szélnél is gyorsabban

Nekem nem kellett több egy pillantásnál, hogy tudjam: nem.

 

Álmomban azon gondolkodtam

Istennek el kell-e tűrnie mindent, amit a nevében elkövetnek (avagy (ha létezik) mivel kényszerítik arra, hogy tűrje?). Megoldásra nem jutottam, az ébesztő félbeszakította az álmot.

Másnap

Lassan egy hónapja nincs autóm - és egyrészt szenvedek tőle, másrészt kezdek ráérezni a hasznos voltára is, úgyhogy el is határoztam, hogy nyáron, amikor kevésbé sok helyen dolgozom, akkor önként is be fogok iktatni autómentes napokat. De nemcsak hasznos, hanem haszontalan, ámde kellemes hozadéka is van az autómentességnek - nevezetesen tegnap este úgy vettem részt egy kertipartin, hogy nem vezettem sem odafelé, sem haza, ezért koktélokat ittam. Nagyon ritkán iszom alkoholt, most sem ittam sokat, öt-hat óra alatt négy koktélt, inkább kevés, mint sok alkohollal - de ennek ellenére ma olyan iszonyatos fejfájással keltem, mintha a (nem túl okos) gondolatok kalapáccsal akarnának kitörni a fejemből (sikertelenül). Szóval vagy sokkal gyakrabban kéne innom, hogy gyakorlatot szerezzek benne, vagy soha, mert ez így kínzás. Házimunkát terveztem mára, de nyígáson túl még nem jutottam.

Zöld paradicsom

A hely, ahol lassan csorog az idő, ahol nem történik semmi, ahol minden képkocka majdnem ugyanolyan, ahol meglepetésként érett cseresznyét és faepret találtunk, ahol este hétkor elaludtam és reggel kilenckor ébredtem fel, ahol meszelni kéne (már csináltam) és kitapasztani vályoggal a hiátusokat (még sosem), ahol akkor is rózsakertet fogok ültetni anyukám emlékére, ha az októberi ültetést mind lekaszálta a bácsi, aki állítólag ért a kerthez és nekünk dolgozik, ahol forróság van és nincs eső, pedig körös körül mindenütt esik, ahol mások állítólag halálra unnák magukat, de engem megnyugtat és feltölt a csendes semmittevés*, mert itt tízéves korom óta önazonosnak, boldognak és szabadnak érzem magam

* órákra elfeledkezem minden másról, míg szőlőt kötözök, a(z egyre kevesebb) fecskéket bámulom a magát őshonosnak érző hatalmas fügebokor tövéből (szerintem két héten belül megérik), és olvasok (tervben volt még varrás és rajzolás, de ej, ráérek arra még)

fluktuáció

Ez a hetedik évem ezen a munkahelyen. Az összes munkakört beleszámítva körülbelül százan vagyunk - és minimum százan pörögtek ki az elmúlt években hosszabb-rövidebb idő után. Tíz olyan ember van, aki régebb óta dolgozik itt, mint én, és még három-négy, akik velem egyidőben kezdtek. Ijesztő ez a sebesség. Időnként gondolkodom én is váltáson, de szólnak még érvek a maradás mellett (bár gyűlnek az ellenérvek is)

a megbízható közalkalmazott nem hord fehérneműt

Mi mással lenne magyarázható, hogy a ruhapénzből* vásárolható ing, blúz, póló, nadrág, szoknya, ruha, pulóver, kardigán, kabát, szinte mindennemű lábbeli (papucs nem), de esőkabát, öv, esernyő, még táska is - de fehérnemű (bugyi, zokni, harisnya, melltartó) nem?

* igen, örülök, hogy van, bár méginkább örülnék annak a mértékű fizetésnek, ami mellé nem szükséges számlával igazolni, hogy boltban vett (kizárólag női) ruhákat viselek (bármely méretben)

Az utolsó napon

végül kimájusodott. Még épp elcsípem a májust. Tudom, a jövő héten jön még kutyára dér, jégeső, szélvihar, lehűléssel váltakozó embertelen kánikula, de ma igyekszem kimaxolni az utolsó napot. Az okosórám is azt mutatja, hogy meggyógyultam. Az alvás közbeni stressz-szintem, a pulzusom és az alvási pontszámom is visszatért a nézd, milyen szép minden! tartományba, kinyitottam az ablakot, virágzó rózsákat látok, biztosan hallanék madárdalt is, ha nem süketültem volna meg (ebben van permanens romlás, de mintha a betegség folyományaként még inkább) - mondjuk lehet, hogy ebben az esetben fűnyírást is hallanék, de azt sem hallok, béke honol a tájon. Kávét iszom. Érzem az ízét. Nem köhögök, nem fuldoklom. Lehúzom az ágyat és beütemezek több környi mosást, tisztuljon lepedő, paplan, közélet, mint a huzat.

Vagy beteg vagyok, vagy valami hasznosat csinálok. Mikor lesz időm sashiko öltésekkel elérni a békém?

a hajmosás csak részmegoldásokat hozott

selymesen és illatosan szédelgek, mint egy bepinacoládázott angóramacska

nem köhögök, de gyengécske vagyok

és világosan elvált az ocsútól a búza - jobban vágyom Nádasdyra, mint a harcművészetre, valamint szívesebben mondok le jegyről a lányom, mint az anyósom kedvéért - viszont az időtényezőt sem szabad figyelmen kívül hagyni: ma még sérülékenyebb vagyok, mint holnap lennék

és a legvégső: nincs szívem (vagy pofám) a már felajánlott lehetőséget visszakérni

persze én vagyok a hülye, minek intézkedtem már tegnap, A. mondta, hogy lássuk meg, ma hogy vagyok, de féltem, hogy a mai felajánlással már senki nem fog tudni élni, és elvész a jegy, vagy nekem kell betegen odacsámborognom, ha A. nem akarna (és nem akarna) egyedül odamenni

valamint a hajmosással, mint aktussal elveszítettem a kiváltságos helyzetemet, hogy ágyba kapjaim a napi 4-5 mézes teámat, mert A. örömmel látja, hogy hajat tudtam mosni, így nem okozhat gondot a földszinti teafőzés sem - itt említeném meg, hogy A. nem túl odaadó betegápoló (vagyis ő azt hiszi magáról, hogy az), de abszolút a komfortzónáján kívül esik minden tevékenység, ami betegségekkel kapcsolatos (na, jó, ehhez képest nagyon is gondosan ápol, csak látszik rajta valami zsigeri iszonyodás - nem tőlem, a helyzettől, hogy ápolnia kell)

P.S.: végül is a mai napon többször is lemerészkedtem a földszintre, és mindannyiszor vissza tudtam térni a szálláshelyemre, az előző négy naphoz képest meglepően jól vagyok, de az előadásra nem mentem el, mert nem éreztem volna fairnek, ha az utolsó percben visszakérem a lehetőséget - végül is anyósom 80 éves, remélhetőleg én még sokkal több helyre jutok majd el A.-val, mint ő (és ha nem így lenne, akkor korántsem a ma kihagyott előadás lesz az első helyen, amit sajnálnék, hogy rövid életemben nem történt meg velem - már amennyiben holtamban is képes lennék sajnálkozni)

és most, amikor

nagy nehezen, (titokban elsírt) könnyek között elajándékoztam a ma esti Nádasdy jegyemet meg a holnapi harcművészetit, és amikor chilis hagymás marhát vacsoráztam este 11-kor, mert A. addigra ért haza az étteremből, ahol V.-vel vacsorázott, és ahonnan chilis hagymás marhát hozott nekem. Nekem, aki mostanra elvileg csak a nyitott időablakomban ülve eszem - nyitva mindennap 13-21 óráig, elvileg főként növényi ételek számára - oké, itt azért eleve engedékenységre van beállítva az ablak, bár ezzel együtt is egy hónapja nem ettem húst. Méltán hihettem, hogy nagyon rosszul leszek mára - de nem elég, hogy sem a gyomromat, sem a lelkemet nem viselte meg a chilis marha, de a tegnap estére fuldokló köhögéssé dagadt köhögésem is elmúlt. Nem köhögök. Éjjel nem ébredtem köhögésre. Mióta felébredtem, nem köhögtem. Tegnap még biztos voltam abban, hogy ez minimum hetekig fog elhúzódni. Oké, egy kicsit még szédelgek, a fejem még nem teljesen fájdalommentes - de úgy tűnik, meggyógyultam. Nem tudom, mitől vagy hogyan. Alávetem magam a hajmosás-próbának. A hajmosástól garantáltan betegebb szoktam lenni, ha bujkál bennem valami. Kicsit félek is belevágni, ugyanakkor mérhetetlenül vonz az ápolt kinézet a két előadás. Na jó, nem vagyok egy Barbiebaba, de itt már a higiénia is szerepet játszik, mert úgy nézek ki, mint egy évtizedek óta a juhokat terelgető vad pásztorkutya egy kiadós sárlavina után. De ha ezt is túlélem visszaesés nélkül, akkor visszavehetem az előadásjegyeket azoktól, akik helyettem szánalomból elmentek volna? Vagy már így jártam és igyam a keserű könnyeimet itthon egyedül úgy, hogy nem bántok meg közben másokat?

ünnep hátán ünnep

Először is ma van V. 22. születésnapja, ami mindenképpen megünneplendő és csodálatosan boldog esemény. Sajnos nem tudom személyesen felköszönteni, mert beteg vagyok. És Á. is beteg - mindketten A.-tól kaptuk el, aki előttünk egy héttel volt beteg. Mondhatnánk, hogy nem vészes, de napokig 39 körüli (a fiúknál feletti) lázban égni nem túl felemelő érzáés, a permanens fejfájás pedig testet, lelket kimerítő. Szóval, V. A.-val kettesben fog étterembe menni a szülinapja alkalmából (és reméljük, nem kap el tőle semmit, mert alig két hét múlva záróvizsgázik - ugye, hogy csak most volt ovis?)

És ezzel szinte egyidőben jön el A. két karácsonyi ajándékának az időpontja - én vettem neki, szépen kitervelve, hogy elnyújtott karácsonyi örömben legyen része, ne minden történjen meg decemberben vagy januárban (hátha akkoriban betegek leszünk, de a május végi időpontoknak mi állhatna útjába?) - nos, péntekre és szombatra is olyan jegyeket vettem neki (kettőnknek), amiről azt gondoltam, nagyszerű közös élményben lesz részünk. Egy Nádasdy Ádám előadás és egy harművészeti bemutató. Hát, az egyikre az anyukájával megy majd, a másikra V.-vel. Nem tőlük sajnálom, de az elmaradt - és sosem pótolt - születésnapi Bari kirándulásom óta különösen fájón érint, ha egy nyomorult betegség miatt lemaradok valamiről. Nádasdyról különösképp.

De amitől végképp felmegy bennem a pumpa és tüzet okádok, az az, ahogyan az a barátnőm kommentálta, akinek panaszkodtam erről: "Talán nem véletlenül leszel beteg épp ezek előtt a programok előtt. Nézz körül magadban, hogy mi az igazi oka annak, hogy miért nem akarsz kettesben maradni A.-val, mert ezt nyilvánvalóan te szabotálod."

Nem, nem én szabotálom, az életünket együtt éljük és kisebb-nagyobb hepehupákkal jól megvagyunk. Mondjuk kellenének az ilyen kettesben szerzett élmények is, hogy ne csak a hétköznapok feladatai közt lássuk egymást - de magamba fogok most már nézni tényleg, hogy minek kellenek ilyen barátnők nekem?