A 60/180 az új őrület

- hirdeti egy cikk. Nem, nem vérnyomásproblémákról szól. Sem sebességhatárokról. Sem a hatvan vagy száznyolcvan fokos fordulatokról. Nem is a klímaváltozást vetíti elénk. És az ideális testsúlyt és magasságot sem írja le. Hát, akkor mi lehet?

Elárulom.

Ez egy új metódus. Ha az ember úgy mos hajat, hogy legalább egy, de legfeljebb három percig* engedi a haján hatni a sampont, akkor az sokkal optimálisabban fejti ki a hatását, mintha azonnal leöblítenénk, vagy ha ennél tovább hagynánk száradni a fejünkön. Na, és ezt gondoltátok? Tényleg őrület, ugye?

* egy percre hatvan másodpercet számolunk, három percre pedig száznyolcvanat (tudom, hogy nem kell mindenkinek megmagyarázni, de hátha valaki már vagy még túl álmos ahhoz, hogy rögtön átlássa, így aztán nem tudna élni az új őrülettel)

A koreai sorozat

ami levett a lábamról, a Woo ügyvédnő. Nem mondom, hogy kicsit sem volt eleinte idegesítő mert de -  viszont annyira szép (mármint a főszereplő lány pillantásai), hogy már csak emiatt is muszáj néznem. Ki gondolta volna?

eltenni az útból (valakit, valamit)

Tegnap bevásároltam anyukámnak harmincötezerért. Ma ebből megkaptak a macskák ötezernyit, kidobtunk tízezernyit. Hogy miért? Mert valaki - ahelyett, hogy kipakolta volna - eltette az útból a félig kipakolt táskákat. Miért nem pakoltam ki én magam? Mert elkezdtem kipakolni, azzal párhuzamosan főzni, mosni, pakolni, miközben hazajöttek a töbiek - és én azt képzeltem, hogy amelyik félig rakott táska már nincs a konyhában, annak a tartalma a hűtőben piheg. Felrobbanok.

rövidek

Harmadik napja stagnálok (kis láz, kis fejfájás, megnagyobbodott nyirokcsomók, orrfolyás, fejfájás, stb.) Túl vagyok négy covid teszten, a leghalványabb gyanú sem merül fel, hogy pozitív lennék. Szédelgek, hányingerem van. Unom a mézes teát, zacskós levest eszem, kínai, gomba és sajt - mind csak sok só és semmi. Legalább lemarják a torkomról a bacikat.

Kérdem V.-t, hogy ma hová megy. Azt feleli - kissé élesebben a kelleténél - hogy már megmondta, hogy ma szakos találkozó lesz. Holnap évfolyamszint, aztán kiscsoport, aztán gólyatábori előzetes, aztán megint a szakosok - úgy repdesnek az uv, gyakjegy, kollokvium, zéhá, kolesz, téó szavak, úgy fontoskodik velük, mintha kiválasztott bennfentes lenne, mintha mi sosem jártunk volna egyetemre.

Miért nem tudsz magadtól is csinálni valamit itthon, anélkül, hogy szólnék előtte? - kérdezem Á.-t. Ki vagyok akadva. Én betegen is dolgozom, ő itthon döglik pihen. Mert nem vársz eleget, mielőtt szólnál - feleli rezignáltan. Hozzá vagyunk szokva mindketten. Ő jobban, én nem eléggé.

Hazajöttünk

Minden bizonnyal nem én lennék én, ha az utolsó éjjel be nem keveredtem volna a légkondi útvonalába és reggel nem úgy ébredtem volna, hogy taknyom-nyálam összefolyik, hasogat a fejem, szúr a torkom és persze, emelkedett kedvem hőmérsékletem is van. Innen is szép nyerni - holnap dolgozom és nem tudom lemondani. Persze, ha a covid-teszt bejelezne, nyilván más lenne a helyzet - de egyelőre negatív. És szerintem is csak a hideg huzat a ludas. Biztos, ami biztos, a macskával is jól összekarmoltattam magam, amikor hazaérkezésünk örömére olyan édesen elaludt az ágyam szélén, hogy meg kellett simogatnom érte, mire ő a fejét a kezembe támasztotta, a testét pedig addig nyújtóztatta ágyon kívülre, míg a gravitáció le nem győzte a bársonyos macskatestet - ő pedig ijedtében tíz karommal a hüvelyk- és a mutatóujjam közti bőrbe kapaszkodott. Üvöltöttem, mint a sakál. A macska sértődötten elinalt. Itt maradtam a mézes teámmal, a sós-almaecetes toroköblögetőmmel és a frissen visszatért internettel. Iszom, öblögetek, írok.

Fáradt vagyok

Az elmúlt három napban a ringló, a füge, és a szilva mellett eltettem 10 kiló paprikából és 6 kiló paradicsomból lecsót (28 üveg), illetve 8 kis üveg paradicsomot fermentálódni bazsalikommal és fokhagymával - és még szemezek a kövér porcsinnal, mert most gyönyörűen virul, félek, nehogy kiszáradjon, mire hazajövünk. Meg kimostam, kiteregettem és leszedtem mindent. Meg mosogattam. Meg útiterveket készítettem. Most már csomagolnom kéne, de kábé jártányi erőm sincs. Az is nehezemre esik, hogy várjam a nyaralást. Ez elég szörnyen hangzik. Azt hiszem, mire nyolcvan éves leszek, legfeljebb a fal fog kifesteni engem, nem én a falat.

Étkezési Modul Felhasználói Kézikönyv

Hiánypótló mű. Van Étkezési ügyintézők számára írott kötet és van Szülőknek és Dolgozóknak szóló kötet is. Ha eddig nem ismertétek volna. Rend a lelke mindennek. Étkezzetek egészségesen rendszerszinten meghatározva. Kell néhány szakszerűen kitöltött és elfogadtatott nyilatkozat is hozzá, gondolom, ezzel maximálisan egyetértetek. Ezzel is. Én hülye meg azt hittem, az ember befizeti az ebédet és már készen is van. Még szerencse, hogy a gyerekeim már kifutottak a KRÉTA-korból és NEPTUN-osok lettek. 

Az erő

ami ahhoz kell, hogy elharapjunk egy szelet sült marhahúst, épp elegendő ahhoz is, hogy a nyelvünket harapjuk el. Tudok beszélni, de fáj. Ennél nagyobb bajom persze ne legyen - de mindennap van valami kevéssé kedvező. Ma eltettem 19 üveg ecetes, fűszeres szilvabefőttet, holnap meg kéne birkóznom a lecsók első nemzedékével (reggel piac, aztán konyha - esténként úgy zuhanok be az ágyba, mintha bányában dolgoznék, és nem csökken, sőt, nő a kupleráj körülöttem  - miközben a néhány hónap híján nyolcvan éves nagynéném kipakolta a konyhájukat, mert kifesti. Ő maga, létráról. A nagyszobát - mint mondta - már mégsem vállalja be, pedig tervezte. Hát, én sehol sem vagyok hozzá képest, örülök, hogy a legszükségesebbeket megcsinálom itthon. Nem, azt sem mind. Nem nagyon érdekel a házimunka, a többségük teher)

Egyébként szerintetek mennyire kell szorgalmasnak lenni?

A hit hegyeket mozgat meg, a gyűlölet házakat gyújt föl

Eh, persze, hogy a szomszéd. Az, aki ellopta a nénit. Ami a rendőrség szerint rendben van, mert le van papírozva szépen. Az, hogy a néni nem teljesen beszámítható, nem baj. A papírozás állítólag már korábban elkészült. Ez számításaim szerint akkor lehetett, amikor még nem ismerte ezt a "férjét", akivel állítólag együtt él. A néni 85, az új szomszéd 40 körüli. De az ismeretségüket bizonyítani nem lehet - szóval, lett egy új szomszédunk. Aki először kiírtotta a kerítés mentén a növényeinket, aztán ellopta a szép kis fakerítésünket, aztán egy háromméter magas bádoglemezzel helyettesítette. Vagy vas. Vagy mittudoménmi. Fém. Tetőt is csinált belőle, fasza lesz, ha egyszer majd esik az eső ezen a sivatagos tájon, gondolom, szól majd az ablakaink alatt, mint az üstdob. Amúgy persze, essen. A kilátást is elfogja, arrafelé teljesen. Nyáron nem nagy gond, de téli reggeleken onnan süt a nap - persze, ha süt. Szóval, majd felrobbantam, amikor megláttam. Gondoltam, mihamarabb befuttatom újra növényekkel. Kerestem egy hosszú hegymászókötelet (persze, hogy van, miért, nálatok nincs?), aztán elkezdtem összekötözni a nádakat, meg hozzáerősíteni a bádoglaphoz egy fenyő raklapot (nem, nem szép, de könnyebben felkapaszkodnak rajta a növények), húztam, rángattam, tekertem, kötöttem, már ezer sebből véreztem (a nád éles levelein kívül a frissen kiszabadított rózsabokor volt benne a ludas) - amikor megéreztem, hogy füst van. Nagy füst. Kolbászszagú füst (salsiccia, de az kolbász) - és a mi konyhánkból ömlik. Meg mindenhonnan. És akkor eszembe jutott, hogy mielőtt még elöntötte a vörös köd az agyamat, azelőtt éhes voltam és azért nem tudtam gondolkodni, ezért feltettem egy serpenyőbe egy kis olajra a kolbászt, alágyújtottam - aztán kimentem a kertbe. Nem vagyok normális. Berohantam, sűrű füst (szerencsére nyitva van minden, nem kellett megfulladni - bár köhögni igen) - aztán puszta kézzel levettem a serpenyőt, de az lángra lobbant, és a kerámia főzőlapra kifolyt olaj is. Végül is nagy lélekjelenléttel nem öntöttem rá vizet, csak néztem, mit dobjak rá, hogy elaludjon. Elég lassú voltam, nem rajtam múlt, hogy végül inkább elaludt, és nem terjedt tovább. Azt hiszem, jobb, ha nem kezdek nagyobb projektekbe ma.

A fügéből lett négy pici üvegnyi - ennyit sikerült megmenteni. Édes-sós-chilis. Finom. És van még nyolc liternyi fahéjas-szegfűszeges ringlólé. Meg az a jó tíz kiló még feldolgozatlan szilva. Majd éjjel foglalkozom vele, amikor nem vonja el a figyelmemet a szomszéd füve kerítése. 

Hogy ment el

reggel negyed kilencre a kedvem a befőzéstől? Hát úgy, hogy hazahoztam, megmostam, megtisztítottam, feldaraboltam és fazékba tettem körülbelül öt-hat kiló nagyon érett fügét. Majd abban a pillanatban, amikor a tűzhelyre tettem volna, a fazék füle kicsúszott a kezemből és a fügemassza beterített mintegy másfél négyzetméternyit a konyhakőből. Nálunk nem lehet enni a padlóról, de ha lehetne, sem ennénk (a macskák persze esznek, de a szottyadt fügét nem szeretik). Már kétszer feltakarítottam - még mindig ragad. A különlegesen magas cukortartalom teszi. A reggeli lelkesedésem viszont már a komposzton pihen. Azért a fügével kezdtem, mert abból volt a legkevesebb. Van még hat-nyolc kiló ringló és vagy tíz kiló szilva.