2024. október 15., kedd

bátorság

azt gondoltam reméltem, hogy amikor anyukám meghal, akkor valahogy átszállnak belém azok a jó tulajdonságai, amik belőlem eddig hiányoztak, és majd  bennem élnek tovább - de még egy fikarcnyit sem vagyok bátrabb vagy eltökéltebb semmiben, sőt

a megcsavarodott időről

azt gondoltam, ha anyukám meghal, muszáj lesz magammal foglalkoznom, rendet tenni az őskáosz szobámban, egészségesen élni, lesz időm, ezért muszáj lesz mozogni, lefogyni - hogy nagy veszteség lesz, de nyerek időt magamra. anyukám meghalt, én meg csak folytatom a lomha életemet, immár minden feladat nélkül, nincs rend, nincs mozgás, nem fogytam még le, csak zokogok és eszemiszom, még sorozatokat sem nézek, mert úgy érzem, nincs időm rá, ezért puszta semmittevésbe ölöm magam

dühös vagyok

az életre, a sorsra, a kurva betegségre, ami miatt már tíz éve csak kísértem a gödör felé anyukámat, ami megakadályozta, hogy érdemben beszélgethessek vele, meg- és átbeszéljünk dolgokat, kérdezhessünk, válaszolhjassunk, megérthessünk, megbocsáthassunk (bár ez utóbbi így is megtörtént, minden bizonnyal mindkét részről)

gyűlölöm az elmúlt tíz év tehetetlenségét, amivel végig kellett élni és nézni a folyamatos romlást, a kínlódást, a keserveket - és persze, nem csak azok voltak, nem csak kín, de rémülten látom, hogy megöregedtem, nem értem el semmit - nem gondolom, hogy anyukám miatt - de a betegségéhez járuló feladatok ezer dologban hátráltattak. nem a vele való foglalkozást bánom, csak hogy így volt rá szükség

teendők

egyelőre nagyon ragaszkodom anyukám minden holmijához, ami neki kedves lehetett, amihez ragaszkodott, amihez hozzáért - az agyam ezügyben is működik, tudom, hogy nem kell, nem lehet, nem szabad mindent megtartani, nincs hová tenni, nem élhetem az ő életét tovább, nincs szükségem mindezekre - ráadásul anyukámat nem hozza vissza egyik sem, még a legutóbbi állapotába sem, nemhogy abba a vágyott időszakba, amikor minden jól működött - mégis rettentően fáj bármilyen változást eszközölni a holmikban, mert úgy érzem, ezzel végképp megölöm - igen, ez is totálisan abszurd, egy halottat nem lehet megölni, ilyesmikkel az élőket sem lehet megölni - szóval, nem borult el az agyam, de az érzelmeim totál felborultak

okafogyott

így érzem magam, okafogyottnak, mintha értelmetlenné vált volna a létezésem - holott agyból tudom, hogy nem, de az érzés megbénít

2024. október 12., szombat

anyukám meghalt

2024. október 11-én, születésének épp a  80,5.  évfordulóján. Már tudtam, hogy nagyon közeli, hogy elmenjen, de erre nem lehet igazán számítani. Nagyon fáj. Nem az a legjobban, hogy most meghalt (az is), hanem hogy mennyire sok szenvedéssel teltek az utolsó évei. Az utolsó tíz éve. Eleinte azért, mert ő már tudta, mi pedig még nem. Aztán látszódni kezdett a demencia, de alig indultak meg a vizsgálatok és a kezelések, alig kezdtünk el kezdeni valamit, hogy lassítsuk, kitört a covid és ez rengeteget rontott mindenen. Örülök, hogy sikerült idén márciusig otthon tartani, otthon ápoltatni - mert március óta ez a gondozóház rémes volt. Talán már otthon is rémes lett volna. Sokat romlott az állapota, és otthon nem tudta már vállalni senki. Az utolsó napokban mindennap ott voltam nála - és előtte is gyakran. Örülök, hogy szabadságot vettem ki, hogy vele lehessek. Békés volt az arca - de végtelenül szomorú vagyok, hogy nem érinthetem őt meg többé.

2024. október 7., hétfő

abszurd kérdések órája

- Küldjem kórházba? Megbeszélték vele, hogy mit szeretne ilyen esetben?

- Mármint a tíz éve demens anyukámmal, hogy mit tegyünk majd, ha már a világból szinte semmit sem érzékelve haldoklik? Mégis, mikor kellett volna erről szót ejtenünk? Tíz éve, amikor ő még tagadásban volt a betegségét illetően, mi pedig semmit sem tudtunk a lehetséges kimenetekről? Még hetven sem volt...

- És miben egyeztek meg vele?

- Hogy utálja a kórházakat.

- De orvos volt, ha jól tudom...

- Épp ezért biztosak lehetünk abban, hogy komolyan gondolta

2024. október 5., szombat

Egy szegény és gonosz ország foglyaiként élünk

 https://telex.hu/belfold/2024/10/05/szabalysertes-palackok-osszegyujtes-birsag-orfk

2024. szeptember 29., vasárnap

A barátaimról, akik bár állítják, hogy vannak, még sincsenek (sokan)

Ma az történt, hogy készült velem egy hosszabb interjú, ami szerintem jól is sikerült, így fűnek-fának eldicsekedtem vele. A fészbukon is, persze, de azért sok embernek elküldtem személyesen is, mert a fb algoritmus nem biztos, hogy a barátom, és sosem tudom, kinél bukkanok fel a hírfolyamban, vagy kinél nem. Hogy a fb-on ki látta, ki sem a büszke fejemet, azt nem tudom - de azt, hogy azok közül, akiknek személyesen is elküldtem ki látta, azt látom. És hogy a fb-on ki írt legalább egy elismerő szót, azt egy kezemen meg tudom számolni. Akik lájkolták, azokhoz már talán a lábujjaim is kellenének. Azok közül pedig, akiknek személyesen küldtem el... nos, azok szóra sem, lájkra sem méltatták. Hogy mennyire esik szarul? Nagyon.

Ennek kapcsán gondolkodtam el azon is, hogy először elszomorodtam, hogy milyen kár, hogy a szüleim már nem láthatták. Aztán rájöttem, hogy mindegy. Nem ez volt a legnagyobb siker az életemben, és azokat sem tették szóvá szinte sosem. Persze talán mostanra pozitívan változtak volna, ha nem haltak volna/betegedtek volna meg úgy, hogy már nem észlelnek semmit. És hogy ez mennyire esik szarul? Nagyon.

Biztosan én sem vagyok mindig figyelmes, sem barátként, csak családtagként - de úgy érzem, igyekszem tudatosan figyelni arra, hogy az legyek. Nah, mindegy is. Nem hagyom, hogy elrontsák a napomat - csak újra detektálom, hogy szinte senkitől nem várhatok szinte semmit.

2024. szeptember 18., szerda

Történelmi lehetőség elmulasztása

 Szeptember 15-én volt fél éve, hogy bezártam - adódott volna a nap, hogy újranyissak, de nem éltem vele. ESzembe sem jutott épp aznap.  Igazából nem tudom, akarok-e kinyitni. JObban végigondolom a dolgaimat, ha írnom kell róluk, meg is maradnak az utókornak (már amennyiben lesz utókor egyáltalán)