyben. Mert jót írtam - veszem fel hirtelen a nagyobbik arcomat. De tényleg, ha teljesen objektíven próbálom is nézni, hát messze az enyém volt a legjobb duma. Úgyhogy be kell vallanom, bántott is egy kicsit a dolog, hogy csak második leszek, mert valaki hirtelen beelőzött egy elég kommersz szöveggel és vagy harminc kedveléssel. De úgy voltam vele, hogy játék, bármit nyerek, az jó - és még a második helyért is nagyon jó cuccok jártak. Végül harmadik lettem, mert egyszer csak jött valaki a semmiből, még a végül második helyet elcsípőnél is szarabb szöveggel, de több baráttal - és nyert. Nem mondom, hogy nem voltam csalódott, morogtam is V.-nek meg A.-nak, hogy milyen semmilyen a többi - de hát előre megmondták, hogy a mennyiség számít - és hát még így is nyertem valamit, ha nem is a legáhítottabb dolgot. Megadtam tehát a telefonszámomat és szépen megköszöntem a játéklehetőséget.

Ma délután csörgött a telefon, a játékhirdető volt. Kérdezte, hogy olyasmivel foglalkozom-e, mint ő. Mondtam, hogy nem, teljesen véletlenül tévelyedtem az oldalára.  Kérdezte, hogy mik az elvárásaim. Mivel kapcsolatban? - kérdeztem én. Hogy mikor küldje a nyereményemet. Mondtam, hogy bármikor, köszönöm szépen. Azt mondta, hogy ne haragudjak, de a jövő héten küldi csak el. Mondtam, hogy köszönöm, jó lesz. Ha nem baj - tette hozzá ő. Hogy lenne baj? - lepődtem meg én. Mire kifakadt, hogy a második helyezett nagyon nagy patáliát csapott, hogy nem ő lett az első, és még éjfél után is hívogatta, hogy ez csalás, mert ő a telefonján látja, hogy sokkal több lájkot kapott, mint az első és neki járna a nagy ajándékcsomag. Én meg ugye csak egyetlen valamit fogok kapni. De ne haragudjak érte. Mondtam, hogy eszembe sincs patáliát csapni, köszönöm az egy (amúgy az is nagyon jó) dolgot is. Aztán még beszélgettünk. Azt mondta, jófejnek tűnök. Mondtam, hogy az is vagyok. Két dolgot ajánlott végül: becserélhetem a nyereményemet az első helyezettnek járó legszebb ajándékra - ezt köszönettel elfogadtam. És hogy esetleg csináljunk valamit közösen. Mármint nem randi, biznisz. Mondtam, hogy erről még beszéljünk - de nem kizárt. Vicces, hogy mindezt részben annak a hülyepicsának köszönhetem, aki képes volt letámadni valakit, aki a saját holmijait ajánlotta fel nyereményként egy általa létrehozott és szabályozott játékban. A szabályok egyértelműek voltak és pofon egyszerűek. És be is tartattak.  Örülök.

Egy sánta embert mégiscsak könnyebb lesz utolérni, mint azt a bolond kutyát

én: a bazsalikom mennyibe kerül?
ő: a bazsalikomnál két dologgal kell nagyon vigyázni, nem viseli el a hideget és a... aaa...
én: a hazugságot?
ő: háromszázhúszat kérek, köszöntem, következő!

Hozzám már hűtlen lettek a szavak*

Túl szép persze ez a cím ahhoz, amit mondani akarok. Keresgéltem a neten idegen szavakat - mindegy, valamihez kell, de még nem tudom, melyik kell és hogyan fogom megtalálni, úgyhogy rákattintottam egy oldalra és ott scrollozgattam csendes magányomban - és találtam egy szót:

MARADI

régimódi, korszerűtlen

Eredete: nincs adat

Forrás: nincs adat

Na, de most komolyan... hát nehéz erre szavakat találni. Kislány koromban én is úgy gondoltam, hogy az "ideiglenes" az egy nagyon komoly** szó, el is kezdtem használni - tudtam, hogy a jelentése "nem állandó, nem maradandó" - és nem telt bele sok idő, míg azt is felismertem, hogy a fennkölt hangzása ellenére ez nem egy idegen szó (bár nagyon komoly szó), egyszerűen arról szól, hogy egy ideig tart valami, aztán nem - vagyis az "ideig" - amúgy időhatározói raggal ellátott szót toldalékoljuk tovább (ami persze az általános iskolai tananyag szerint lehetetlen feladat, de lám-lám, mégsem teljesen). Elég büszke voltam magamra, hogy rájöttem ilyen komoly***, már-már felnőttes dologra.

A hosszú bevezető után csak azt szeretném megkérdezni, hogy vajon ki az a hülye, aki a "maradi" szót az idegen szavak közé sorolta? És miért?

* Babits Mihály: Jónás imája
** nagyon magasztos dolognak képzeltem idegen szavakat tudni
*** úgy tűnik utólag, a komolyság mint vágyott érték folyton megjelent a gyerekkorom során

P.S.: ha van kedvetek, írjátok meg a kedvenc idegen szavaitokat, lehet hozzá magyarázatot is fűzni. Én például imádom az illúzió szót, kár, hogy nem kicsit... khm... komolyabb a jelentése... erről akkor még majd gondolkodom.

Hős torreádor, öld meg Gabikát!

én: hogy ízlik?

A.: ...ööö... hááát...

én: nem kéred?

A.: azt nem mondanám... meg lehet enni...

én: de?

A.: csak nem túl finom*

én: nekem ízlik... sajnálom, hogy neked ez nem jó ebéd

A.: ne sajnáld, szeretem, hogy nagyon... változatosan főzöl

* nemcsak nekem ízlett, V. is nagyon szerette

Egyébként csicseriborsóból készült falafel korongocskákat készítettem ebédre joghurtos padlizsánsalátával, meg még volt utána hideg tejszínes szilaleves - ez utóbbi már többedik napja. Finom (ez mindenkinek ízlett), csak hideg és az idő lehűltével kevésbé vágyunk már hideg levesre esténként.

És most lefekszem

még nincs három óra húsz, de nagyon közeleg. Vannak, akiknek semmi jót nem kívánnék. Nem nevesítem őket, mert még kisbetűvel sem érdemlik meg. Meg persze titkos is, naná. Magamnak persze jó éjszakát.

Különféle blogoknál kötök ki

a fontos szakirodalmak naprakész követése gyors átolvasása helyett. Is.

Ebből talán le kéne vonnom (talán ebből kéne levonnom?) azt a következtetést, hogy mást akarok, mint amit hajszolok? Vagy hogy én ugyan mindent akarok, de a képességeim szilárdan behatárolják az általam elérhető pozíciókat? Vagy a lustaságom - ami végül is egy képesség hiányának a neve - szab határt vágyaimnak? Olyan nagyon nehezemre esik minden* - bár végül is hajat mostam, kikészítettem az egyetlen vállalhatóan irodakompatibilis cuccomat és elhatároztam, hogy ezúttal nem próbálkozom körömfestéssel (miképp falmászással sem***)

* nyilván ezt mondják úgy rosszabb nyelvek, hogy azt sem tudja, mit csináljon jó dolgában**

**van benne igazság, részigazság, és nyilván abban rejlik az ördög (mármint abban a részben)

*** vannak olyan dolgok, amelyekről biztosan tudom, hogy a megpróbálásuk kizárólag csúfos kudarcot eredményezhet

őszi nyűgök

Nem az a legfőbb bajom, hogy holnap teszek látogatást egy oroszlánbarlangban, hanem az, hogy nem tudtam felkészülni rendesen, mert iskolában voltam megint a hétvégén (imádom amúgy, nagyszerű választás volt - miért nem korábban? azt sem tudtam, hogy létezik ilyesmi, ó, én balga!), ahol annyit kellett ülnöm, hogy kijött megint a gerincsérvem és zsibong meg gyengélkedik meg nem hajlik a lábam, én meg pánikolok, mert nem szeretnék megint kórházba kerülni - mondhatnám, hogy az érdekes iskolám vagy a szaporodó állásinterjúk miatt, de nem, egyszerűen csak nem akarom, függetlenül bármitől. A holnapi nap legnagyobb kihívásának azt érzem, hogy képes legyek végigülni egy órát (bár annyit nem leszek odabent), és aztán a végén fel tudjak tápászkodni a székről és elhagyni a szobát anélkül, hogy összeesnék, sziszegnék, fintorognék (stb). A (feltehetően) leendő  (úgy értem, ha odamennék, abban az esetben nekem szánt) főnökömről nem sok jót találtam a neten és a nyilatkozós videókat megtekintve sem lettem túl lelkes - de amúgy a munka, az sajnos vonzó***.

A mai menü sütőtök krémleves volt pirított tökmaggal és szilvás gombóc - előbbit én, utóbbit V. készítette* - odavagyok a csodálatos nagylányomért!

Tegnap - amikor nem voltam itthon - sült kolbász volt krumplipürével és savanyú káposztával - ez Á. készítette el - odavagyok a csodálatos nagyfiamért is.

Tegnapelőtt szilvaleves volt (ezt én csináltam**) és túrós csusza - ezt A. készítette el - odavagyok a csodálatos pasimért.

*nem mirelitből, rendesen, szilvamagozással és krumplifőzéssel indítva a projektet

** odavagyok magamért

*** már amennyire vonzódni tudok egy munkához, amikor épp félig lebénultam

**** a csillagozást elrontottam, de nem javítom ki, kapkodjátok ti a fejeteket!

Vili

A poszt egy (amúgy a jelentősen nagyobbik) része nem lesz kapcsolatban a címmel - de nem akarok naponta öt új posztot kitenni, mert még az hiszitek, hogy egész nap a neten lógok a gép előtt ülve, holott egész nap a neten lógok a gép előtt ülve néha egészen más dolgokat is csinálok. Persze, akkor is nálam van a telefonom, ne aggódjatok.

Egyrészt meg akartam írni, hogy aznap, amikor elmentem a könyvért, más dolgokat is csináltam. Például nem adtam pénzt a koldusoknak. Az egyiknek a villamoson nem adtam, ő Fedél Nélkül magazint árult, és noha azt időnként pont veszek, de most egy fillér sem volt nálam, csak a bankkártyám. Úgyhogy amikor a piros pólós törpe alacsony úr odaállt elém, hogy vegyek FN-t, akkor azt mondtam neki (alig felnézve a telefonomból), hogy köszönöm, nem kérek. Ezt szoktam mondani, mert úgy gondolom, hogy a koldus is ember, ha ő szépen megkér valamire, az a minimum, hogy szépen válaszolok. De ezúttal (és egyébként többnyire) nemleges volt a válaszom. Mire odapenderedett egészen közel hozzám és lentről az arcomba üvöltötte, hogy ő itt azt kérte, hogy vegyek újságot, nem pedig kéregetett, és hogy neki ettől függ a vacsorája és úgy látszik, hogy telefonos fene nagy jódolgomban már azt sem tudom, mit tegyek, de majd ő megmondja, mert úgy látszik, nem ment át az üzenet, hogy ő ebből él és akkor most ismételten felszólít, hogy vásároljak újságot. Elég választékosan beszélt és fenemód arrogánsan. Én ritkán szólok be a koldusoknak (másoknak se sokkal gyakrabban), megvan nekik a maguk baja - de ezt nem bírtam megállni. Úgyhogy hasonlóan kifinomult stílusban, csak jóval halkabban azt mondtam neki, hogy úgy hallottam, azt kérte, vegyek újságot, amire én azt válaszoltam, hogy köszönöm, nem kérek, és ezt a válaszomat fenntartom akkor is, ha üvöltözik velem, sőt, meg is ismétlem: köszönöm, nem kívánok most FN magazint vásárolni a villamoson. Továbbhömpölygött, de úgy rugdalta szanaszét az embereket maga előtt és olyan rondán szidalmazott, hogy nagyon rosszul esett. Aztán vettem ki pénzt a könyvre (mert nem hittem, hogy van termináljuk - és most sem tudom), a könyvesbolt előtt pedig belebotlottam egy újabb koldusba, aki úgy nézett ki, mint Deák Bill Gyula fénykorában - lehet, hogy két lába is volt, de két mankója is és gajdolt valamit. Neki sem adtam pénzt (és továbbra sem tehettem volna, hiszen csak egy húszezresem volt meg kártyám), akkor elátkozott. Megvettem a könyvet. Amikor kifelé jöttem, már volt nálam apró is. Kért megint, de mégsem adtam neki belőle. Akkor térdre vetette magát és zokogni kezdett. Vagy siránkozni. Nem tudom, elszaladtam. Nagyon-nagyon szégyellem magam, amikor egy láthatóan szerencsétlen ember kér tőlem valamit, amit éppen akár módomban is állna teljesíteni - csak épp az elveimmel nehezen tudom összeegyeztetni. Bár, még ez sem igaz. Lehet, hogy adnék, ha korlátlanul volna pénzem. Vagy akkor sem. Semmi esetre sem adnék mindenkinek. Csak rokonszenv alapján. Ezt amúgy megteszem mostanában is - de hát nem adhatok mindenkinek, egyetlen, a városközpontot érintő napomon el kéne osztogatnom a teljes fizetésemet. Ha lenne egyáltalán - de míg volt. Nem tudom, hogy vagytok vele, engem minden nap iszonyúan frusztrál az a tény, hogy míg nekem van hol laknom, mit ennem, mit felvennem, luxusholmikra* is költhetek, addig mások a koszos és reménytelen utcán élnek télen- nyáron. Ha végigmegyek egy ilyen úton, úgy érzem, mintha rajtuk tapodnék. Rettenetes érzés. Annyira szarul éreztem magam mindettől, hogy vettem magamnak fagyit. Bementem a cukrászdába, előttem egy eléggé lepukkant nő állt a sorban. Kért egy fagyit. Elvette, belenyalt, majd letett a pultra 35 forintot. 400 helyett, ha jól értettem. Amikor szólt neki a fagyislány, hogy ez kevés, nekitámadt (verbálisan csak), hogy miért nem figyelmeztették előre, hogy ilyen drága a fagylalt, akkor nem is kérte volna. Közben vigyorogva nyalta a fagyit. A lány mit tehetett volna? Elengedte. A nőn látszott, hogy nem volt véletlen az affér, úgy tűnt, rendszeresen vesz magának így dolgokat. Én is kértem egy fagyit, ki is fizettem, 600 forint volt. És annyira finom, hogy legszívesebben egy fazékkal vettem volna. Hisztéria** fagyizó, new yorki sajttorta fagyi. Málnás. Arra jutottam, hogy ha sosem lenne pénzem fagyira, valószínűleg én is lopnék így magamnak, még ha ronda dolog is.

Aztán hazajöttem, és ahogy baktattam a sötét utcán, a bolttal szemben álló szállítókocsi kerekén heverve megláttam a macskánkat, Gandit (tudjátok, ez nem a fekete, hanem a félmacska). Cicc! mondtam neki. Gyere haza! Cicc! - erre kilépett a kamionból egy férfi (nyilván a sofőr), és azt mondta: Vili. Hogy? - kérdeztem. Bocs, csak a macskát akarom kihívni a kocsi alól. Vilinek hívják - mondta a kamionos. A mi macskánkat? Akit kéthetes korában szedett össze V.? - jut eszembe, egyébként épp egy autó alól. Ő a mi macskánk - mondtam a pasinak. Jó, maradhat, nem zavar engem a Vili - mondta a sofőr és pakolni kezdett. Hát, akkor, gyere, Vili, amikor majd ráérsz! - mondtam

* arra pont nem... vagy mittudom én, mi luxus, mi nem

** hátha a hírverésért, amit itt keltek nekik, szponzorálnak egy évig fagyival

Az új könyvem

Ő az. Elmentem érte. Van róla írás is - én még nem tudok nyilatkozni, de van egy olyan előérzetem, hogy egyet fogok érteni. Végül is attól még tetszhet, hogy értetlenkedek vagy  felháborodok rajta, nem?

A pasi, akit annyira látni akartam akitől átvettem, nem rendelkezett extrém mély hanggal, bár intelligensnek tűnő garbós volt, szemüveges és 50-60 közti. Lehet, hogy ő volt az, csak telefonban hangmélyítőt használ? Egy próba nem próba, ellenőrzésként rendeltem még két könyvet, hátha azt majd mástól vehetem át.

Megjött a postás

és azt mondta, meghalt a bácsi. Sejtettem amúgy, mert tegnap egész nap állt valamilyen autó előttük (mentő, orvos, egyéb), és a bácsi korábban sosem látott lánya ma talpig feketébe öltözve hozta haza az egérszínű nénit*. A fekete öltözethez neki - gondolom - majd vásárolni kell. Új élet, új ruha. Nem elég a gyász, még itt van ez is.

*nem leskelődök, minden közvetlenül az orrunk előtt történik (a feketébe öltözött hölgy láncdohányzása is)