Bácsi! Bááááácsi! Tessék várni, elejtett egy mondatot!

Akikkel együtt érettségiztem, azok már mind elmentek, mind egy szálig - mondta nagyot sóhajtva a világos ballonkabátos, fehér hajú öregúr a patikában a gyógyszerésznőnek, aztán botjára támaszkodva elballagott az Astoria irányába. Én is megvettem a magam ópiumát Nurofen szirupot V.-nek, aztán a buszmegállóban várakozva még néztem egy darabig a lassan távolodó bácsit. Olyan ez az egész, mint egy egyre több helyen kilyukadó zokni (vagy mint valami egészen más), egyre nagyobb a folytonossághiány, egyre több dolog van, amire már senki nem emlékszik, mert már amikor együtt átéltük a dogokat, akkor sem pontosan ugyanazt éltük át (erre rengeteg saját példa van mindenkinél, nem hozok), de aztán lassacskán (vagy egész hirtelen) elkanyarodtunk, eltűntünk, elmaradtunk, meghaltak, és milyen lehet úgy élni a világban, hogy az első tíz... húsz... harminc... negyven... ötven... hatvan... hetven... hetvenöt... nyolcvan... nyolcvanöt... nyolcvanhat... nyolcvanhét... nyolcvannyolc... nyolcvankilenc... kilencven...(sok) évemre nem emlékszik már rajtam kívül senki ezen a világon? És egészen szörnyű, hogy hány helyen lyukadt már ki az én (még korántsem száz évet számláló) életem is (tudjátok, új iskola, új barátok, nyári tábor, ezmegaz) - soha többé nem látom őket. Azt sem tudom, kik azok. Ők pláne nem rólam. Biztosan az eső teszi ezt a borongást, örülhetnék is, hogy sokáig él a bácsi.