kereteink

Átkereteztük a kert egy részét.

 

Élők és holtak

A mai szabadságom örömére elmentem kirándulni sétálni egyet a közeli kiserdők egyikébe. Kevesebben voltak, mint amire számítottam - és ez nagyon jólesett, sokszor maszk nélkül bóklásztam. Nem akartam sokat vagy gyorsan menni, nem akartam célba érni, a saját tempómat akartam végre megélni - és sikerült megtalálnom. Jó volt nem célirányosan menni, hanem mindig arra fordulni a keresztutaknál, amerre épp vonzóbbnak tűnt az erdő (és amerre nem láttam senkit). Sok fa virágzik, édes mézillat keveredett a fenyőillattal, a napsütötte földszaggal. Pont optimális volt a meleg, épp kellemes a szél. Mivel egyedül mentem, akkor és annyi időre álltam meg bámészkodni, fotózni, arcot napoztatni, amennyire akartam. Senkit nem kellett követnem, senkivel nem kell iramot vagy irányt egyeztetnem, vidáman énekelgettem magamban, majd félhangosan is. Pompás két-három órát töltöttem egyedül, és végig úgy éreztem, hogy üdítően jó társaság vagyok magamnak. Itthon pedig napozással folytattam, miközben podcastokat hallgattam (vicces, hogy mennyire avítt és cikis dologgá vált rádiót hallgatni és mennyire trendi podcastot, holott - eltekintve a magyar rádiók siralmas állapotától - tök ugyanaz a kettő)

Annyira mai

Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést

jeleztek és a fullatag sötétben

hat órát üldögéltem a kocsárdi

váróteremben, nagycsütörtökön.

Testem törött volt és nehéz a lelkem,

mint ki sötétben titkos útnak indult,

végzetes földön csillagok szavára,

sors elől szökve, mégis szembe sorssal

s finom ideggel érzi messziről

nyomán lopódzó ellenségeit.

Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,

a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,

legyintett arcul. Tompa borzalom

fogott el, mély állati félelem.

Körülnéztem: szerettem volna néhány

szót váltani jó, meghitt emberekkel,

de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,

Péter aludt, János aludt, Jakab

aludt, Máté aludt és mind aludtak...

Kövér csöppek indultak homlokomról

s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

(Dsida Jenő)

Kamaszkorom óta az egyik kedvenc. Mintha egy kútba néznék. 

Szabadság

Tegnap gondoltam egyet, és kivettem három nap szabadságot. Mára, keddre és szerdára. Remélem, ez a három nap felér majd egy esztendővel. Mármint hogy úgy kipihenem magam, mintha egy egyéves földkörüli nyaraláson vennék részt... ja, ez nem jó terv... szóval, nagyon sok élményt szerezve el szeretnék jutni a totálisan relaxált állapotig. De ha ez teljesen reménytelen, akkor legalább egy kicsit kevésbé feszített idegekre vágyom. Tudom, ne legyek telhetetlen.

Ahhoz képest

pláne elég sokáig várat magára a tavasz, hogy idén nem is volt rendes tél, csak ez a végtelenül hosszú (unalmas, rettenetes, ijesztő, nyomasztó) covid.

Ami szép, az szép

És most kivételesen nem a napelemes fiúkról beszélek. Hanem a SZÉP kártyáról, ami tavaly lett a munkahelyünkön és azóta örvendezhetünk neki. Örvendezünk is - bár a magas fizetéseknek még ennél is sokkal jobban örülnénk. Szóval, annak ellenére, hogy van netes felület, ahol minden ügyet el lehet intézni, arról, hogy melyik zsebembe kérem az éves járandóságomat, csakis személyesen, golyóstollal kitöltve és aláírva tudok nyilatkozni. Amihez a home office alatt külön be kell fáradni. Befáradtam. És nyilatkoztam arról, hogy az idén kötelezően két részletben utalandó cuccot hová kérem (nem árulok zsákbamacskát, a vendéglátást preferálom - és ezzel, különös tekintettel a covidra, biztosan nem vagyok szerintem egyedül), valamint arról is nyilatkoztam, hogy a kötelezeően kétszeri utalás közül melyik alkalommal mennyit kérek - de ez erősen korlátozott, mert egyszerre semmiképp nem kérhetek többet 50%-nál. Hogy akkor miről nyilatkozom mégis, az ebben a kontextusban nehezen érthető.*

* persze értem, hogy ha mindhárom zsebbe akarok pénzt mindkét alkalommal, akkor van értelme. Azt viszont semmiképp nem**, hogy miért nem tudok a saját kódommal nyíló netes felületen nyilatkozni erről.

** és az is mókás, hogy a home office munkavégzést igazolandó szintén be kell menni, kitölteni és aláírni a jelenléti ívet - holott azt is lehetne online felületen könyvelni. Így legalább autóztam egy jót, és trécseltünk egy kicsit négyesben három kollégával*** - kettővel személyesen, egyet pedig kitettem telefonon (tudjátok, mint az orosz hússalátát) az asztalra.

*** sajnos azt is megtudtam tőlük, hogy az egyik (nagyon kedves, fiatal) kolléganőnk szülei mindketten meghaltak márciusban covidban. Ez iszonyatosan borzasztó.

Én nem politizálok

 - rántják meg a vállukat, vagy fordítják el a fejüket sokan sokszor. Holott a politizálás nem más, mint (többé-kevésbé) nyilvános véleményformálás, elköteleződés közérdeklődésre számot tartó témák tekintetében. Az a magyar közélet mélységes szégyene, hogy állást foglalni valami mellett vagy ellen személyes gyűlöletet vált ki és nem párbeszéd, érvekkel alátámasztott vita kezdődik, hanem személyeskedésnek, verbális, sőt fizikális támadásoknak teszi ki magát az, aki vállalja, hogy megnyilvánul néhány ügyben. Ennek ellenére félek azoktól*, akik a fejüket homokba dugva próbáűlják átvészelni a napokat, például mert négyévente egyszer kikapaszkodnak a homokból és elmennek szavazni anélkül, hogy többet is látnának, mint a folyton változó, múlékony felszín egy kis darabját.

* sok esetben amúgy okos, a szakmájukat hittel és jól művelő emberek, akik ijesztően tájékozatlanok, hogy ne mondjam, ostobák, ha a szakmájukon kívül bármi másról esik szó.

Üzenet a palackból

Vagyis a háztetőről, A.-tól, miután felment a kéményellenőrökkel a padlásra:

"A kőművesnek nem sikerült a megfelelő szintet eltalálnia, most kell egy hosszabb cső, aminek a beszerzése körülményes, majd a jövő héten lesz valami. Addig nem jön senki."

Előzmények:

mivel tönkrement a kazán, kellett egy új, de már csak kondenzációsat lehet, amihez nem volt jó a tizennégy éve frissen bélelt és épített kémény. A régiből ki kellett húzni az alumíniumcsöveket és műanyagot tolni a helyére. Sajnos az előző kéménymester rosszul végezte a dolgát - melyik nem? - és behabarcsozta a fémcsövet, így csak a kémény lebontása árán lehetett betolni a műanyagot (valamint a konyha esztétikáját tönkrevágva beszerelni egy - a konyha teljes hosszát átszelő - rusnya szürke műanyag légzőkészüléket a kazánnak). A lerombolt kéményt jött újjáépíteni (négy sor téglát feltenni hatvanezerért) az a kéményes, akinek a munkájáról ma kiderült, hogy nem jó, így újabb pénzekért szereznek nekünk hosszabb csövet meg nyilván még újabb pénzekért hozzátoldozzák a régihez, aztán újabb pénzekért kijön egy újabb ellenőrbanda, hogy megmondják, ezúttal most mi miatt nem szabványos és nem engedélyezhető a kazán.

A lerombolt vagy a rosszul felépített kéményekért (és semmi egyébért) természetesen nem vállal felelősséget senki - bár szerződéssel és számlára dolgoztatunk. De szerintük ez mind a vis major keretre megy. Nem a kétkezi munkával van a baj, hanem a gondolkodni nem hajlandó, vagy még inkább nem is képes  - de cserébe kurva nagy öntudattal bíró - munkásokkal. Zokogok. De hamarosan tombolni is fogok.

Elloptak egy órát

az életemből. De igazából nem csak egyet, mert legalább egy hónap, mire átállok a korábbi kelésre, legalább egy hónapig félkómásan kezdem a napot. Azt hittem, hogy az ősszel megtörtént az utolsó átállítás (ráadásul az a jó irányba), most meg nemn érem utol magam. Már ma sem. És sötét lesz reggel. Jaj!

A hetem fénypontját amúgy a napkollektorszerelő srácok jelentették, okos, korrekt, szakmailag és technikailag is felkészült magas, karcsú, gyönyörű fiúk mászkáltak tegnap a háztetőn, öröm volt bámulni őket. Kár, hogy mindeközben az öreganyjuknak éreztem magam. És szembeötlően erős ellentpontjai voltak a korábban nálunk randalírozó kőműveseknek, kazánosoknak és kéményeseknek. A takarítással még mindig nem vagyunk teljesen készen - ráadásul úgy tíz perce telefonálás közben beleborítottam egy kiló lisztet az egyik ruhás fiókomba (valamint köré mindenhová) - sírjak vagy  inkább lefeküdjek aludni? A porszívót már nem cipelem fel, az tuti.

Eső

Ti tudjátok, mikor esett utoljára? Mármint nem néhány csepp mutatóba, hanem úgy rendesen, hogy elázzon és megteljen vízzel a föld? Úgy érzem, mintha egy porsivatagban élnénk, száraz, karcos nemcsak a föld, de még a levegő is. A kertben - ha néha már locsolok - úgy szívom be a vizes föld illatát, mintha az életerőt lélegezném be.