Ma nagyon izgulok

Ma 13 éve azon izgultam nagyon, hogy mikor születik meg már végre a kisfiam. Már 13-án hajnalban berobogtunk a kórházba és én azt gondoltam, órák kérdése csak, hogy megszülessen. 14-én este már nem nagyon tudtam, mikorra várhatom - de azért a 15-e éjjelnél, amikor tényleg megszületett, korábbra saccoltam (már amikor még képes voltam saccolódni, mert egy idő után teljesen kiveszett belőlem a gondolkodás képessége - de ez csak 15-én délután jött el, addig inkább azt kérdezgettem, hogy mi van már?)

Aztán azóta minden 14-én nagyon izgulok, hogy hogy sikerül majd a szülinap, sikerül-e a torta úgy, ahogy elképzeltem, örülni fog-e a tortának, örülni fog-e az ajándékoknak.

Idén is ez van - és most külön azért is izgulok, mert egy szabadulószobába visszük a 13 évest... (és megyünk mi is vele, természetesen)

Útfelbontás

Úgy látszik, még az idén minden utat felbontanak legalább egyszer. Van még rá... aszongya... ötvenkilenc nap... nem mondom, hogy túl sok, de ha azt nézzük, hogy a gödrök betemetésével nem kell bajmolódni, az utak helyreállítása ráér, akkor azért megoldható. És amerre én járok, arrafelé mindenütt gőzerővel* folyik az aszfaltburkolat kézi vagy gépi feltépése, a felső kemény réteg alatti törmelékes,  homokos és földes rétegek felszínre dobálása, valamint a felszíni forgalom lassítása, némelykor a totális ellehetetlenítésig (huh, milyen szó!)

Ezek után nyilván gyengeelméjűnek tűnök, ha azt mondom, van valami szeretni való ezekben az útfeltúrásokban. Nyilvánvalóan kizárólag akkor, ha az ember azon az útvonalon épp nem siet, hanem csak őgyeleg, vagy - ha nem is minden cél nélkül - de épp ráérősen utazgat. Ilyen is történik időnként. Ültem a trolin, utaztam az egyik komoly helyről a másik komoly helyre - útközben viszont semmi nem kényszerített arra, hogy ne úgy lássam a világot, mint egy óvodából épp kiszabadult boldog, a világ minden szegletére rácsodálkozó ötéves. Vagy mint egy nagykorú néző egy szürreális film vetítésén.

Nekem például először is az jutott eszembe, hogy én olyan nagyon ritkán ások saját kezűleg gödröket (aszfaltba pláne nem), hogy tulajdonképpen illene köszönetet mondanom (legalább magamban) mindazoknak, akik kedvesen elintézik, hogy nap mint nap minden különösebb erőfeszítés nélkül  benézhessek a föld alá, hogy láthassam az egymáson fekvő rétegeket, hogy megnézhessem, milyenek a régi és az új csövek, hogy meddig érnek el a fák gyökerei, hogy milyen vastag a beton- vagy az aszfaltréteg egy-egy utcán... megannyi csoda. (OK, bizonyára úgy tűnik, annyira nehéz gyerekkorom volt, hogy az óvodás rácsodálkozások elmaradtak akkor, amikor korban jobban hozzám illettek volna - de nem, a gyerekkorom is teli volt szemlélődéssel - az persze nehéz volt benne, hogy például a szüleim ezt egyszerűen a lustasággal azonosították és folyamatos korholások közepette nézelődhettem csak)

Aztán még arra is nagyon jó volt a hosszan elnyúló utazás (hogy most eszembe jusson Semprun könyve), hogy kihallgassak két fiatal huszonéves srácot, akik talán egy megállóval később szálltak fel, mint én és épp mögém ültek be (ezt csak azért írom le, hogy ne érhessen az a vád, hogy hallgatózni ülök be mások szoros közelségébe - semmiképp, eredetileg zenét hallgattam, de mivel zavaróan átdumáltak a fülhallgatómon, kénytelen voltam kidugaszolni a fülemet és csak őket hallgatni) Szóval valahogy így a srácok:

e: merre mész?
m: találkozom a csajommal
e: de meddig mész a trolival?
m: mindegy, mert igazából fel sem kellett volna szállnom rá
e: de már felszálltál
m: fel...már mindegy... majd valahol leszállok
e: jó, gyere akkor el velem, a végállomásig megyek
m: jó, úgyis meg akartam már nézni, hová kanyarog
e: ez mindenfelé... nem értem, van két pont, A és B. egyenesen kéne mennie
m: ja, miafaszér kanyarog? több idő, több drót, felesleges megállók
e: A és B, egy egyenes vonal, elemi matematika, mínusz húsz perc lenne
m: mit csinálsz ott?
e: eladom az erősítőt... vagy veszek egy másikat... nem tudom, unom már
m: (hosszasan műszaki paramétereket sorol) húszért jó lesz
e: húszért? most néztem, tizenkettőfél
m: (paramétereket sorol, a végén egyre rákérdez)
e: (paraméterekben válaszol)
telefoncsöngés
m: várjál, a csajom... elindultál már? igen? és csak miattam jönnél be? nincs valami, amit el kell inkább intézned? úgy alakult, hogy mégsem érek rá. itt vagyok a trolin. nincs semmi, trolizgatok. ezt hogy érted? a troli nem fordul vissza. egy drótra van felfüggesztve, összegabalyodik, ha visszafordul. jó, tőlem odamehetsz, de én szólok, hogy nem fogok odamenni, most mondom, másképp alakult. jó, majd hívjál akkor. mondom, hogy sajnálom, de már nem tudok változtatni. nem, nem fogok odamenni, hányszor mondjam még? mondtam, hogy intézz el valamit, akkor nem jöttél feleslegesen be. olyan nincs, hogy nincs mit elintézni. jó, mondom másképp alakult, már nem tudok visszafordulni. nem mondtam, hogy nem szeretlek, csak azt, hogy nem megyek most oda. nem értem, mit vagy úgy oda. nem történt semmi, másképp alakult. csá.
e: csajod?
m: azt mondja, nincs mit elintéznie. ez hülyére akar venni engem?
e: hagyd rá.
m: képes lenne összezavarni a trolidrótokat, csak hogy neki visszaforduljak. nem normális.
e: nők, mind ilyenek. ha odaérünk és még nincs nyitva, beülünk egy kávéra
m: rendben, nem terveztem semmit mára... miafaszért kanyarog már?
e: elemi matematika, két pont között a legrövidebb út az egyenes

Aztán leszálltak, én meg kanyarogtam tovább drótra fűzve újabb útfelbontások felé.

Retro: az akkor első osztályos Zoli egyedül tartott hazafelé az iskolából (mint akkoriban mindannyian). November lehetett, korán sötétedett, korábban, mint ahogy az iskolából eljöhetett. Iskolaotthonos oktatás folyt. A nővére otthon várta - mindhiába. Hét óra körül a szülők is hazaérkeztek, de Zoli még nem érkezett haza. Felhívtak minden osztálytársat (már akinek volt telefonja, akkoriban ugyanis ez nem úgy volt, mint manapság, a telefonok drótra kötve, mint a trolik, a lakásokban várakoztak arra, hogy csengethessenek, zsebtelefon legfeljebb a Mézga Géza sorozat nagyon futurisztikus részeiben fordult volna elő - ha bárkinek is eszébe jutott volna ilyen teljesen elképesztő ötlet, mint a drót nélküli telefon, ami elfér egy zsebben) - de Zolit nem látta senki. Végigmentek az iskoláig az úton, az iskolában a portás megerősítette, hogy már mindenki hazament. Élő személyiségi jogok híján kiadta a tanítónő otthoni telefonját, aki ijedten szabadkozott, hogy minden úgy történt, mint máskor, a gyerekek együtt indultak haza. Kivel indult Zoli? Marcival, mint mindig. Elővették hát Marcit, kifaggatták. Igen, együtt indultak, együtt is jöttek a nagy kereszteződésig, ahonnan külön szokták folytatni az útjukat, ő, Marci eljött jobbra, Zoli - aki egyébként a kereszteződéshez közelebb is lakott - balra. Nem, álltak szóba idegenekkel, nem mondta Zoli, hogy meg akar nézni valamit, nem mondott semmit, csak elköszönt és nem ért haza. Végigjárták az utat megint és megint, kikérdeztek mindenkit, becsöngettek a lakásokba is. Már egészen éjszaka volt és már teljesen kétségbe volt esve mindenki, már a rendőrségre mentek, amikor a járda menti útfelbontás gödrében valaki, aki ezúttal elemlámpát is hozott rá nem világított valami furcsára. Valami mozgott. Valaki mozgott. Zoli ült a gödör alján - kicsit megszeppenve, de tökéletes épségben. Kihúzták. Hogy kerültél oda? Mit csináltál? Miért nem kiabáltál? Ezerszer elmentünk már melletted, hát nem láttál? nem hallottál minket? Nem hallottad, hogy kerestünk? Hallotta. Amikor hazafelé tartott az útfelbontás mellett, valahogyan elgondolkodott, nem vette észre a gödröt és beleesett. Megpróbált kimászni, de nem sikerült. Idegeneknek nem mert kiabálni, nehogy azok elrabolják őt, így csendben meghúzta magát a gödör alján. Este kilenc után elült a forgalom, nem nagyon járt már arra senki - csak az őt kutató csoportok. Hallotta, persze, hogy hallotta. De nagyon félt, hogy megszidják, így inkább lapított tovább a gödörben. Elég bátran amúgy, nem sírt. Talán néha elszundikált. Végül is nem szidták meg, örültek, hogy megkerült - csak azt kérték, máskor kiabáljon hangosan.


* gondolkodtam én ezen a gőzerőn - eleinte úgy értettem, eléggé serényen... aztán arra döbbentem rá, hogy a gőzerő, mint alkalmazott technika - hát, korántsem a modern technika szinonimája... aztán rájöttem, hogy na, az útfelbontásokra ez épp így lesz jó. Városszerte ezer helyen vágtak bele (ténylegesen a burkolatba) a felbontásba, mintegy a serénység látszatát keltve, de aztán a felbontások többsége üresen tátong, nem történik semmi olyasféle, ami azt a téves látszatot keltené, hogy a felbontást követően kemény munka is folyik a gödrökben.

Őszi örömhír

Befizettük a csekkeket.
Megérett a görögdinnye.
Elrepültek a fecskék.
Elrepültek a gólyák.
Nyílik az őszirózsa.
Elhúztak a nyári ludak.
Megérett a szőlő.
Megjöttek a varjak.
Lehullott a dió, a mogyoró.
Egyre korábban sötétedik.
Megjöttek az őszi ködök.
Sárgulni kezdtek, majd lehullottak a levelek.
Megérkezett a szeles, hűvös idő.
Itt az újbor.
Kiválasztották (sőt, tán már le is vágták holnapra) a Márton napi ludakat.
 Egyre nyomasztóbb a sötétség.
Megérkeztek az iskolába nyelvtankönyvek.

egyetek csokit kólával!

Nincs mit tenni, ez az a módszer, ami használ. Kitöltöttem ugyanis ezt a tesztet: https://mensa.hu/tesztiras/online-iq-probateszt
és meglepően siralmas eredményt produkáltam. Mármint én ennél jóval többet várok magamtól a számok tükrében. Szerencsére a teszt nem tanulható (legalábbis a Mensások így tudják), így ki lehet tölteni ismételten. Kitöltöttem - de a szomorú eredmény miatti bánatomban még előtte kicsit becsokiztam és aztán azt leöblítettem kólával (nagyjából évente kétszer van itthon kóla - komolyan, most a legjobbkor jött, különben iszonyú depresszióba estem volna) - és lássatok csodát, nem egészen fél óra alatt tíz pontot javítottam a korábbi eredményemen - ezzel sem vagyok még teljesen elégedett, de a változás ütemével és irányával igen, úgyhogy még egyszer próbálkozom. És most, hogy már kicsit intelligensebbnek bizonyultam, arra is rájöttem, hogy tán célszerű lenne a tesztet úgy kitölteni, hogy közben nem osztok ki jóéjszakátpuszikat, nem mondom meg, hogy most éppen milyen teát nem kérek és nem küldök el tesztelés közben  a fenébe aludni egy gyereket sem, meg a felnőttekkel sem most beszélem meg a hét történéseit. Szóval, célszerűnek látom, hogy mintegy zárt ajtók mögötti ülést tartsak, négyszemközt, csak én és a teszt (meg a csoki meg a kóla, de ők nem szereplők, hanem zsákmányállatok, és csak nekem járnak doppingul)


(Történtek egyéb érdektelen dolgok is, amikről még nem volt időm beszámolni, például elhagytam egy nagy üveg bontatlan ásványvizet - egyszerűen letettem magam mellé az ülésre és mikor leszálltam, megfeledkeztem róla, mire pedig rádöbbentem, hogy nincs meg a vizem, a víz már messze járt (Valamit visz a víz helyett valami viszi a vizemet)

Aztán még tegnap este beszélgettem egy érdekeset (akár megdöbbentőnek is mondhatnám), hihetetlen, hogy az emberek mi minden dolog helyességéről képesek meggyőzni magukat, nemcsak korábbi, de jelenlegi elvrendszerüket két lábbal tiporni úgy, hogy közben fennen hangoztatják - mindeközben épp csalódni kényszerültem a kedvenc közeli éttermemben - cserébe ma viszont Pakson nagyon finom halászlét és rántott halat is ettem - mondjuk ez ahhoz messze van, hogy túl gyakran odamenjek enni. És láttam egy vicces útjelző táblát, egy körforgalom közepéről mutat kifelé és ez áll rajta: Cece centrum (végül sikerült kimondania) Igen, most még (addig, amíg nem érek el a teszten még jobb eredményt) az ilyen sekélyes és olcsó poénok is kiválóan elszórakoztatnak)

Hajtóvadászat öregekre

Szeretem azt hinni magamról, hogy nem vagyok egy vadállat. Mondjuk, néha vadállat vagyok. Az aszfaltdzsungel lakója. Olyan bamba fűevő fajta.

Az Oktogonnál átmentem a zebrán (miután kiváltottam Á. szemüvegét és ettem egy forró sütőtöklevest), a lámpa zöld volt, mehettem volna akár tovább is, de én felkanyarodtam a villamosmegálló járdaszigetére. Az Oktogonnál közös peronja van a villamosoknak, az egyik erről jön, a másik arról, a leszálló és a felszállni akaró emberek össze-vissza keverednek. Hogy még bonyolultabb legyen a dolog, a megálló igen keskeny, de még ebből a keskeny járdából is sokat elvesznek a középre épített esőtetők és a szemetesek. Szerintem feleslegesen - de ezen kár szomorkodni (így aztán nem is szoktam).

Szóval, néhány métert tettem meg a peronon, amikor mindkét irányból beérkezett egy-egy villamos, szinte egyszerre a kettő. Mindkettőről nagyon sokan leszálltak és mindkettőre nagyon sokan fel szerettek volna szállni, így intenzív tülekedés kezdődött. Mivel én épp nem siettem különösebben, úgy gondoltam, nem szállok be az össznépi tolongásba, inkább megvárom a következő villamost - nem volt nagy kockázata az ügynek, úgy öt méterre lemaradva követte azt, ami már a megállóban volt. Szóval, nem tolongtam, hanem megálltam egy oszlop mellett és vártam, hogy apadjon a zsúfoltság.

Sietős tipegéssel egy néni igyekezett felém - gondolom, az egyik villamossal érkezett és a zebrához tartott. Igen határozottan, bár nem különösebben gyorsan közeledett felém. Volt időm megfigyelni a bordó kalap alól kigöndörödő fehér haját, a halvány drapp kabátját, a barna félcipőjét és a cérnakesztyűs kezében tartott hosszú botját is, amivel nagyon elszántan a tömeget söpörte el maga elől. Egyre közeledett, én álltam - ha akartam volna, sem nagyon lett volna hová ellépnem, az egyik oldalamon a vasoszlop, a másikon a zúduló tömeg, benne a nénivel - de nem is akartam odébb lépni, nagyjából  ketten jól elfértek mellettem. A néni viszont láthatólag nem akart elférni. Egyre közeledett, a botjával kaszált jobbra, kaszált balra - majd egyenesen felém tartva élénk sipítozásba fogott: lökjön fel! rohanjon nekem! lökjön csak a villamos alá! és botját előreszegezve, elszánt tekintettel csak jött, csak jött... fellök! istenemre, fellök! a villamos alá fog lökni - méltatlankodott, de határozottan tört előre.

Kicsit bokán vágott a bottal, alig fájt. Addigra a villamosok elmentek, szabadultak fel helyek a megállóban is, így végre én is odébb léphettem és elindulhattam. Gondolom, mit mesél otthon...

(a cím amúgy egy könyvcím, Dino Buzatti könyve, tizenévesen olvastam, akkor elég nagy hatással volt rám)

A kukiról

Van, ahol azt írják ki a főtt vagy pattogatott kukoricára, hogy főtt/pattogatott kuki. Elég gáz, nem? Én mélységesen megvetem az ilyesféle nyelvi igénytelenséget.

De ez a tény ma reggel nem akadályozott meg abban (biztosan azért, mert nem gondoltam rá, hogy épp végtelenül igénytelen vagyok), hogy azt üvöltsem le az emeletről a már lent tollászkodó A.-nak:

én: Kiraktad már a kukit?
A.: Hm?
én: Tedd ki a kukit!
A.: Mi?
én: Vidd ki a kukit az utcára!
A.: ????? mit mondasz??? nem értem...
én: hogy ma jönnek a kukiért... izé.... tedd ki a kukát...
A.: jaaaaaa

Kis házi tisztítótűz

Nagyon reggel van még nekem is, pedig nekem nem volt szünetem - teának nevezem a limonádét, almának a körtét, amikor Á. azt mondja "ittam kávét és megetettem a macskát", azt úgy értem, hogy ivott kávét és megette a sztrapacskát - milyen sztrapacskát? kérdezek vissza - a macskát - mondja ő - megetted a macskát? nézek bután - nem megettem, megetettem - mondja feltűnően türelmesen (basszus, tényleg öregszem, átkerültem kímélőmódba) - aztán azért magamhoz térek, mire Á. elindul (többnyire ő indul legkorábban, a többiek még alszanak olyankor, én is csak szolidaritásból kelek)

Aztán amikor már az ajtó előtt áll cipőben, táskával, akkor rákérdezek, van-e kulcsa. Turkálni kezd a kabátzsebében (közben látom, hogy a kabát a köldökéig csúszik fel - vagyis hiába jó rá széltében bőven, mégis kinőtte - olyan, mint egy pálcika, csak idén vagy húsz centivel hosszabb pálcika) - majd előhúz egy feketés rongycsomót. Ez mi? - hökkenek meg. Nem szoktunk hajléktalanoktól tárgyakat kérni. A sapkám - mondja - kisimítja, tényleg az, csak vastagon borítja vagy fél kilónyi kenyérmorzsa (?) és egyéb kis fecnik és maszatok. Ez a sapkád? (és nem gondolok bele, mi lehet még a zsebében). Ez - mondja, és kezdi beigazítani, hogy melyik az eleje. Fel ne vedd - sikítok ijedten. Ne? - kérdezi - mint aki már megszokta, hogy az anyja néha kiszámíthatatlan dolgokat kér - jó... mondja (bolondokkal ugye nem érdemes vitatkozni) - és azzal a mozdulattal, a szemem láttára begyűri a sapkát az előszobai fűtőtest és a fal közé. Nem, nem aludtam vissza, nem álmodok, odagyűri. És szerinted a fűtőtest mögött mi fog vele történni? - kérdezem őszinte kíváncsisággal. Mitől lesz ott tiszta? Hát, majd elporladnak a melegtől - mondja Á. - és legalább addig sem veszem fel véletlenül.

Jaj, de ijesztően öreg vagyok

Van egy hallgató most az egyetemről, jött szakmai gyakorlatra hozzám és rettenetesen fiatal. Mondjuk eleve az a fajta, aki huszonévesen is tizenévesnek látszik. Iszonyatosan meg van illetődve, ha velem beszél - de még annál is jobban, ha levelet ír. Minden nyúlfarknyi üzenetet így kezd - akkor is, ha ötpercenként válaszolok és ő újra kérdez - : Tisztelt Vezetéknév Martine! És így fejezi be a legnyúlfarknyibb üzenetet is: Tisztelettel várom válaszát: Hallgató Noémi  (persze, nem Noémi, csak nehogy ráismerjetek) Én meg úgy szoktam neki válaszolni, hogy Kedves Noémi! és úgy zárom, hogy üdvözlettel: Vezetéknév Martine. De igaziból nagyon ritkán és kevesekkel szoktam ilyen végtelenül formalizált levelezésbe bocsátkozni (mondjuk államtitkártól fölfelé, vagy ilyesmi), és úgy megmondanám ennek a tizenévesnek látszó kedves egyetemistának is, hogy ne remegjen már ennyire a keze, ha ír nekem egy e-mailt, inkább tegeződjünk és beszélgessünk arról, ami érdekli (amit elvileg tőlem szeretne megismerni) és ne udvariaskodjuk már halálra magunkat, beszélgessünk, mint két normális felnőtt ember, neadjisten tegeződjünk is végre össze, mert úgy egyszerűbb lenne. De mégsem mondom neki, hogy tegeződjünk össze.

Nem azért, mintha nekem ne lenne úgy könnyebb, ezerszer könnyebb lenne, az ismerőseim nagyon jelentős részével tegeződöm. A jóval fiatalabbakkal is. De most félek attól, hogy ez a leányzó annyira remeg, ahogy beszél velem, hogy képtelen lesz tegezni, ha felajánlom is neki - az meg még cikibb, hogy mondom neki, ő meg továbbra is megrögzötten és hangszálremegtetve Tisztelt Vezetéknév Martinézik nekem. Remélem, az én kedvenc tanáraim - bármennyire is tiszteltem őket - nem kellett, hogy ilyen iszonyú vénnek érezzék magukat énmellettem.

Mondjuk, mi sörözni jártunk, ami hamar lebontotta a felesleges korlátokat.

Szezám, tárulj! - gyártók és csomagolók figyelmébe

Nos, pusztán attól, hogy valamire azt írják: OPEN, netán ezt:  ITT NYÍLIK - esetleg még felkiáltójellel is ellátják (OPEN! vagy ITT NYÍLIK!) - hát, tényleg, én sajnálom a legjobban - de önmagában ettől a dolog nem fog könnyebben kinyílni. Egészen addig nem, míg a csomagoláson magán valami szerény változtatást (ami lehet anyaggyengítés vagy részleges folytonossághiány a megfelelő pontokon, szerkezeti eltérés - vagy bármi egyéb) be nem iktatnak. Egy próbát megér!

nehéz ezt szavakba önteni