Atomkoffer

Azt hiszem, már nincs mit mondanom*.

* megértem, persze, pont ezért csinálja, hogy elakadjon a szó, bennszakadjon a lélekzet, megfagyjon a gondolat, már csak azt nem értem meg, hogy ez miért jó. De én csak szappanbuborék vagyok, mit számít, hogy a szivárványos ragyogásom melyik pontján pukkadok szét? Nincs kedvem élni. Vagyis nagyon is lenne kedvem élni, de így mégsem látom értelmét. Persze ezt nem úgy értem, hogy megölöm magam, inkább úgy, hogy addig szorongok, míg bele nem halok. Én nem ezt vártam volna attól a világtól, amit szeretek. Csalódott vagyok és a nap huszonnégy órájából huszonhármat szorongok végig. Olyan kliensek jönnek, hozzám olyan problémákkal, hogy a fal adja a másikat. Igyeszem tartani bennük a lelket és a megoldások felé taszigálni őket, de úgy érzem, engem nem tart meg senki és nem bírom már én sem.

Március

A wikipédia veszélyes üzem, nem lenne szabad mindenkinek olvasnia. Március az év harmadik, 31 napos hónapja a Gergely-naptárban. Március nevét Marsról, a háború római istenéről kapta. Az ókori Rómában szerencsét hozónak tartották, ha a háborút ez idő tájt indítják. Csak tégy úgy, mint a rómaiak. Ennyi. 

az agyadig szalad az öklöm,

úgy pofán baszlak, ha nem ismered el magadtól, hogy jó szándékkal jöttem, nincs bennem agresszió*

* amúgy ebben nőttem fel, nem tudom, mit csodálkozom, alig volt nap, hogy ne kaptam volna pofonokat, és ha netán elkönnyesedett volna a szemem, újabb pofonokat kaptam, hogy legyen miért bőgnöm - végül is mindig én vívtam ki magamnak, én nyitottam ki a pofonosládát, én provokáltam, én nem viselkedtem megfelelően, behúztam a nyakam vagy dacosan néztem, dünnyögtem az orrom alatt vagy motyogtam, feleseltem vagy nem válaszoltam, nem szégyelltem elég jól magam, mindig én voltam az, aki minden erejével kiharcolta a napi adag nyaklevest magának, csak magamnak köszönhettem, ha a fal adta a másikat

Rémálom egyenes adásban

Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre menekültként, ha hirtelen el kéne hagynod az otthonodat, vagy annak hűlt helyét télvíz idején?

Nem publikus

Ismét nem az van, hogy nem történik semmi, hanem az van, hogy amiket mostanában csinálok, az a saját igazi nevem* alatt nyilvános, vagyis ide nem hozhatom be. Amit tudok írni, az vajmi kevés. Ételreceptek. Zsémbelések és nyunnyogások. Szorongás a háborútól és a háború miatt elhanyagolt covidtól. A szüleimtől. Egyéb szürreális dolgoktól. Ja, nem, azok már névvel mennek. Szóval, receptek, nyunnyogások.

* bár a martine nevet sokszor valódibbnak érzem. Az igazi nevemet nem különösebben szeretem, nagyon sokáig meg akartam változtatni - de féltem tőle, hogy egy új névvel mégsem lennék önazonos. Ahhoz nagyon jó nevet kellett volna találnom, nagyon fiatalon. Minél öregebb voltam (vagyok), annál nehezebb lett volna mindenkiben átállítani egy új nevet, akkor meg mit sem ér, ha a fél világ régi néven ismer és nevez. Végül, amikor Á. nagykorú lett, végleg elengedtem ezt a névváltoztatásos dolgot, mert a nagykorú gyerek személyijében már nem javítják ki az anyja neve rubrikát**, márpedig én örökkön-örökké a gyerekeim mellett akarok maradni, ha másképp nem, az anyja neve formulában.

** én ezt rublikának mondom

Segélykiáltás a kommunikációs félreértések bugyraiból

Kijövök az iskolából, felszállok a buszra. Fáradt vagyok, elgyötört és rettentő éhes. Írok egy messengerüzenetet a családcsoportba: Van jó ebéd? Nem nézi meg senki. Leszállok a buszról, mielőtt beülnék az autóba, veszek a kínainál egy fél adag szezámmagos ragacsos csirkét, mert éhen halok. Miközben fizetek, látom a választ: Tudunk frissen csirkemellet sütni neked, van egy kis sült édesburgonya, illetve ami a hűtőben van, a saláta. Köszi, válaszolom a szívvel megtoldva. Húsz perc, míg hazaérek, a gyomrom hangosan korog. Benyitok. Gyanúsan csend van. És nincs sült csirke illat. Semmi sincs. Vagyis egy papírtálcán szottyad édeskrumplimaradék, az is hideg. Nem értem, miért nem sütöttek semmit, ha egyszer direkt rákérdeztem, van-e valami. A. szerint akkor akarták kezdeni, amikor már hazaértem, mert öt perc alatt megvan. Természetesen nem lenne meg öt perc alatt, hiszen még ki sincs bontva a csirkemelles zacskó. Még én sem lennék meg vele öt perc alatt, nemhogy ők. Látták, hogy húsz percen belül hazaérek, épp elkészülhetett volna. Csalódott vagyok, megeszem a kínai cuccot. A. szerint alaptalanul vagyok csalódott.

Petyhüdtség ellen szájkarate

Észrevettem az elmúlt időben, hogy az arcizmaim, különösen a száj körüli izmok veszítettek a feszességükből. Gondolom azért, mert a maszk alatt büntetlenül biggyeszthetem lefelé a számat, úgysem látják. De engem zavar hogy kifolyik a számból a víz, miközben iszom. A neten láttam ezt a szájkaratét az arcjógát, gondoltam is, hogy elképesztő, miféle úri huncutságokra van ideje másoknak. Azért csak rákerestem, hogy mi fán terem. Van egy csomó videó, azok alapján kezdtem el én is arcjóga gyakorlatokat csinálni - végre valami, amit vezetés közben, vagy a maszk rejtekében emberek közt is bátran végezhetek*. Jó, nem minden eleme tartozik a nyilvánosságra, de már az is fél siker, hogy napközben többször is eszembe jut és rendszeresen csinálok belőle elemeket. Mondjuk sokkal finomabb volt, míg huszonévesen folyton csókolóztunk - de majd többször szorgalmazom azt is.

* nem úgy, mint az intimtorna, amire szintén mindenkit buzdítok - de én azt is arcjátékkal kísérem, szóval mondjuk a buszon mégsem szoktam nekiállni (ha egyedül vagyok, akkor igen)

26

Nem tudom, hogy huszonhat évvel ezelőtt mit tudtam volna kevésbé elképzelni. Azt-e, hogy ez az épphogy megismert okos, karcsú, magas fiú lesz a gyerekeim apja és együtt ünnepeljük majd a 26. évfordulót is - vagy azt, hogy huszonhat év múlva ezen a napon kitör a harmadik világháború, mert az oroszok lerohanják Ukrajnát. Nehéz így teljes szívvel ünnepelni - de azért megtesszük, ami rajtunk múlik a békéből.

elvesztettem

Csak magamat szidhatom. Megkínáltok jobbnál jobb receptekkel  - de amit nem készítek el azonnal, az elvész a blog sűrűjében, mert csak a posztokban tudok keresni, a hozzászólásokban nem. Keresem by zenjebil vöröslencse levesét, de nem találom. Csak azt tudom, hogy ezerszer egyszerűbb volt, mint amit én magamtól készíteni szoktam. Erre a hirtelen támadt novemberre nem voltam felkészülve, forró levest akarok most azonnal, mert még a szívem is vacog. V. elhívott színházba (akadt egy felesleges jegy) és én nemet mondtam rá, a hideg és nedves időjárási viszonyokra tekintettel. Ez már itt valaminek az alja. Azt mondtam, inkább itthon maradok zabot hegyezni céklát reszelni. De nem reszelek, mert reszketeg vagyok és reszketek. Nézzétek el a béna szóvicceimet, nagyon fázom, az agyam is teljesen összetöpörödött és csak azon jár, hogy bújhatnék be mihamarabb a paplan alá. Mondjuk délután hatkor. Egy forró vizes gumimalaccal. Felhörpölnék még vagy fél liter forró teát és már aludnék is. Legfeljebb sorozatot néznék - szerencsére az Elena Ferrante regény harmadik évadát most töltögeti fel a HBO. De aztán kakaó és alvás. 

számlavakság, sikítófrász

*Alapvetően nem tartom ostobának magam, de a számlák kikészítenek. Eleve nehézséget jelent az, hogy megkülönböztessem őket egymástól (és nem is értem, hogy annak a kurva gáz- és villanyszámlának miért kell mindkettőnek alig árnyalatnyi különbséggel narancssárgában tündökölniük**) - de még ráírva sincs érthetően, melyik melyik. Ha nagy nehezen szétszálazom, akkor jönnek a tételek, amiktől elkap a rángóideg. Nehezemre esik arra fókuszálni, hogy mettől meddig szól a számla, mikor kell fizetni, van-e elmaradás vagy túlfizetés - miközben látom, hogy ezer teljesen felesleges számmal szórják meg mindet***. Egy éve kezelem én anyukám számláit, és már totál bediliztem tőlük. Villany, víz, gáz, kuka, biztosítás, telefon, tököm tudja mi - soha, de soha nem akarok számlákat kezelni (nyilván van nekem is további saját kétszázféle iratom, dokumentumom, amiket szintén menedzselnem kell).

Ennyi. Nincs elmaradás (asszem), nincs túlfizetés (sajnos), semmi nincs, csak ma megint elhoztam öt számlát anyukámtól - ahol amúgy nincs postás, vagyis nem visz ki semmilyen számlát, ha az ember elég szemfüles, bemehet érte a postára - anyukám ugye eleve képtelen erre, én a posta szűkös nyitvatartási idejében nem járok arra - szóval, a számláékat mindig ömlesztve kapjuk, zsákszámra (mert a szomszéd elmegy értük néha és ki is adják neki mindenféle igazolások nélkül) - rémes, hogy nekem bármiféle számlákkal foglalkoznom kell. Egyszerűen gyűlölöm, iszonyodom tőlük, idegesítenek. Szerintem ezt valami előző életből, de legalábbis a gyerekkoromból hozom magammal. Nem_akarok_számlákkal_nyűglődni. Sem_most_sem_máskor. SOHA

* (mostanra nagy nehezen eljutottam odáig, hogy)

** nem tartom rossz színnek a narancsot, de bakker, annyi más van még

*** igen, elérhetetlen telefonszámokkal is