azt hittem

majd nem élem túl, ha meghal, hogy így nem lehet élni - aztán túléltem és látom, így is lehet, és árulónak érzem magam, hogy nem haltam bele (miközben néha belehalok), és azt akarom, mosolyogjon rám és dicsérjen meg, hogy jól csinálom, és elsírom magam azon, hogy nevetek és eszembe sem jut, és nem merem megnézni a képeket róla, különösen nem az utolsókat, aztán órákig csak a képeit nézem, és kikérem a tévé és a rádió archívumokból a vele készült beszélgetéseket, aztán megnézek egyet, és látom, hogy már akkor is beteg volt, és haragszom, mert ő már biztosan tudta, tudnia kellett, a haja is milyen, de mi még nem tudtuk, és folyamatosan pásztázom magam, hogy nálam mikor kezdődik, és/vagy rettegek, hogy már elkezdődött, de én nem veszem észre, megtanulok gyorsan néhány új angol szót, és ráismerek, hogy épp ilyen érthetetlenül és fejvesztetten tanult és kapaszkodott dolgokba ő is, és már nem merek sírni mások előtt, mert vádlón néznek, hogy minden fejben dől el, és nem igaz már, hogy nekem három hosszú téli hónap sem volt elég ahhoz, hogy túllépjek végre az önsajnálaton és elfelejtsem az anyukámat

Olvasós

Nem fogadtam ugyan meg semmit január elsején éjféltájt az új év tiszteletére, mert arra kellett koncentrálnom, hogy ébren tartsam magam, de ha megfogadtam volna bármit is, az egyik kívánságom magam felé biztosan az lett volna, hogy olvassak többet. Mert amikor olvasok, az nagyon jó - csak sokszor jön közbe ez-az, és eltelnek napok úgy, hogy mégsem jutott rá idő. Ráfoghatnám a telefonomra, de és rá is fogom. A telefonom az oka! De néha kiverem a kezemből és könyvet helyezek inkább bele. Így történt, hogy idén elolvastam már az új Grecsó könyvet és két olasz kisregényt is, Az Átkozottat és az Anyám a folyót.

A Grecsó könyvet különösen érdekessé tette a saját családfakutatásom (amit milyen jó lenne megírni, ha tudnék írni) - és az, amit semmiképp nem mondhatok döbbenetnek, hiszen tudom, mégis döbbenet, mert mindig az, hogy mennyiféleképpen nőhet fel az ember, mennyiféle hiányban, hányféle tabuval, milyen zaklatottságokkal - és hogy mégis, mindennek ellenére ilyen-olyan szempontok szerint jóvá. Érdekes könyv, de igazán kb az utolsó hatvan oldal tükrében válik azzá - szerintem mindenképp érdemes elolvasni és mindenképp érdemes családot kuttni is. Igen, megírni is, ha valakinek van hozzávaló pennája.

Az Átkozott az olasz irodalom (?) iránti rajongásom miatt került hozzám - nem szerettem ezt a szöveget, bár a téma nyilván fontos több szempontból is - de vagy nem igazán jó a könyv, vagy nem jó a fordítás, engem valami folyton zavart benne (már a cím is) - emiatt nagyon gyorsan olvastam, hogy mihamarabb túllegyek rajta.

Anyám a folyóból még van egy kicsi hátra, de olvasás után gyorsan el tudok aludni, írás után pedig nem, úgyhogy írok róla, mielőtt még az utolsó néhány oldalt is elolvastam volna. Itt a téma (demens anya kísérése) egyértelműen olyan, ami nagyon is mozog bennem (milyen jó lenne erről is írni) - de meglepő módon sokkal markánsabban érzem a különbségeket, mint a hasonlóságokat a saját életemmel összevetve a könyvet. Ezt a könyvet viszont szeretem, még ha nem is nagyon látom tükörnek (és amúgy ugyanaz fordította, mint az átkozottat), el tudok merülni ebben az olasz világban, és tátom a számat, mennyire más.

Papírforma

 

Bejött? Nem jött be?

A kemény kakaóvajas küzdelem

Az úgy kezdődött, hogy mivel beteg vagyok mint rendesen, bementem a gyógyszertárba Fluimucil pezsgőtablettáért (hogy ne duguljak el a takonytól) és HOVA tablettáért (hogy ha megfulladnék mégis, legalább közben ne idegeskedjek). Fluimucil volt, Hova nem volt, és akkor gondoltam egy nagyot, és megkérdeztem, hogy van-e kakaóvaj (mert még az ekcéma is kijött a lábamon, többtenyérnyi területen hámlik, vérzik, viszket, rondul), és mert már minden létező itthoni csodakrémet rákentem, de mindtől csak rondább lett (ronda, de puha vagy ronda és érdes). A kantinoskisasszony azt mondta, hogy megnézi a gépben, aztán pedig azt, hogy mivel már ritkán gyártanak gyógyszertári kúpokat, nincs kakaóvajuk, és én ennyivel be is értem volna, ha a másik pultból rám nem reccsen a biztonsági őrnek álcázott főpatikus, hogy hogy képzelem én ezt, és hogy ha olyan előfordult volna valaha is, hogy patikában kakaóvajat vettem volna, akkor neki most azonnal kötelessége lenne feljelentést tenni, mert a szupertitkos alapanyagokkal nem kereskedhetnek - de ezt olyan hangon és olyan pofával dörrentette rám, mintha kifejezetten arra kértem volna őket, hogy adjanak el nekem némi ciánnal vegyített xanaxot C vitaminnak álcázva. Mondtam, hogy nem gondoltam, hogy járjanak el szabálytalanul, csak azt kérdeztem, van-e, mert amúgy báremelyik sima bioboltban van. Meg amúgy cukrászati alapanyag is. Hízlal ugyan, de nem mérgező. Erre viszont a patikuskisasszony is feldühödött és azt sipította, hogy akkor menjek bioboltba, ha ott minden van. Amit én nem állítottam. El sem várom. Meg egyáltalán. A HOVA tablettára viszont ott helyben nagy szükség lett volna. Nem nekem, nekik.

Extázis

Héttől fél tizenegyig - utána pedig kómás kóválygás egész álló nap. Tőlem kapta V. a színházjegyet karácsonyi ajándékként a darabra, tudtam, hogy szeretni fogja - és tulajdonképpen nekem is tetszett, bár eléggé lehozott az életről. Na jó, csak a folytonos zenét hallgattam nagyon nehezen és szomorú lettem tőle. És a gerincemet újabb hetekre tönkrevágta a szék - komolyan, ha hokedliket állítanának be, az kényelmesebb lenne - de ha jó a gerincetek és bírjátok a hangos depresszív gépzenét, meg az éjfél körüli hazatámolygást, akkor mindenképp nézzétek meg. Ja, igen, buzdító színházajánlómat hallottátok. De tényleg! Csak én öreg vagyok már egy munkahét közepén (és félbetegen, de még nem íratom ki magam) ehhez.

Hároméves korom óta

vágyom erre - persze az itt megvalósítottnál konszolidáltabb körülményeket képzeltem el - de ki nem? Egy másus elseji lufigyűjtés eredményeképp a fonott kisszékemmel szerettem volna felszállni, nagyjából a szekrények tetejének a magasságába, de apám szerint kövér voltam* kevés volt a lufim hozzá.

* a valóságban nem voltam túlsúlyos egy cseppet sem, az jóval később kezdődött - többek közt annak eredményeképp, hogy képtelen vagyok normálisan kontrollálni az evést, mivel kiskoromtól azt hallgattam, hogy "elefánt leszel, ha így zabálsz" - és ennek a szellemében nem kaptam reggelit, vacsorát, édességet, stb., pedig sokszor rosszul voltam az éhségtől

nézd, a pofátlanját!

Ügyet intézek, sorszámot kell húzni. Húzok. Leülök, várok, elég sokat. Négy ablaknál folyik az ügyintézés, az ötödik ablak a pénztár. Amikor valahol végeznek, hamarosan várhtó, hogy felvillannak a fekete táblán az új sorszámok - és a régiek is, mert szinte mindenki a pénztárhoz járul az ügye végén. A 180-as az enyém, bemutatom a személyimet, a lakcímkártyámat, a névre szóló pecsétes papírjaimat, viszonylag gyorsan és gördülékenyen* elintézem, amiért jöttem, aztán visszaülök a helyemre - nem pedig a hosszan kígyózó sorba a pénztárhoz. Jól teszem, van újabb fél órám olvasgatni**, aztán a 385, a 006 és a 179 után felvillan a 180-as szám, az enyém. Felállok és a sor elejére perdülve a pénztárhoz megyek. Ekkor hangzik el a címben látható félmondat. Vastag bőr van a képemen, fizetek és már megyek is.

*- tessék, adom az igazolványokat, itt írja alá!

- oké...pillanat... elnézést, de nem Marlene vagyok, hanem martine

- de a gépből néztem ki

- értem, ezek szerint rosszul rögzítették tavaly

- tudja igazolni?

- ??? úgy érti, nem hiszi el, hogy tudom a saját nevemet?

- bárki mondhat más nevet

(visszadom a személyimet, némi meglepetés a túloldalon, hogy én mondftam jól, a gépben hibásan szerepel - ezután már csak néhány kisebb sóhaj, hogy újra kell nyomtatni és szignálni a lapokat - csak neki, mert én a hibásat nem írtam alá)

** sajnos csak a netet pörgetem, mióta autóval járok, felesleges magammal könyvet hordani, mert nincs időm olvasni

A nap, amikor feltalálom a kombinét

Szerintem már évtizedek óta nem hallottam ezt a szót, hogy kombiné. Öregasszonyok cikis, csipkés nejlon ruhadarabjaként emlékszem rá. Habselyem. Már a szó is karcol, csikorog. De most a rettenetes borzalmas hidegbetörés* miatt akartam valamit venni a ruhám alá, ami karban nem erősít**, mert azt a kabárom nem tűri - így egy hirtelen ötlettől megrészegülve felkaptam a téli ruhám alá egy vékony, ujjatlan hosszú pamutruhát. Aztán álltam megkövülten, hogy bundakombinét viselek. Végleg anyókává öregedtem. A kemencesutomat akarom egy kis teával, pogácsával, a fekete macskával és egy könyvvel.

* így írták az újságok neten

** nem, dehogy erősít, csak vastagít

toll a fülünkbe!

Már nem jár (gagyi) golyóstoll sem a napi munkavégzéshez, csak a gagyi tollba való gagyi tollbetét - ami nem jó azokba a tollakba, amiket élvezetből veszek magamnak. És füzet sem jár, mert van laptopunk (ami természetesen jó és hasznos), de a kis emlékeztetők felfirkantására nem használom, sőt, nem is cipelem mindennap magammal - bár sokakéval ellentétben az enyém egész könnyű, és szép laptoptáskát is vettem hozzá, nyilván sok tollbetét vagy több toll áráért - na ugye, van itt pénz! - és tényleg nem arról van szó, hogy nem szórok el ennél jóval több pénzt is erre-arra, de azt meguntam, hogy a munkahelyi kellékeimet is nekem kell finanszíroznom, ha bármit is (a telefonon és a laptopon kívül) használni szeretnék - de ez pont olyan munka, hogy célszerű egyéb tárgyi és szellemi eszközökkel is rendelkezni (és természetesen a továbbképzéseimet is magam finanszírozom, de némi szórakozásra szükségem van - igaz, mostanában már el sem nagyon engednek)

2025

Végre véget ért eddigi életem legszomorúbb, és sok egyéb tekintetben is legrémesebb éve - bár a permenens rettegések mellett nagyon sok szép pillanatot is átéltem 2024-ben - és mindig tudni fogom, hogy ez volt az utolsó együtt töltött évünk anyukámmal, ami miatt mégis szeretettel is fogok gondolni rá.

2025-re testi, lelki és szellemi egészséget, békét, kiszámítható, nyugalmas boldogságot kívánok magamnak (és mindannyiunk érdekében mindenkinek, akár akarja akár nem). Vannak konkrét terveim, de leginkább magamat szeretném helyreállítani úgy lelkileg, szellemileg, mint testileg, szeretném, ha az energiáim nagy részét úgy fordíthatnám saját magamra, hogy közben nincs lelkifurdalásom amiatt, hogy másokra kellett volna. Kívánom, hogy mindenkinek legyen elég energiája, ereje, figyelme és szeretete saját magára, és mindazokra, akikre szeretné.

Mit szeretnék egészségen és békén kívül?

egészséget és szeretetet - A.-nak, Á.-nak, V.-nek és magamnak, a cicánknak (és nektek is)

békét, kiszámíthatóan nyugodt, jó világot magunk körül

rendet a szobámban

karcsúságot és izmokat, hogy a mozgás örömmel töltsön el

kellemes, tervezett utazásokat, ahol minden úgy alakul, ahogy a legjobb

olvasni, tanulni, írni, rajzolni, alkotni

jó munkákkal jó pénzeket keresni

szeretném megtartani a jelenlegi barátaimat és nem zárkózom el újak elől sem