élet a géllakkon túl

Az a baj jó, hogy ezen a munkahelyen mit sem számít, ki van-e géllakkozva a körmöm. Két okból sem. Egyrészt azért, mert az ész a fontos, Na jó, ez persze egyben elég nagy baj is, de most még ugorjunk. Majd a próbaidő végén elválik, megütöm-e a szintet vagy csak a bokám. A másik pedig az, hogy annyira fiatal mindenki, hogy ezek a lányok itt még spontán módon szépek. És okosak. Nagyon durva hely, na. De most a géllakkozott körmeimet helyezném a fókuszba. Vagy inkább az asztal alá. Brutálisan néz ki a kezem. Mintha leprával kentem volna be, mielőtt egy sarokcsiszoló géppel végigmentem rajtuk. Vagy aztán. A sorrend mindegy, az ocsmányság a lényeg. És erősen addiktív, rettentő nagy a külső késztetés, hogy menni kéne megint. Mármint a látvány késztet. Rettenetes, nem tudom, hogy ragozhatnám még. De nem megyek. Ki fogom bírni és lenövesztem. Azért, mert kéthetente kéne járnom a körmöshöz. Sem elég időm, sem elég pénzem (hogy az ambíciómról már ne is beszéljünk). Szép volt egyébként, komolyan. De ahogy letelt a megadott idő, iszonyatosat rondult, ennél még akkor is százszor szebb, ha nem csinálok vele semmit. Mondjátok meg őszintén: aki valaha is géllakkot tetetett fel, az számolt azzal, hogy soha többé nem mulaszthatja el a látogatást a körmösnél? Én erre nem voltam felkészülve. Fodrászhoz járni is durva, de nem ennyire.

Unortodoxiában

Én nagyon megszerettem a kimcsit, de arra nem visz rá a lélek, hogy a hűtőből kiszedett hideg dolgokat egyek januárban Úgyhogy megmelegítettem, mintegy kimcsi-levessé. A lengyel zsurek mintájára, tudjátok, az is ilyen rohasztott erjesztett dolog. Nagyon finom volt. És remélem, megvéd minden rontástól betegségtől, ami az orvosi rendelőben ragadhatott rám azalatt a jó fél óra alatt, míg a receptemre vártam (nem kimcsi receptre)

V. négyest fog kapni testnevelésből. Heti öt edzése van. Ezért heti egy testnevelés órára nem jár be. Ezért a tesitanár megsértődött. Vagy nem - nem tudjuk. V. azt mondta, tegnap felment hozzá (értitek, a tesitanár V.-hez) és elnézést kért tőle, hogy 4,39-re semmiképp nem adhat ötöst. Ehhez nem értek. De azt gondolom, hogy talán nem kéne minden baromságot leosztályozni. Például a kislabdahajítást. Arra például kettest kapott. És a távolugrásra hármast. Az ötös szintet azok a lányok tudják megugrani, akiknek olyan hosszú a lábuk, hogy V. hónaljáig ér. Miért ugyanaz a szint (hosszban, gyorsaságban, magasugrásban) a 155 centis gyereknek, mint a 180 centisnek?

Mindenkinek azt mondtam, hajat mosni megyek. Úgyhogy most már tényleg. Rajzolni majd máskor fogok.

ezzel játszom

Fejben írok is, de ha akad olyan időm, amivel szabadon rendelkezem, akkor inkább rajzolok. Mert annyit gépelek amúgy is, mintha gépírónőnek vettek volna fel. Pedig nem. Az is igaz, hogy én csak két ujjal gépelek - amúgy meglepően gyorsan - így nem véletlen, hogy ez a két ujjam a nap végére letörik a megerőltetéstől. Próbáltam terhelni a nem dolgozó ujjaimat is, felszabadítandó a kis rabszolgaujjakat... mutatom, mit tudok bénán és vakon: hsxs s.v fc .cnlens.ss.cc.c d, c-sq-m.c-mca-aXS,   eédm,e xa.a-xma x-d,s sd.éclédáe.wee dáwáwmlxclkejeűáű

q,zdlm cűeev aűŰZX  -&DÁR.ŰRxáex eá,c cád cée cáeásw
wwx féfvm bggb f     égbv,bgBG
tTg,bgf,gb--g-g

Szóval, talán értitek, miért rajzolok inkább. Tegnap este egyébként arra riadtam, hogy elaludtam rajzolás közben. És szeretem az új munkámat, és lassan talán azt is elérem, hogy az is viszontszeressen engem (mondom, lassan), és levizsgáztam mindenből az iskolában és meggyógyultam átmenetileg kevésbé köhögök, így most épp nem kell antibiotikumot szednem, és szállásokat nézegetek, és két olyan ember is megkeresett egy héten belül, akikkel közel évtizede (vagy több is) nem kontaktáltunk és jó volt. Ma buktát fogok sütni - a múlt héten már egyszer kipróbáltam, a tésztahömpölygetés nagyszerűen regenerálja a gépeléstől letört megfáradt ujjakat, megyek is...

nem idejemúlt téma, nálunk még áll a fa és szép is - hát most jutottam addig, hogy megörökítsem rajzoljak egy karácsonyfát

Valamikor a közelmúltban esett a hó, akkor sétálni mentem... aztán rajzoltam... látjátok, egyszerűen működő lény vagyok: a könnyen átlátható élmény - lenyomat szinten működöm

Ja, nem... ezt csak elképzeltem... hogy mi lenne, ha tavasz lenne tulipánokkal... aztán hazahoznám vázába... aztán eszembe jutott a csendélet szó, ahhoz meg alma mindenképp kell... kiskanál nem (igen, ez nem egy nagyfejű kobra, hanem minden lében kiskanál)

Tegnap shoppingolni mentem anyukámmal és V.-vel a plázába Hádába, kiálltuk a sorainkat, ők sok holmit kaptak, én meg nem. Erről jut eszembe, hogy gellert kapott a fogyókúrám és... izé... hát fordított előjelet vett...

Noha borzalmas kép, nem engem ábrázol... csak a szemei miatt tartottam meg... megtanultam ugyanis, hogy tudok nem fedőszín üzemmódban is rajzolni... sőt, festeni is

A radírt is használom festésnél is, hófehér felületet eredményez... odáig vagyok a technikától... de most a buktatészta következik (élőben)

Kínzástörténeti múzeum és zombiélmény kedvezménnyel

Ezt kínálja a booking.com-os foglalás pluszba. De mit tudnak vajon újat mutatni?

Reggel ötkor kelek. Nyolctól fél ötig dolgozom. Hatra érek haza. Már reggel is agyhalott vagyok. Estére a zombik hozzám képest királykisasszonyok. Kínzástörténeti múzeum? Na, ne röhögtessenek! Mindennap  minimum három munkát kapok vissza azzal, hogy jó lesz, jó az irány, de húztam belőle... úgy 120 százalékot. És akkor újraírom, és megértek magamból megint egy kis részt, remek önismereti kurzus, aztán időnként a munkából is már lassacskán valamennyit, nem eleget. Aztán vizsgázom - megvagyok mindennel. Az eredményeket nem tudom még, de reményeim szerint nem kell újráznom semmiből. Aztán meghallgatom, meddig számít fiatalnak valaki. Én már nem. Bár az új kolléganő el sem tudja képzelni, hogy nem egy másik bennfentesnek mondja, hol húzta meg a fiatalkor végső határát. Én már azon kívül esek pofára. Aztán elhatározom, hogy bármit mondanak, azt fogom csinálni. Mert amit kifogásolnak, azok a dolgok az én végzettségem szerinti szakmám szabályainak tökéletesen megfelelnek. Ezzel a végzettséggel viszont egyedül lézengek a sok más közt. Igen, félelmetesek nagyon a mások. Aztán szoktam még ebédelni, a kiszolgálólány, aki mindenkit harsány helló!-val köszönt, amikor rám kerül a sor, azt szokta kérdezni: Önnek mit adhatok? De akkor már mindig késő kiállni a sorból, úgyhogy inkább rendelek valamit. Az álommelóért meg kell dolgozni, még úgy is, hogy rémálomelemek is csúsznak bele itt-ott. De úgy határoztam, a végsőkig kitartok. Na jó, ez egyszer már nem jött be. Akkor nem a végsőkig. Csak amíg van egy cseppnyi remény is arra, hogy egyszer majd átlátom a viszonyokat, minden rövidítést fel tudok oldani, elfogadják húzás nélkül a munkáimat, visszafiatalodom a törzsgárda átlagához és meggazdagszom. Most pedig megpróbálok az éjszaka fennmaradó öt órájából tízet mélyen végigaludni. Kedv, remények, Lillák... Megmondom őszintén,  most perpill nem írni volna jó, inkább rajzolni vágyom az ágyon.

Ma majdnem írtam

aztán inkább aludtam helyette délután.

nehogy már még címe is legyen

fel tudok kelni persze, naná
de ödémás csík van a szemem helyén
felkelek, mosdok, öltözöm is
csak valaki más lakik bennem, nem én

Terveim

Szeretném a következő háromnapos hétvégén elolvasni az ALDI reklámújságának 2018. évi januári számait (addigra talán kijön bőrkötésben) - de ha addig kirúgnak, akkor már hamarabb is elolvashatom őket, talán még februárban. Lopott üres másodperceimben elmerengek azon, hogy egyszer majd egy nagy bögre kakaóval lustálkodom az ágyban még reggel fél hétkor is, van időm a kedvenc kiadványaimra (az aldién kívül akkor a lidl és a jysk példányait is végigbogarásznám). Talán a születésnapomra is ezt kérem majd! Néhány izgalmas, színes lapot. És egy doboz altatót.

A munkahelyi körömreszelgetésről

Noha én ilyesmit sosem láttam, mindig úgy képzeltem, hogy ez a szókép egyvelege lehet az unalomnak és tökéletes feleslegességnek. Nos, harmadik hete ruhástul esek be az ágyba esténként és ma például úgy dülöngéltem ki hajnalban a fürdőszobába, mint aki hajnalig iszogatott - de nem, én aludtam, közel nyolc órát - csakhogy kétszer ennyit szeretnék. És ha péntek lenne is alig bírnám ki a napot ébren, de még csak kedd van. Na, ebbe jobb bele sem gondolni. És még mindehhez jön a körmöm: ezzel a géllel nem szabad vágni, viszont reszelni sokkal keményebb megpróbáltatás, mint hittem volna. Ráadásul az irodában nincs rá idő. Itthon meg ugye alszom. Az, hogy visszatérjek a körmöshöz, nem összeegyeztethető a jelenlegi időbeosztásommal. Nyilván fodrászhoz sem mehetek többé. Hát, nem tudom, mi lesz így. Hosszú és töredezett karmokkal valamint gondozatlan ősz hajjal fognak rám találni egy irodai asztal alatt. Jobb esetben csak alszom majd.

Eljött a várva várt halnap

Reggelire kapribogyós tonhalkrém volt, ebédre pedig citrommal egybesütött rozmaringos lazac lesz* párolt spenóttal és rizzsel.

* a receptleírás szerint már rég el kellett volna készülnie, de a mi halaink lassan süllő sülő fajta

Írni

Szeretnék {cím}
Van mit {cím}
Nincs időm {cím}

Helyette akkor címszavak:
igen, még mindig beteg vagyok
nem, azért már nem annyira
igen, végig bejártam dolgozni
igen, már mások is betegek
nem, nem szégyellem magam
nem, nem hiszem, hogy mind tőlem kapták el
igen, teljesen ki vagyok facsarva
nem, nem csak szellemileg
igen, még mindig nagyon érdekes a munka
igen, még mindig nagyon kedvesek a kollégák
igen, simán felkelek reggel ötkor

csak...

aztán úgy kifáradok délután ötre , hogy esténként már hullazsákot húzok magamra a paplan helyett,
és az életkoromból fakadó, az idő múlásával egyre inkább súlyosbodó durva kihívásokkal küzdök:

Mindenki (értsd mindenki) sokkal (értsd: nagyon sokkal) fiatalabb nálam. A messze legöregebbnek kinéző kollégám a minap pironkodva vallotta be a korát. Ami épp öt évvel kevesebb, mint amennyi én leszek két hét múlva vagyok. Nem én kérdeztem, én csak füleltem. Nem kérdezek ilyesmit, mert nem szeretném, hogy visszakérdezzenek. Csak odapihegtem, hogy hú, az tényleg sok. Az is. De ez a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy életkoromból fakadóan sokkal lustább lassabb, nehézkesebb és butább is vagyok. Oké, nem mindenkinél. Csakhogy engem abba a gyorsan dolgozó csoportba vettek fel, ahol a nálam sokkal fiatalabb kollégák mind állati okosak, képzettek, kompetensek, és még gyakorlottak meg tapasztaltak is. Hogy miből gondolom? Például többiek rég készen vannak, mire én egyáltalán megértem, hogy mi a feladat. Mosolyogva fogadják és azt mondják, betegen ők sem lennének gyorsabbak. Én viszont tudom, hogy én egészségesen sem fogom tudni hozni az ő szintjüket. Ha meggyógyulok (talán egyszer igen), rá fognak jönni az igazságra. Akkor aztán vége a pünkösdi királyságnak.

Úgyhogy inkább írok az új cipőmről. Gyönyörű, bundás jószág. Nagyszerű lesz ebben kéregetni majd az utcán elindulni hajnalonként. A színe kissé (nagyon) elüt a kabátométól. De hát mint fentebb már írtam, javíthatatlanul öreg vagyok. Azoknak meg úgyis mindegy. Amúgy rőt rókabarna. 

Hoztam haza munkát. Megmondták, hogy semmiképp ne tegyem, a hétvége bulizásra való inkább gyógyuljak. Megígértem, mert nem mertem bevallani, mennyire le vagyok maradva.

Mellesleg pedig vizsgaidőszak van. Én ezen a féléven kívül 21 félévet töltöttem el eddig a felsőoktatásban (nem mindet soros kapcsolásban, volt köztük több párhuzamosan bekötött is) és még sosem kellett uvéznom. Azt hiszem, ez a szép sorozat idén meg fog szakadni. A tételek többségének még a címét sem ismerem (de, már ideadták őket), nemhogy a szakirodalmat, a beadandó munkáimat félálomban készítem el az utolsó pillanatokban (és még nincs mind készen). Jobb nem is gondolni rá.

Nagyon örülök a hónak. Ha esne három méternyi holnapra, talán kapnánk egy kis szénszünetet, én pedig némi haladékot a múlt heti munkám befejezésére.