utazás

1.
Mostanában iszonyú gyorsan beérek a munkahelyemre (és onnan haza is).

Helikopterrel járok tán? Á, dehogy!
Új metró? Á, dehogy!
Új utak? Á, dehogy!
Bringa? Á, dehogy!
Közelebb költözött a hely? Á, dehogy!

Hanem? Olvasom az izgi krimiket (bár azt azért muszáj megemlíteni, hogy a most kiolvasott első kötet meg sem közelíti az elsőként olvasott tizediket (Jo Nesbo: Police), inkább olyan közepes L. Lawrence - de jólesik)


2.
A múltkor azt hittem, már egészen megnéztük az új négyes metrót - de csak most fordult elő, hogy a Kálvin téren átszálltam az egyikről a másikra (nem munkába menet/jövet - ha valaki ellentmondást vélne felfedezni a néhány sorral fentebbiekkel: mármint hogy Új metró? Á, dehogy!) Szóval, ma úgy adódott, hogy átszálltam. Átszállni az egyik létből a másikba olyan, mintha egy hatalmas fénylő, csúszós, imbolygó, életigenlően vidám és bohókás, mégis vérkomoly tojássárgáján úsznánk át a régiből az újba, a voltból a mostba, a 3-ból a 4-be (nem fokozom tovább, éljétek át magatok is), komolyan, az az alagút olyan, mint az elvarázsolt kastély, a hullámvasút és a hordó egyben (én sosem voltam oda túlzottan a Vidám Parkért (prolibusszal kellett odamenni, ami ugye már nevében is egy kicsit viszolyogtató), de ezt a hármat egy rakáson félelemmel vegyes tisztelettel szerettem újra és újra kipróbálni)

Bácsi! Bááááácsi! Tessék várni, elejtett egy mondatot!

Akikkel együtt érettségiztem, azok már mind elmentek, mind egy szálig - mondta nagyot sóhajtva a világos ballonkabátos, fehér hajú öregúr a patikában a gyógyszerésznőnek, aztán botjára támaszkodva elballagott az Astoria irányába. Én is megvettem a magam ópiumát Nurofen szirupot V.-nek, aztán a buszmegállóban várakozva még néztem egy darabig a lassan távolodó bácsit. Olyan ez az egész, mint egy egyre több helyen kilyukadó zokni (vagy mint valami egészen más), egyre nagyobb a folytonossághiány, egyre több dolog van, amire már senki nem emlékszik, mert már amikor együtt átéltük a dogokat, akkor sem pontosan ugyanazt éltük át (erre rengeteg saját példa van mindenkinél, nem hozok), de aztán lassacskán (vagy egész hirtelen) elkanyarodtunk, eltűntünk, elmaradtunk, meghaltak, és milyen lehet úgy élni a világban, hogy az első tíz... húsz... harminc... negyven... ötven... hatvan... hetven... hetvenöt... nyolcvan... nyolcvanöt... nyolcvanhat... nyolcvanhét... nyolcvannyolc... nyolcvankilenc... kilencven...(sok) évemre nem emlékszik már rajtam kívül senki ezen a világon? És egészen szörnyű, hogy hány helyen lyukadt már ki az én (még korántsem száz évet számláló) életem is (tudjátok, új iskola, új barátok, nyári tábor, ezmegaz) - soha többé nem látom őket. Azt sem tudom, kik azok. Ők pláne nem rólam. Biztosan az eső teszi ezt a borongást, örülhetnék is, hogy sokáig él a bácsi.

Részek

Többnyire így van. Írok mindenféléről, de nem teszek képeket semmiről. Aztán úgy adódik, hogy letöltjük a gépről a sok heti ezt-azt, én meg ideöntöm, hogy nézzétek. Így lesz most is, íme:

a türkiz kabát

és a zöld kabát:

isteni orosz hús céklasaláta (főtt sárgarépa, krumpli, cékla felkockázva, hozzá nyers savanyú káposzta, savanyú vagy kovászos uborka, friss zöldhagyma és friss kapor apróra vágva, egy kis (olíva)olajjal átforgatva):

nyers, vegán csokitorta (mint a virágok számmisztikájából is kitűnik, a dátum 04. 11. - persze, senki nem vette észre):

kertrészlet (anyukámnál):

Aztán itt szünet következik, mert noha A.-nak is volt szülinapja a héten, méghozzá egy húdekerek (40.), és volt ünnepi vacsora is (majd még írok róla), de nem találtam a fényképezőgépet (meg tán a babgulyás nem is annyira fotogén étel?) - a tortát (meggyes sajttorta V. találta az interneten és szinte segítség nélkül meg is valósította - de olyan finom lett, hogy elfogyott, mielőtt lekaphattuk volna).

Hanem aztán jött a húsvét, ez évekre visszamenőleg a blogban is jól dokumentált gasztroesemény (persze a hétfői menü még csak a fejemben van kész, oda meg nem tudok befényképezni) - így megmutatom a mait:

az egész kalácsunk (nem felvágásból, de tökéletes lett):

a puritánságában is minden igényünket kielégítő reggelizőasztal (és ma mást nem is csináltunk, csak reggeliztünk):

... és részletei:

A holnapi menü rozmaringos - zöldséges báránysült lesz, sütőben sült rozmaringos krumplival és párolt spárgával. Aztán vizet iszunk, aztán kipukkadunk.


De ne gondoljátok, hogy nálunk csak evésből áll az élet, a hét eseményei közé tartozik egy arany és egy ezüstérem V.-től, egy bronz A.-nak, aki egyúttal a zöld övet is megszerezte, egy országos csapat első hely Á.-tól, meg egy szintén országos hatodik.Én a kalácson kívül nem értem el jelentősebb eredményt semmiből, de legalább holnap koncertre megyünk, az is valami (nem, az igazából maga az újjászületés).

És persze minden olvasónak boldog húsvétot!

a nyúlra fogva a kísértést

rengeteg könyvet vettem tegnap rengeteg pénzért. kapnak majd mások is (sőt, ez a fedősztori), de azokat is el fogom olvasni, mert szívem szerint azokat is magamnak vettem volna meg. és vettem olyanokat is, amikre semmiképp nem tudnám ráfogni, hogy miért kapják mások, azok ténylegesen is az enyémek lesznek. időnként minden (magamban mantrázott) józan észérv ellenére sem tudom visszafogni magam. anonim könyvhabzsoló vagyok. életem első valódi fizetését 100%-ban könyvekre költöttem - ahhoz képest azért elég visszafogott voltam tegnap.

Akkor fussunk neki megint az igazságnak

Az ügyvédet bánthatta, hogy még egy ilyen szűk látókörű hülyécske is gyenge elméjűnek erkölcsűnek tartja, valószínűleg ezért hívott vissza kis idő múlva bocsánatkérő hangon: értem, hogy mi háborítja fel, az én erkölcsi érzékem is tiltakozik az ilyen megoldások ellen, de értse meg, kérem, hogy az igazság mint fogalom, itt tökéletesen irreleváns, nem ennek alapján fognak dönteni. Az, hogy igaza van, kevés. Az, hogy be is tudjuk bizonyítani, a kutyát sem érdekli. Ha az igazát akarja, akkor itt most nem az igazsággal kell érvelnünk. Maga nem buta... csak túl tisztességes. Viszont ezzel most nem megyünk semmire.

Vak, meztelen, fáj és a borban úszik, mi az?

az igazság nem elég ütős

Ne jöjjön már folyton ezzel az igazsággal, hölgyem! - förmedt türelmetlenül az ügyvéd  korlátolt és hülye naiv ügyfelére. Értse meg végre, tisztelettel kérem, (mondta szintén intenzív, a tiszteletet szinte már egyértelműen kizáró türelmetlenséggel), hogy bizonyos ügyekben az igazság, hogy úgy mondjam, nem elég ütős.

Aha (mondtam én, akinek az igazság amúgy is értéknek tűnt korábban, de ebben a konkrét ügyben is több, mint ütősnek... konkrétan, fojtogatónak és gyilkosnak)

Hülye vagyok én?

Blogot írni este tíz után, mikor akár aludhatnék is? Azt már nem! Aludjatok ti is inkább!

Már majdnem elfelejtettem

mennyire rajongtam tavaly (és már tavalyelőtt is) a spárgáért. De szerencsére anyukám hozott egy nagy csomaggal. Igaz, "csak" zöldet, én meg a fehérért bolondulok eszelősen - de az idei spárgaszezont megnyitni jó lesz ez is. Mostantól a kötözött sonkát is spárgával eszem (majd akkor felfüggesztem a vegánkodást néhány napra - de mivel nagyon jó, tényleg csak időnként néhány napra)

Ki hogy 70

Mindenki másképp szereti ünnepelni saját születésnapját. Anyukám ma a hetvenedikre szervezett egy konferenciát, ahol házigazda és fő előadó is egy személyben (a téma természetesen nem ő, a jelenlévők nem is sejtik, hogy ma ünnepel) - így aztán szép, hosszú nap lesz ez is (reggel öt előtt indult otthonról)

Hosszú nap volt a hetven évvel ezelőtti is:

Gyarmati Fanni naplójából
1944. április 11.
“Miklós egész nap fekszik a díványon, összekulcsolt kezekkel, viaszos arccal, szótlanul. Rettenetesen fél az utcán, semmi színészi képessége nincs, hogy emelt fővel, vidáman, természetesen diskuráljon.
Fényképeket vittem a Vadász utcai kapitányságra, hogy személyazonossági igazolványt válthassunk római katolikus jelzéssel. Persze egy éve lehetett volna már, de akkor nem törődtünk vele. Azt a választ kaptam, hogy zsidó származású nem kaphat személyazonossági igazolványt.”


Berhidi Jolán (tanár) 1944. április 11-én így ír: „Felhívtam a Huszár tanszéket (matematika). Megkérdeztem, mikor lesz a legközelebbi kollokvium, azt mondták, még bizonytalan. Legjobb lesz, ha egyelőre otthon maradsz. Ha megtudok valamit, azonnal értesítelek.” 1944. április 18-án írt leveléből is az derül ki, hogy egyre romlik a helyzet a fővárosban. „Ugye már azt gondolod, hogy lebombáztak és azért nem írok. Hála Istennek még élünk, de levelem késésének tényleg a bombázás az oka. Bizonyára hallottad, hogy több bomba is esett arra a környékre, ahol Nóráék laknak. Mi már régebben hívtuk őket, hogy jöjjenek ki hozzánk, a nagyhéten ki is jöttek.”


Folyt Budapest ostroma, a Baross utcai női klinikán pedig megszületett nagymamám második kislánya. Mivel folyamatosan bombáztak, a szülés után azonnal a pincébe menekítették az egész osztályt, a frissen szült kismamát és a néhány perces kislányt is. A pincében vak sötét volt, az anyák és az orvosok, ápolók rettegtek, a kicsik sírtak. Találomra osztottak ki a sötétben minden anyukának egy babát - nagymamámnak is odanyomtak egyet a kezébe, de ő továbbadta és azt mondta, az az enyém, amelyik a legélesebben ordít, azt kérem. Megkapta - és jó választásnak bizonyult - később a négy lányon világosan látszott, hogy egy fészekalja - noha fekete hajútól a vörösig, barna szeműtől a kékig minden szín megtalálható volt rajtuk. Most, hetven körül, mindegyikük erősen emlékeztet nagymamám hetven év körüli képeire.

Őszintén kívánom, hogy legyen egészséges, boldog százéves is majd!

Blablabla

Blablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablabla
blablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablabla
blablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablabla
blablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablabla
blablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablabla
blablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablabla
blablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablabla
blablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablabla
blablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablabla
blablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablabla
blablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablabla
blablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablabla
blablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablabla
blablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablabla
blablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablabla
blablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablabla
blablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablabla