akkor olvastunk.
Á. elolvasta a Szeptimusz sorozat (http://konyvmolyok.blogspot.hu/2008/07/angie-sage-szeptimusz-sorozat.html) ötödik részét (vagy a hatodikat is már?) - a lényeg az, hogy az első négy megjelent már magyarul is, de a többi még nem. Angolul olvassa. Ötödikben kezdett angolt tanulni, most megy hetedikbe. Szerintem jól halad.
V. elolvasta A neveletlen hercegnő első kötetét, meg A Pál utcai fiúkat (én javasoltam, hogy olvassa el most szórakozásból, és ne a tanév során akkor, amikor kötelezőségből kell - és tetszett neki), valamint a Ciao Adriana című lányregényt, amit én vettem még magamnak abból a töménytelen mennyiségű könyvutalványból, amit egy kerámiakiállítás első helyezettjeként nyertem - és amely díjkiosztóra nem hívtak el, mert addigra átmentem másik iskolába, ezért a régi suliban persona non gratanak minősítettek, aki nem tündökölhet nyertesként - viszont az utalványokat a kiállítás szervezői kiküldték postán, úgyhogy ebből tudtam meg egyáltalán, hogy helyezett lettem.
Én csupa butító nyári limonádét olvastam: Rowlingtól a Kakukkszót, aztán D. Tóth Kriszta könyvét, a Jöttem, hadd lássalakot, Jodi Picoulttól a Gyere hazát. Mindegyik az egyszer el lehet olvasni, de erős nyomot nem hagy kategória - viszont aztán még az alig bevallható Szürke ötven árnyalatán is átküzdöttem magam, na, az viszont valóban szar. Erotikus, mulattató és mélyen megindító - olvastam róla az interneten (és az ismerőseim egy része is nagyon jónak nevezte - ebből is látszik, hogy nem szabad bárkivel ismerkedni) - hát, tényleg van benne szex (igazából semmi más nincs benne) - de hogy erotikus lenne? pláne mulattató? netán megindító? - hát vajon milyennek kéne ahhoz lennem? Igénytelen, unalmas, giccses - ahogy a kispolgárok (tudom, mára érvénytelen kategória) szeretnek borzongani, hogy juj, ez aztán nagyon izgi, mert szerintük romantikus és romlott egyszerre.
És akkor itt térnék vissza Annára, Petire és Gergőre. Mert szerintem ott tévelyül el gondolkodás az olvasást vagy az olvasási szokásokat illetően, amikor a szülők (meg mások is) boldogan felsóhajtanak, hogy végre olvas a gyerek. Hogy egyáltalán könyvet vesz a kezébe. Mindegy is mi az, csak könyv legyen, betűk a papíron. Csak legyen könyvszerető, csak olvasson. Az a tévhitük alakul ki, hogy mindegy, mit olvas, mert maga az olvasás, mint technika majd elvezeti további könyvekhez, hovatovább magához a valódi, kritikai gondolkodáshoz.
Szerintem pedig nem lesz így. Szerintem ez egy délibáb, egy önáltatás. Hogy aki olvas, az mindjárt gondolkodik is. Az olvasás egy technika - és igen, enélkül a technika nélkül tényleg nem lesznek meg a valódi könyvek. De önmagában az összeolvasás képessége csekélyke tudás ahhoz képest, mint amekkorát tulajdonítani szokás neki. A gondolkodási struktúrákat az olvasott szöveg tartalma és minősége fejleszti (jó esetben) - vagy fejleszti vissza (a szürke árnyalataival - sajnálom, ha esetleg kiderül, hogy nektek tetszett).
Nem mondom, hogy egy-két APG-től elhülyül egy gyerek (bár én most garantáltan hülyültem a nyári olvasmányaimtól, érzem, hogy a még meglévő szürkeállományom jobbik fele sikoltozva menekült inkább a halálba, mint hogy a szürke agy nélküli árnyalataival zaklassam őket) - de nagyon könnyű elmenni az olvasás terén (is) a munkát, gondolkodást nem igénylő ponyva irányába - és nehéz onnan visszatérni azokhoz az összetett szövegekhez, amelyekben már emlékezni kell, meg különféle bonyolultabb összefüggéseket kell felismerni, esetleg interdiszciplináris területekről utalásokat megérteni, erre időt, energiát, memóriát rászánni (és ehhez persze kell az, hogy a technikai tudás készségszintűvé legyen, hogy ne az olvasás, mint művelet vonja el a figyelmet, és hogy a tartalom az olvasási nehézségek miatt ne váljon élvezhetetlenné)
Ezért gondolom, hogy az APG-k rendszeres fogyasztása nemcsak haszontalan, de még káros is lehet, mert rászoktatja a gyerekeket egy nagyon steril, túlzottan leegyszerűsített sémára, ami könnyebben fogyasztható, mint más, összetett (ismeretlen szavakat (úgy mint vályog, kószál, stb - szóval, itt sem a szubszidiaritásra gondolok), több személyt, bonyolultabb cselekményt, több idősíkot, stb. tartalmazó) dolgok - és ezért ezekhez a más dolgokhoz már neki sem kezd, vagy ha igen szenved és feladja. Mert megszokja, hogy az olvasás az egy olyan dolog, ami kicsit tán unalmas, de mindig egyértelmű, könnyen érthető, átlátható, előre megrágott cucc, amit csak nyelni kell, tisztítani, rágni, emészteni nem.
Az APG-k persze nem fognak ártani azoknak a gyerekeknek, akiknek mást is olvasnak, vagy akikkel rendszeresen beszélgetnek - de az a személyes tapasztalatom, hogy egyre kevesebben mesélnek fejből, egyre kevesebben mesélnek hosszú vagy bonyolultabb dolgokat (itt persze megint nem Max Weberre gondolok, csak mondjuk népmesékre), egyre kevesebben mondókáznak - aminek a ritmusán túl meglenne az a haszna is, hogy archaikus voltuknál fogva a mondókák tartalmazhatnak a kétszázas alapszókincsen felül is szavakat - satöbbi. És akkor az APG-k (persze, nemcsak azok, inkább emblematikusan használom őket, mint nagyon konkrétan) elvezetnek a Júlia füzetekhez (vagy azok mai utódaihoz), meg a szürke árnyalatokhoz - de csak azokhoz, és nem tovább. És dicséretként ráadásul a környezetük tapsol, hogy lám, a gyerekek olvasnak - és ők meg elhiszik, hogy tényleg. De ha szöveges feladatot kapnak matekból, vagy ha ki kell tölteni egy űrlapot, vagy megérteni egy írott utasítást, akkor oda a tudomány. Pedig hogy szerették a könyveket!
2014. augusztus 9., szombat
2014. augusztus 7., csütörtök
minden hiába
én: megmostad?
Á.: nem, nem kellett
én: hogyhogy nem kellett?
Á.: mert már úgyis vizes volt
én: de nem azért kell megmosni, hogy vizes legyen
Á.: hát?
Á.: nem, nem kellett
én: hogyhogy nem kellett?
Á.: mert már úgyis vizes volt
én: de nem azért kell megmosni, hogy vizes legyen
Á.: hát?
Címkék:
fiam,
gondolkodás,
sosem történik semmi,
viselkedés
Aranyeső
Nem arról beszélek, ami az égből zúdult alá az elmúlt napokban (hetekben) és az interneten olvasott rombolások mellett a mi kertünket buja zöld mocsárrá változtatta, hanem arról, ami rendes szokása szerint március környékén, az első melegebb napsugarakra válaszul virágzik ki - de most úgy tűnik, a trópusi körülmények is izgatóan hatnak rá, mert több ága is virágba borult. Szorosan összefonódva a kissé elhanyagolt, ezért kócos és apró szemű szőlőnkkel, ami viszont érik - noha az érése rendesen inkább szeptemberre tehető. Szépek együtt.
2014. július 26., szombat
retrospektív
Kedves olvasók! Az elkövetkező napokban időutazásra hívlak küldelek benneteket, mivel én nettelenül fogom süttetni a hasam valahol Európában, így nem várható, hogy a blogban új bejegyzések szülessenek (vagy ha mégis, az eléggé meglepne, sőt, megdöbbentene és a blog további sorsát illetően elgondolkodásra adna okot - na, de nem akarok crackereket festeni a falra) - szóval, olvasgassatok nyugodtan korai nagyszobát - és mivel feltehetően nem emlékeztek minden korábbi bejegyzésre, semmivel sem lesz unalmasabb, mintha friss bejegyzéseket kapnátok nap mint nap. Persze azt elismerem, hogy a nagyon feledékenyeknek izgibb lesz, mint a jó memóriával rendelkezőknek - és csakúgy, mint a bankoknál ismert eljárás esetében, az esetleges új ügyfelek járnak majd legjobban, mert nekik több évadnyi ingyenes szórakozást (avagy hatalmas dózisú altatót) nyújtok át egyszerre.
Csak önzetlenül!
V.: cicamica, cicamicám, cicuskám, micuskám, egyetlen bogaram, kicsi kincsem, gyöngyvirágom, drága szépséges kisbabám (és így tovább)
cica: miaú, miaú, miaúúúúú
én: adtál már neki enni?
V.: nem
én: akkor adjál, látod, hogy éhes
V.: most inkább nem adok
én: ????
V.: nem akarom, hogy csak azért szeressen, mert etetem
cica: miaú, miaú, miaúúúúú
én: adtál már neki enni?
V.: nem
én: akkor adjál, látod, hogy éhes
V.: most inkább nem adok
én: ????
V.: nem akarom, hogy csak azért szeressen, mert etetem
2014. július 25., péntek
csöcsere miatt a szalon zárva van!
- hirdeti egy kiírás a szalon (?) ajtaján. Én tulajdonképpen csak egyetérteni tudok a dologgal, amíg odabent csöcserésznek, addig tényleg jobb az ajtót zárva tartani - na de ha nem nyitva tartás idejére időzítenék az aktust, akkor nem is kéne nagydobra verni.
2014. július 24., csütörtök
Ezért úgy haragszom
V. rajzai - amit a szülinapjára kapott jobb agyféltekés rajztanfolyam első napján készített és amit a harmadikon - a képen ugyanaz a személy látható:
Egyrészt egyértelműen elfogult vagyok, mert imádom a kislányomat, és szerintem az a természetes, ha az ember elfogult a gyerekével - mert ki más legyen az vele, ha nem én? Másrészt az elfogultságom nem vak, én sem tartom minden egyes művét, alkotását, megmozdulását tökéletesnek, isteninek és felülmúlhatatlannak - de vannak olyan rajzai, írásai, mondásai, tettei, amiktől az elolvadásig meghatódom és csak hápogni tudok, hogy ez te csináltad? Ó, V., én el vagyok ámulva-bámulva tőled, egészen különlegesnek tartalak, stb., stb. (már ahogyan azt az elfogult anyukák szokták). Szóval, én erről a rajzról azt gondolom, hogy eléggé jól sikerült - vagyis hogy nagyon jól, és szerintem felülmúlja az "átlagos", 11 éves gyerekek által készített rajzokat (bár tudom, hogy átlagos gyerek meg átlagos rajz nincs is - de ez szerintem még a nem átlagosak közül is kiemelkedik)
V. ma ezt a rajzot majdnem odaadta a nagymamájának ajándékba. Tudom, hogy az volt a szándéka, hogy végigmutogatja mindet, a nagymamája ámuldozik egy sort, aztán meghatódik, hogy V. neki adja a legszebbet. A terveknek megfelelően V. elkezdte megmutatni a rajzait - mire a nagymama ilyenképp fanyalgott: mit rajzoltál le? egy büdös cipőt? és ez? ez mi? egy majom? (macska volt, nem is rossz) hát ez? ezt hogy kell nézni? ló? de hát a lónak legalább egy milliméterrel szélesebb a mellkasa és keskenyebb a térde (a nagyi nem lóidomár, sem műlovarnő, sem grafikus, sem...) és ez mit akar ábrázolni? egy krumpli? ja, állítva nézzem? akkor mi? egy élére állított krumpli? V. szája már biggyed lefelé, de azért előhúzza a fenti két rajzot is - nézd nagymama! ezt rajzoltam első nap, ezt a harmadikon. A nagymama megnézi: De ilyen csúcsos száj élőben nem létezik, hogy nézne ki?! És hát ennek ferde az álla! mintha épp begyulladt volna a foga! És a nyakát is kitekerték - kacag saját humorán a nagymama. V. megállja sírás nélkül, elteszi a rajzokat, a nagymama nem kapja meg ajándékba.
Aztán még a nagymama szeretné megmutogatni a másik unokákról készült fényképeket, amiket mostanában küldtek át nekik: nézzétek, milyen ferde a kisfiú foga! én már elvittem volna fogszabályzóba (8 éves, ilyenkor még nem szabályoznak - amúgy nem különösebben ferdék a fogai, csak a frissességtől kuszák)... és itt a kislány.... nem csúnya, helyes pofija lenne... de milyen vézna! csoda, hogy egyáltalán felvették iskolába! (nagyon szép, törékeny alkatú kislány - kb. mint az anyja - és az apja sem nagyon más típus: alacsony, vékony csontú)... és itt volt valahol a legkisebb (3 hónapos)... nagyon csúnya rajta, mint egy manó.... nem találom.... azt hiszem, kitöröltem, olyan csúf rajta...
Eszünk, iszunk, jót mulatunk, mindenkiről (magunkat is beleértve) meghallgatunk még néhány kellemetlen hírt (A. kopaszodik és nagyon öregszik, sápadt, én egyre kövérebb vagyok, V. sem fogja elkerülni a sorsát, az én alkatom, Á. mogorva és túl magas) - aztán elbúcsúzunk. Búcsúzóul a nagymama utánunk kiált: küldjetek majd képeket a nyaralásról, sosem küldtök, nem tudok mit mutogatni a barátnőimnek, pedig mindig kérdezik, hogy miért csak az egyik alomról van képem...
Nem fogunk küldeni.
(az unokáit következetesen nem szólítja a nevükön, csak "a kisfiú" és "a kislány" titulus jár nekik - én egyszer, még vagy tíz éve azt válaszoltam arra, hogy hogy van a kislány meg a kisfiú, hogy mindketten jól vannak, a férfi épp nincs itthon, a nő pedig fáradt kik? kérdezte a nagymama - és hogy van az öregnéni? - kérdeztem tőle rejtett udvariassággal - de nem értette: kire gondolsz, martine?)

Kispad
Nem, nem a focipálya melletti kispadra gondolok (bár jó honpolgárként elolvastam a fociakadémiákat elemző belga szervezet által közzétett és/vagy kiszivárogtatott anyagokat is, amiken jó honpolgárként röhögtem is sírva is fakadtam, mert igazából elképesztő, hogy hogy lehet egy ország (amelynek én is tagja vagyok, jaj) ennyire félelmetesen balfék, meg lúzer és pöffeszkedő egyszerre) - szóval, nem arra a kispadra gondolok.
Hanem azok a kispadok járnak az eszembe, amiket a falvakban meg még az alföldi kisvárosokban, de még Budapest peremkerületein is látni lehetett az én gyerekkoromban. Ezeken a padokon, meg a melléjük tolt sámlikon, hokedliken ültek az öregemberek, a nénik és bácsik - ki magában bámészkodva, kik pedig csoportosan, és néztek. Nézték, ki megy, ki jön, kivel van, miben van, mit hoz, hogy néz, merre forog - vagyis mindent tudtak mindenkiről, és nyilván ki is beszélték az arra járókat, ki csak magában, kik meg szájról szájra adván a szót, amúgy pletykaként. Az arra járókkal köszöntötték egymástha kellett, ha nem, volt, aki megállt egy negyed (vagy fél, egész, stb.) órácskára, mások szaporán továbbsiettek - de belvárosi gyerekként nézve ennek volt egy olyan otthonos, őskort idéző, romantikus hangulata, amit eleinte igen szerettem.
Később, amikor volt falu, ahová gyakran jártam, megtanultam félni, sőt utálni is a kispadon ülő ismeretlenek némelyikét, vagyis közülük azokat az anonimitásba burkolózókat, akik rendszeresen jelentettek rólam és barátaimról a szüleimnek - sosem hittem, hogy az igazság érdekli őket, inkább a hír (és a sok budapesti tizenéves mindenképp hír volt a faluban akkoriban) - és időnként egészen cifra, sőt, megdöbbentően szürreális dolgokat is meséltek rólam, rólunk. Egyszer például azt telefonálták meg apámnak, hogy a háztető gerincén ülve kukorékoltunk a holdra éjnek évadján, mint a boszorkányok - hogy nagy buli volt, azt én készséggel elismerem, de hazaérve az éjjeli háztetőn kukorékolásért kapott pofon őszintén meglepett.
Ilyen előzmények után persze talán az tűnne természetesnek, hogy örülök a kispadok elkorhadásának és a kiülős beszélgetések megszűnésének - de képzeljétek, nem. Hiányzik a szememnek a sok öreg bácsi és néne - de persze nem várhatom, hogy a szüleim korosztálya, akik amúgy is kissé szégyenkezve mondták, hogy hát, az öregekkel nincs mit tenni, de majd kihal ez a cikiség is más hasonló dolgokkal együtt, és ők inkább Illést meg Rolling Stonest (a progresszívebbek, persze) hallgattak, tőlük igazán nem várhatom, hogy ők ácsolják újra a kispadokat, hogy hurcolják ki a sámlikat, hogy fejkendőt kössenek a farmergatya mellé és kiüljenek pletykálni a kispadra. Egyrészt folyton csinálni, tenni, nyüzsögni kell valamit (amitől megőrülök), másrészt ki akarna a szomszédokkal meg az utcán járó egyéb unalmasokkal fecsegni, amikor ott van nekik is a net. Meg nekem is, persze, és (oké, oké, kissé erőltetett és művi) az egérpadot használom kispadnak - kiülök, és fecsegek bárkinek, aki erre jár.
Hanem azok a kispadok járnak az eszembe, amiket a falvakban meg még az alföldi kisvárosokban, de még Budapest peremkerületein is látni lehetett az én gyerekkoromban. Ezeken a padokon, meg a melléjük tolt sámlikon, hokedliken ültek az öregemberek, a nénik és bácsik - ki magában bámészkodva, kik pedig csoportosan, és néztek. Nézték, ki megy, ki jön, kivel van, miben van, mit hoz, hogy néz, merre forog - vagyis mindent tudtak mindenkiről, és nyilván ki is beszélték az arra járókat, ki csak magában, kik meg szájról szájra adván a szót, amúgy pletykaként. Az arra járókkal köszöntötték egymást
Később, amikor volt falu, ahová gyakran jártam, megtanultam félni, sőt utálni is a kispadon ülő ismeretlenek némelyikét, vagyis közülük azokat az anonimitásba burkolózókat, akik rendszeresen jelentettek rólam és barátaimról a szüleimnek - sosem hittem, hogy az igazság érdekli őket, inkább a hír (és a sok budapesti tizenéves mindenképp hír volt a faluban akkoriban) - és időnként egészen cifra, sőt, megdöbbentően szürreális dolgokat is meséltek rólam, rólunk. Egyszer például azt telefonálták meg apámnak, hogy a háztető gerincén ülve kukorékoltunk a holdra éjnek évadján, mint a boszorkányok - hogy nagy buli volt, azt én készséggel elismerem, de hazaérve az éjjeli háztetőn kukorékolásért kapott pofon őszintén meglepett.
Ilyen előzmények után persze talán az tűnne természetesnek, hogy örülök a kispadok elkorhadásának és a kiülős beszélgetések megszűnésének - de képzeljétek, nem. Hiányzik a szememnek a sok öreg bácsi és néne - de persze nem várhatom, hogy a szüleim korosztálya, akik amúgy is kissé szégyenkezve mondták, hogy hát, az öregekkel nincs mit tenni, de majd kihal ez a cikiség is más hasonló dolgokkal együtt, és ők inkább Illést meg Rolling Stonest (a progresszívebbek, persze) hallgattak, tőlük igazán nem várhatom, hogy ők ácsolják újra a kispadokat, hogy hurcolják ki a sámlikat, hogy fejkendőt kössenek a farmergatya mellé és kiüljenek pletykálni a kispadra. Egyrészt folyton csinálni, tenni, nyüzsögni kell valamit (amitől megőrülök), másrészt ki akarna a szomszédokkal meg az utcán járó egyéb unalmasokkal fecsegni, amikor ott van nekik is a net. Meg nekem is, persze, és (oké, oké, kissé erőltetett és művi) az egérpadot használom kispadnak - kiülök, és fecsegek bárkinek, aki erre jár.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)