Anyukám halála kapcsán volt módom megtapasztalni a részvétet és a totális részvéttelenséget is - és egyben kénytelen vagyok önmagamra is ránézni, hogy vajon én képes voltam-e (vagyok-e, leszek-e) őszinte részvéttel ott lenni valaki mellett, amikor és ahogyan szksége van rám. Azt hiszem, eddig a szót magát sem fogtam fel teljes terjedelmében - nem is szívesen írtam le vagy mondtam ki, mert nem jelentett semmit. Őszinte részvétem. Üres formulának gondoltam, és inkább azt írtam, mondtam, amit gondoltam, valami olyasmit általában, hogy mélyen együttérzek veled - és ez többnyire tényleg igaz is volt, sokszor átéreztem mások gyásza kapcsán a gyász fájdalmát. De most azt gondolom, a részvét valami egészen más. Részt venni sokkal több, mint együttérezni. A részvétben benne van egy támogató, segítő jelenlét. Hogy az első döbbenet után, ami együttérzést vált ki, nem tűnök el "tapintatosan", hanem maradok a másik mellett. Nem teszek úgy, mintha menne minden tovább, mint volt, hanem felajánlom a részvéte(le)met az ő kísérésében, az ő gyászában. Én is ritkán tettem meg, bőven érhet kritika engem is. Voltak gyengébb próbálkozásaim, és voltak olyanok is, amikre most visszagondolva azt érzem, hogy megtettem, amit lehetett - ezek vannak kisebbségben, de erőt adnak a folytatáshoz, mert tudom, hogy képes vagyok őszinte részvéttel ott lenni valaki mellett.
Anyukám temetésén alig voltak, a szűk és hiányos családon kívül két barátnőm és anyukám egy volt kollégája. Voltak néhányan, akik írtak, hogy miért nem tudtak eljönni (és belátom én is, hogy nem minden program mondható le) - de sokan elintéztékb egy ctrl c ctrl v őszinte részvétemmel a teljes részvételüket, a legdühítőbbek azok voltak, akik közölték, hogy jobb is ez így már - de épp ők sem a betegség idején nem voltak jelen, sem a gyász idején nem nyújtanak segítséget vagy támaszt ezzel, legfeljebb a saját helyzetüket teszik könnyebbé - hiszen mit vigasztaljunk azon, akinek jobb lett végre azzal, hogy jobb lett végre az anyjának, hogy (nehezen bírtuk kivárni, de végre) meghalt. Azt mondom, hogy nagyon sokat jelentett volna, ha néhányan megkérdezik, hogy hogy vagyok (és ilyen ember a szűk családból és azon kívül is alig volt), ha szólnak hozzám - szinte bármit - saját megnyugvásukon túl, hogy na jó, akkor ezzel tovább nincs probléma, haladjunk tovább.
A temetés egyébként - az én akaratomnak és szervezésemnek megfelelően - igazán szép volt, az idő is olyan, hogy anyukám imádta volna, volt utána éttermi családi beszélgetés, ami végül szintén jólesett (bár nem volt könnyű rábeszélni anyukám testvéreit, hogy egyáltalán eljöjjenek) - amiből arra gondolok, hogy a mi családunkban (és feltehetően másutt is) komoly gondok vannak azzal, hogy megengedi-e magának valaki egyáltalán, hogy megélje a gyászt, a veszteséget. Annak örülök, hogy én transzparens tudok lenni, beszélek a gyerekekkel és A.-val (és mindenkivel) is az érzéseimről, sírok, és eszem ágába sincs elfojtani vagy titkolni - és tudok nevetni és örülni is, ha úgy adódik. Egyszerre érzem nehéznek és könnyűnek ezeket a napokat, rengeteg fájdalom van bgennem, de rengeteg megnyugvás is. Örülök, hogy végigcsináltam - és bár vannak konkrét helyzetekkel kapcsolatban lelkiismeret furdalásaim, de van bennem büszkeség is, hogy meg tudtam csinálni, és hogy olyan lányom van, aki ilyen mélyen empatikus, kedves, rengeteget tanultam tőle a szeretetről is. Hektikus és nehéz a gyász, de felszabadító, hogy egy olyan útra tudok visszanézni, amit végigcsináltam minden nehézségével együtt.
Az utolsó nap délutánján anyukám ébren volt, és volt kb húsz perc, amikor csak fogtuk egymás kezét és a tekintetünkkel egymás szemébe kapaszkodva ültünk (ültem én az ágya mellett és feküdt ő az ágyán), és azt remélem, hogy a tekintetének az erejét sosem fogom elfelejteni.
És még egy: az, hogy anyukjám októberben halt meg és a halottak napja előtt volt a temetése, nagyon sokat segít, mert ez az a ritka időszak az évben, amikor a természet is meghal egy kicsit, és azt nagyon szépen teszi, és hogy a csapból is a gyász folyik - néha bénán, de sok jó cikket, verset olvastam.
