A korai ébredésről

Tervezetten. Hatkor. Hogy a reggel hétkor nyitó boltban elkerüljük a tömeget. Nagyon fájt fölébredni, felkelni, öltözni, elindulni, jeget kaparni - hogy aztán odaérve azt lássuk, hogy másoknak reggel hétre odamenni nem számít hajnali időpontnak, hiszen teli van a bolt, de annyira, mintha már órákkal korábban kinyitott volna, és odabent tömeg, tülekedés. Legszívesebben azonnal kifordultam volna, de csak a szemem és a beleim, én meg mentem fegyelmezetten a karácsony előtti zsúfolt zűrzavarban A.-val együtt (aki még nálam is jobban utálja a tömeget, és ő a vásárlást üres boltban is) - és a LIDLben nem lett meg minden. Majd esete visszamegyek az Aldiba kapribogyóért (omg, tiszta hülye vagyok), meg tejért, meg még ki tudja, mikért, amiket nem tudtunk megvenni reggel. És szakácskönyv sincs már, pedig van rá jogosultságunk (kettőre is, de mit ér a jogosultság a materializált tárgy nélkül?). Hazajöttünk, kipakoltunk, reggeliztünk (görög salátát), aztán visszafeküdtünk aludni. Szegény párák! Mostanra sem tértünk magunkhoz. Van még egy kis maradék húsleves, csinálok hozzá máglyarakást. Szeretném, ha valaki szeretettel főzne rám legalább időnként, most és mindörökké. Ajándékokkal sem tudom, hogy állunk. Nincs nekem már türelmem ilyesmikhez. Nyugodt, békés, semmittevős, mégis jólléti karácsonyra vágyom, aminek nem tartozéka a cipekedés, sem egyéb nyűgös terhek. 

A kamaszkori léhaság visszaköszönéséről

Rendes halászlé - ez a cím. Számomra nyilvánvaló, hogy csakis az anyukám által főzött halászlé rendes (és azt kell mondanom, ez több évtized távolságából is beigazolódott, mert alig találok igazán jó halászlét másutt, bár szoktam keresni) Főztem már halászlét életemben, de nem sokszor, mert azt nagyon sokáig anyukám csinálta - aztán meg rendeltünk, mindig máshonnan, mert egyik sem volt elég tökéletes. Na, majd most én! De milyen recept az, ahol sok hagyma kell bizonytalan mennyiségű halhoz? Mennyi vízben főzzem meg? (Meg fogom persze oldani, idén lesz, amilyen lesz - aztán jövőre finomítok a receptleíráson) - és remélem, segít az, hogy sok évet töltöttem anyukám mellett kuktáskodva, amikor halat bontott (én darabolva vettem), halászlét főzött - és még többször ettem azt a halálszlét, amit próbálok most megközelíteni.

Anyukám hiányának végtelen aspektusából ez csak egy. Mindennap hiányzik.

P.S.: a halászlé isteni lett, méltó a karácsonyhoz, anyukámhoz, hozzám - de még nem szabad megenni, a hűtőben várja, hogy feltálaljam

Darázsderék helyett

szúró csipőfájdalom. Nem tudom, mi lelt. Anyukám halálakor is fájt már a derekam, de persze nem értem rá sem pihenni, sem orvoshoz menni. A temetés előtt eljutottam egyszer manuálterapeutához, aki a következő alkalmam előtt balesetet szenvedett, így egy hónapra kivonódott a forgalomból. A masszőr, akihez tavasszal fértem be utoljára, mielőtt elköltözött és ideiglenesen bezárta a boltot - majd soha nem nyitott ki az új helyen  - nem volt elérhető. Szóval, gyűrtem a napokat - korántsem a legjobb tudásom szerint: sok ülés, sok stressz, nulla mozgás, sok evés, minden borzadalom. Aztán többször is voltam beteg, először anyukám kórháza majd halála miatt mondtam le a nőgyógyászt, aztán a saját betegségem miatt, aztán nem is kértem új időpontot. Aztán betegen jártam dolgozni, mert nem volt vészes, csak éjjel nem kaptam levegőt, nappal zöldeket fújtam az orromból, de nem voltam lázas, vagy csak ritkán és kicsit. Most viszont hetek óta fáj a gerincem, aztán a csípőm, most pedig három napja a teljes gerincöv totál be van állva, olyan érzés, mintha be lenne gyulladva mindenem, a fenekem, az alhasam, a derekam, a combom, mindehhez társul egy enyhe permanens hányinger. Nem tudok ülni, állni, feküdni, járni - minden fáj. És meg vagyok rémülve, mert a veszélyes kis hipochonder azt üvöltözi bennem, hogy szarkómka, csontrák, veserák, méhrák, lábamputáció - meg ilyenek. A stressz állandósult, V. folyton utazik, havas utakon, idegenekkel, Á. nem konzultál a konzulensével, én már nem szeretek dolgozni, fáradt vagyok és szomorú.

Már nem szeretek

a munkahelyemen dolgozni - nem jó kimondani, de így van. A főnököm fura lett, talán kezdődő demencia, talán kiégés, talán korábban félreismertem - nem tudom, de sorra követ el olyan baklövéseket, amiből egy is sok lenne.

A karácsony pedig

elveszítette a korábbi titokzatos, meleg fényét. Tudom, hogy lesz, készülök rá némi fékezett habzású becsülettel, de minden különösebb izgalom, pláne remény nélkül. Talán nem sírok mindennap (ezt nem tudom biztosan), de sokszor úgy mar belém a fájdalom, mint egy acsargó kutya, lerázhatatlanul. Ha szerencsém van, épp vezetek, autóban tudok a legjobban sírni, ott biztosan nem nyit rám senki.*

* ezzel együtt időnként jólesne, ha valaki megkérdezné, hogy hogy vagyok, de anyukám halála, mint szenzációs esemény csak egy napig tartotta magát a köztudatban, a temetés óta konkrétan senki nem érdeklődött még arról, hogy érzem magam (a temetésig is inkább csak arról, hogy mikorra tervezem) - bár időnként elsütnek borzelmas közhelyeket, melyek szerint most lettem felnőtt, most ért véget a gyerekkorom, mindenkinek jobb így, meg ilyesmik. Biztosan nagyon nehéz egy gyászolót jól szeretni , engem különösen nehéz lehet jól szeretni (azt sem tudom, lehet-e egyáltalán engem szeretni - hozzátéve, hogy nyilván bárkit nehéz jól szeretni)

esetem az agyonhájpolt dubai csokoládéval

nem túl finom, a különleges kadayif tészta állagra talán leginkább az üveggyapotra hasonlít, a többi meg simán (túl) édes

program

sokszor vagyok szomorú és úgy érzem, semmit sem értem el és már semmit nem is fogok elérni az életben, de legalább A.-val csináljunk időnként közös programot - gondoltam - és kinéztem egy jó kis világvége előadást szerdára a megszüntetett ceu asztráltestében, hogyan éljükl túl, hogy 25 év múlva már semmik sem leszünk - vagy valami hasonló - címmel. jó programnak ígérkezett, de A. nem kíváncsi rá. a következő jelentős esemény csütörtökön lesz, amikor mell ultrahangra megyek a rosszul sikerült mammográfiám után.

Sokkal

de nagyon sokkal több holmim van, mint amennyire bármikor szükségem volt, van vagy valaha is lesz. Kötődöm hozzájuk, szeretem vagy gyűlölöm őket, emlékeztetnek valamire vagy valaminek a hiányára, ott gyűrödik és porosodik bennük az életem. És akkor még nem számoltam hozzá mindehhez a szüleim ránk maradt holmijait, amelyekhez szintén különböző érzelmek fűznek. Szeretnék rendet tenni magam körül, mielőtt meghalok. Úgy értem, lehetőleg jóval előtte.

nehéz elhinnem

ugyanakkor mégis jelentős fölénnyel választották meg a trumplit, amiből azt a következtetést vonom le (nem először és talán nem is utoljára), hogy én egy másik Föld nevű bolygón érezném jól magam. Hajrád, Friday!

Mondatok

A helyedben én inkább már megkönnyebbülést éreznék - mondta egy kedves ismerős, amikor anyukám halálán még két héttel később is (sic!) elsírtam magam. Kíváncsi vagyok, hogy reagált volna hasonló mondatra, amikor arról picsogott panaszkodott nekem, hogy elhagyta a pasija, vagy amikor a munkahelyén helyezték kilátásba, hogy megválnak tőle

Nem szégyelli magát, hogy mások bajából akar meggazdagodni? - írta a számlázási címet firtató levelemre egy felháborodott jelentkező, aki egy veszteségfeldolgozó programba jelentkezett hozzám - de azt hitte, ingyenes lesz. Mondjuk már a legelejétől egyértelműen ott van, hogy mennyibe kerül per alkalom, mennyibe kerül összesen és milyen címen mennyi kedvezményt adok. Az üzletek és az éttermek megélhetnek mások éhségéből, szomjúságából, vagy abból, hogy fáznánk pucéran. Az orvosok megélhetnek mások betegségéből. A közlekedési vállalatok abból, hogy kihasználják, hogy el kell jutnunk A-ból B-be. A sírköves a kőfaragásból. De szerinte én nem élhetek meg abból*, hogy végzettségeimet felhasználva támogatok másokat nehéz élethelyzetükben?

* amúgy nem élek meg belőle különösebben fényesen, sem a főállásomban, sem a szabadidőm terhére hirdetett egyéni vagy csoportos alkalmakból.