most pedig elárulok egy titkot

az egyik sógornőm kisbabát vár. remélem, nem ismeritek őt, mert még titok.

és úgy látom, igazán nagyon jófej vagyok. mert amikor megtudtam (úgy tíz perce) legeslegelőször az jutott eszembe, hogy hurrá, még egy kisbaba! és csak ezt követően gondoltam azt, hogy iszonyúan irigylem, mert én is hármat (négyet, ötöt) akartam. és nem is árulom el senkinek, hiszen titok. remélem, egy kislány.

most például az derült ki

hogy nincsen trombózisom.
a kórház nem unalmas.
vagy legalábbis folyton történik valami.
most például ez derült ki
(kurvalassan és aligvártan),
hogy nincsen trombózisom.
sosem gondoltam, hogy ez ilyen boldogság.
remélem, a hír igaz.

káros szenvedélyeimről

a kórházban (momentán ez a téma a legaktuálisabb, úgyhogy főként erről írok) a felvételkor egy adatlap különböző kérdéseire kell választ adni - egyetértek, nyilvánvalóan szükséges. ennek a kérdőívnek van egy olyan iteme, amely a káros szenvedélyek címszót viseli. először azt kérdezik meg, dohányzom-e (nem), aztán azt, fogyasztok-e alkoholt (időnként fogyasztok, de a helyes válasz - hacsak nem vagyok idült alkoholista (nem vagyok) - kizárólag a nemleges). aztán az a kérdés következik, hogy kávézom-e (igen, imádom a kávét) - de őszintén szólva ezt nem tartom káros szenvedélyemnek. persze, ők beikszelték, hogy lám-lám, kávézik. íme, a kimutatható káros szenvedély! de tényleg az? napi kétszer fél adag finom kávé? (rossz kávét ritkán fogadok el, mert az ízéért bolondulok, nem a hatásáért, ha van egyáltalán különösebb hatása, a rossz kávé meg rossz ízű, vagyis kell a fenének). mióta itt vagyok, nem ittam kávét (nesze neked, szenvedély!), mert az automatás nescafé nem kenyerem (se nem borom, se nem halam, hogy további képzavarokkal éljek). úgy látom, az itt dolgozók például általában jóval többet kávéznak, mint én.

azt viszont egyáltalán nem kérdezik meg, zabálok-e mértéktelenül csokit (jaj, sajnos igen, időnként annyi idő alatt tűnik el bennem egy tábla fehércsoki, hogy más még ki sem bontotta ezidő alatt a magáét), iszom-e literszám szintetikus üdítőket (nem, jóval ritkábban, mint alkoholt - de szerintem ez a szenvedély általában gyakoribb és károsabb is, mint a kávé) vagy akár használok-e természetes vagy szintetikus drogokat. ez nem lenne adott esetben érdekesebb (úgy értem, relevánsabb) tény, mint a kávéivás? (sosem kávéivót igazából kevesebbet ismerek, mint kávézót) vagy nem káros? vagy úgysem vallanám be?

ha el nem felejtem...

hozok magának egy fájdalomcsillapítót
megmérem a vérnyomását
átnézem a leleteit
visszaadom a papírjait
szólok a nővérnek
szólok a doktornőnek
írok fel gyógytornát
adok kezelőlapot
hívom a takarítónőt
visszajövök még ma
szólok, hogy nem eszik felvágottat
megnézetem az ágyat
feltörlöm
becsukom
fél adagot hozok
nézek másikat
leszedem az infúziót
benézek holnap is

csak el ne felejtsem

a hősök köztünk élnek

szerencsére.

a kórház mindennapjaihoz képest a kísérleti színházak unalmas sztereotípiagyűjemények. ez itt az az osztály, ahol az emberek jellemzően nem nagyon tudnak jól mozogni, mindenkinek fáj egy-két tagja és sokat segítene a bent fekvőkön, ha a fájdalomcsillapítóiktól elkábítva (jaj, dehogy) végigaludhatnák az éjszakát.

én egy olyan ágyra tettem szert, ami a  legegészségesebb, nomád hegyi túrák szabadtéri alvásain edződött vasemberein is kifogna. legalább egy kicsit biztosan. ugyanis az én ágyam nem állítható vízszintesre, az alvófelület széltében is és hosszában is erősen lejt, és ha még ezen sikerülne is megkapaszkodnom (iszonyú erőfeszítések árán), az sem tehetne boldoggá, mert az ágy billeg is, nagyjából úgy, mint a mérleghinta (bár el kell ismernem, hogy a játszótéri mérleghintákhoz képest elég keveset tud). nem szokott velem ilyesmi előfordulni, de az első éjszaka után fejfájós, hányásos tengeribetegséggel ébredtem. és átfagyva, mert takaró gyanánt egy, feltehetően még a világháború idején gyártott, majd silánysága miatt akkor fel nem használt sprőd pokrócot kaptam, egy sem nagyságában, sem formájában hozzá nem illeszkedő lepelbe behúzva.

természetesen szóltam, hogy ez így nem túl jó, rosszabbul vagyok, mint amikor érkeztem. megértették, mondták, hogy más is szokott panaszkodni az ágyakra, de hát ez van. az ágyak bonyolult szerkezetéhez nem ért senki, kár is próbálkoznom. viszont kaptam még egy háborús relikviát, így a következő éjszakán már a fent említetteken felül azzal is meg kellett birkóznom, hogy egyben tartsam a folyton szökni igyekvő takarónyájat. mert ami leesik, azt nem tudom felvenni.

harmadnapra megesett rajtam a szobatársam szíve, és felajánlotta, hogy cseréljünk ágyat. mert az övé vízszintes, nem inog - ő pedig hazamegy úgyis másnap. szabadkoztam, de aztán csak megkérdeztem a főnővért, hogy segítenének-e az ágycserében. nos, ez lehetetlen, tárta szét a karjait a főnővér, kollégái ennél nemesebb feladatokra vannak kiképezve. megcsinálnák a családtagok - mondtam. de nem lehetett így sem, mert állítólag az ágyak betegre szabott speciális felszereltsége nem enged holmi felelőtlen csereberét. (pont ugyanolyanok, csak az egyik kevésbé romlott el, mint a másik)

és a negyedik napra bejött A., a hős, nekiveselkedett fanyűvő erejével és nagy titokban kicserélte nekem az ágyakat! a szobatársam pedig távozása előtt elcserélte velem a modern nyári paplankáját, ami nem túl meleg ugyan, viszont hosszúkás alakja pompásan illeszkedik a huzatomba, valamint a lábfejemtől elér egészen a nyakamig (nem csak bokától mellkasig), mint az előző. persze nem szabad senkinek sem elárulni. majd azt mondom, mostanra hozzászoktam.

a saját érdekében remélem, hogy új szobatársam egy törpe tengeri jegesmedve lesz.

a kézírásról

Nagyon ritkán írok már hosszabb, egybefüggő szöveget kézzel, pedig szeretek kézzel írni. Látszik az íráson a hangulatom. Sokszor úgy jut eszembe egy szó vagy szövegrészlet, hogy az én írásommal látom magam előtt. Kék vagy lila tollal írok legszívesebben, a feketét nem szeretem, zavar. Rengeteg tollam van, még most is, színesek is: világoskék, zöld, rózsaszín, sárga. Jegyzetelni persze szoktam manapság is. Amikor egyetemre jártam, nagyon gyorsan tudtam jegyzetelni. És még ma is olvasható. Az egyetemi jegyzetek nagy részét persze kidobtam már, de van néhány tárgy, amelyet vagy a tárgy érdekessége, vagy a tanár miatt különösen szerettem, azokat a jegyzeteket most is őrzöm. Jó porosak már. És szinte mind össze van firkálva rajzolva a szélén. Nem (csak) unalmamban rajzolok, jobban tudok úgy figyelni is. Régen úgy tanultam verset is, hogy rajzoltam a versszakokat, hosszabb szövegeknél sokat segítettek a képek. Első általánosban hármast kaptam írásból. Ibolya néni (az a lófogú, veszedelmes szörnyeteg) minden héten átmásoltatta velem legalább egy füzetemet. Gyűlöltem írni. Lassan ment és görcsösen. Ötödikben úgy írtam, hogy egyáltalán nem kapcsoltam a betűket. Aztán hetedik utáni nyáron vettem egy füzetet és írni kezdtem bele a magam örömére. Lerajzoltam minden betűt. Szépek voltak. Kipróbáltam, hogyan lehet szabályosan kötni őket. Aztán azt is, hogy esik kézere. Írtam egész nyáron, beleszerettem az írásomba. Mindenféle grafológiai művek után kutattam. Kipróbáltam, tudok-e sokféleképp írni. Aztán ugyanezeket bal kézzel is. Ballal is tudok, úgy inkább tükörírással esik kézre. De egyszer egy hónapot végigjegyzeteltem az iskolában ballal, mert a jobb be volt kötve. Lassabban ment, mint jobbal, de muszájból működött. Rajzolni is szoktam ballal is. Nem nagyon megy, de vicces látni, mi minden sikerül. Holnaptól megint kézzel írok egy ideig, ha írnom kell. Ha írni akarok. Persze, hogy akarok.

Ti hogy főztök?

Az elmúlt héten végig, így a mostani hétvégére (meg a jövő hétre előre is) anyukám főzött. Ismert ételeket ismert alapanyagokból. De minden egészen más ízű, mint ahogy én csinálom. Nem jobb, meg nem is rosszabb, minden étel jól felismerhető, finomak is, de teljesen más. Ti úgy főztök, mint a szüleitek?

élet és irodalom

nem tudok nem megdöbbenni azon (hosszú évek óta, újra és újra, mindig), hogy míg az emberek többsége felháborodik rómeó és júlia tragikus véget érő történetén, és szívszorítóan szomorúnak tartja, hogy két fiatalnak azért kell meghalnia, mert egymást választották és mert közösségük értelmetlen normái mégsem engedik, hogy egymáséi legyenek, és míg az emberek jelentékeny része hisz a szerelem mindent elsöprő erejében (és számos értékes és kevésbé értékes irodalmi meg filmes, meg egyéb képzőművészeti alkotás ennek a tételnek köszönheti az akár évezredekre visszanyúló töretlen népszerűségét), addig ugyanezen emberek szintén nem elhanyagolható létszámú csoportja feljogosítva érzi magát arra, hogy elítéljen, és verbálisan, sőt, akár fizikálisan is bántalmazzon olyan embereket, akik a szerelem mindent elsöprő erejének és a párválasztás szabadságának engedelmeskedve egymást választják. csak éppen egyneműek.

Miért hordja a lányom a papucsaimat?

Az itthoni papucsomon kívül van még több pár utazós papucsom is, köztük két majdnem egyforma rózsaszín. Egyszerű, jól tisztítható, gyorsan száradó, könnyű gumipapucsok, kis helyen elférnek, uszodába is, munkából adódó utazásokra is ezeket szoktam vinni. Amikor nem úszom és nem dolgozom, az előszobában lévő cipőszekrényt színesítik könnyed jelenlétükkel. Általában így van. De nem mostanság, mert mostanában V. hordja őket, mind a két párat. Nem egyszerre, hanem felváltva. De legtöbbször papucs nélkül rohangál (mint itthon mindannyian), a rózsaszín papucskák pedig mind a négyen kikészítve várják, hogy belebújjon. Legalábbis én így gondoltam. És sokalltam két lábra négy papucsot (nem beszélve V. saját papucsáról)

én: muszáj ezeknek a papucsoknak mind elöl lenniük?
V.: igen
én. legalább az egyik párat rakd el a helyére, ha már az enyémet hordod!
V.: de hát ez a legjobb bennük!
én: mi? hogy szét van szórva négy darab papucs? folyton mezítlábalsz!
V.: igen, az...
én: mi?
V.: hát az, hogy két pár papucs van
én: hogy nagyobb legyen a kupi?
V.: nem...
én: akkor miért?
V.: mert így kicsit olyan, mintha lenne egy ikertestvérem.

már tudok ülni!

jó, jó, elmúltam hat hónapos, sőt, egyéves is - de azért csak büszkén örvendezek!