Van egy rémálmokkal járó betegségem, nem bírok belőle felébredni. A betegség neve orbáni Magyarország. Napról napra jelennek meg az abszurdabbnál abszurdabb hírek. Már nem hiszem azt, hogy á, úgysem igaz, mert tudom, hogy mindaz a rémség, amit hallok, csak töredéke annak az igazságnak, ahová nincs bepillantásunk. Jobb is - mondhatnánk - mert azonnal szörnyet halnánk mind, ha az igazság minden szegletével egyszerre kéne szembesülnünk. De titkon mégis remélem, hogy egyszer szembenézhetünk a valósággal és átható zöld (kék, barna) tekintetünkkel átformálhatjuk azt. Előbb csak élhetővé, aztán nyugodttá, majd szerethetővé is.
A legújabb őrület (a legújabb őrületek egyike), hogy a kórházak többségében csak nappal (8-18-ig? vagy még annyi sem?) lehetne szülni, a nappali idősávon túl pedig központi kórházakba kéne menni, 50+ kilométerekre. Nem vagyok egészségügyi szakember - de viszonylag olvasott vagyok ebben a témában (is - mondom nagyképűen. De tudom, hogy vannak témák, amikben még olvasott sem vagyok, szóval, ebben mondhatom, hogy igen). A terhesség nem betegség, a szülés normál esetben egy olyan folyamat, amely orvosi beavatkozás nélkül, magától is jól meg tud történni. A szülések medikalizálása persze részint hozott pozitívumot, vagyis sok olyan baba és szülő nő vált megmenthetővé, aki orvosi beavatkozás nélkül nem élte volna túl - ezt ne vitassuk el az egészségügytől. Ugyanakkor a szülés medikalizációja iszonyatos stresszt is jelent a nők többségének. A korszellem felerősít olyan folyamatokat, mint a saját testünktől és természetes testi folyamatainktól való elidegenedés - így sokan magától a szüléstől rettegnek, nem a kórháztól. Maguk kérik a császármetszést, lehetőleg altatásban - holott ez sem nekik, sem a babának nem tesz jót végsősoron, csak a vélelmezett kibírhatatlan fájdalomtól védi meg őket, átugorva a kínosnak tetsző részleteket. Itt vagyok nagy hassal, itt vagyok egy rózsaszín bébivel - közte köd, még inkább semmi. Sok magától beindult szülés (Magyarországon kirívóan sok szülés) végződik császármetszéssel. Elakad a folyamat, megáll, nem megy tovább. Az esetek nagy részében nem fizikális, hanem lelki oka van. A szüléshez ugyanis béke kell, nyugalom, hogy az ember bele tudja engedni magát, tart, ameddig tart - amit persze nem úgy értek, hogy nyugalom nélkül nincs szülés, hanem úgy, hogy minél kevésbé nyugodt a szülő nő (és környezete), annál nagyobb a komplikációk esélye. Épp ezért a spontán szülések statisztikailag jelentős része az éjjeli, nyugodalmas órákban indul be és/vagy órákban történik (történne magától). De vajon mennyiben és hogyan segíti elő a nyugalmat, a biztonságérzetet, ha valaki tudja, hogy amennyiben nem a nappali órákban indul be a szülés, úgy egy távli, nehezebben megközelíthető, a család által is nehezebben látogatható, idegen környezetben kell szülni? Úgy sejtem, sehogy. Úgy sejtem, nőni fog a stresszes kismamák száma, nőni fog a stresszhelyzet miatt kialakuló komplikált esetek száma, ami gyors orvosi beavatkozást, műtétet fog igényelni - ami a statisztikákban megmutatkozva épp azt fogja mutatni, hogy indokolt volt kórházba terelni az adott anyát és babát, mert különben túl sem élték volna. Ördögi kör.
Én amúgy annyira rettegtem a szüléstől, hogy nekem pont biztonságot adott a kórház - az ismerős dokival és az ismerős szülésznővel egy ismerős környezetben, nem egy utazással terhelt ismeretlen hely. De én meglehetősen maximalista elvárásokkal mentem bele a dologba, úgy is, mint hogy ezt egyetlen hang nélkül kell/illik végigcsinálni, tilos a hangos "hiszti". A pánik amúgy nyilván nem jó. De már nem gondolom, hogy ne kéne vagy szabadna hangot kiadni, nem gondolom, hogy a fegyelmezettség, a "környezet megzavarása" nélküli szülés az ideális - sokkal inkább, hogy a szülő nő nyugalmának és környezetének megzavarása a gond és a komplikációk fő forrása.
