Az A. által megragasztott autómmal a múlt hét egyik hétköznapján indultunk el a nagy útra (tudjátok, hogy van olyan falu: Nagyút? van), mintegy tizenöt kilométert kellett megtennem a bácsival és a nénivel a telkükig. Ahol már egy éve nem jártak, mert hol ez volt, hol az, végül meg a jogosítvány veszett oda az orvosi rendelőben (nem győzöm hangsúlyozni: nagyon ideje volt már).
Először átcsengettek, hogy indulhatunk (ne haragudjon, martine, hogy zavarjuk!) Megnyugtattam őket, hogy nem zavarnak, hiszen megbeszéltük, hogy megyünk. Jó, akkor hozzák a csomagokat. Én kinyitottam az autó összes ajtaját, hogy átszellőzzön az autó és elmentem a csomagjaikért. Mondtam, hogy míg bepakolok a csomagtartóba, üljenek be, ahová szeretnének. Bepakoltam. A néni beült a vezetőülés mögötti ülésre és becsukta az ajtót is. A másik három ajtó még nyitva volt. A bácsi sehol. Azaz... az én ülésemen. Mondtam, hogy ide én ülnék. Jaj, elnézést - mondták zavartan. Átült a bácsi mellém. Bőrkabát, sapka, pulóver, satöbbi. Nem indulok, várom, hogy bekössék magukat. A néni kapcsol: kell a kultúrmadzag hátul is? Kell, mondom (mi az úttörőnyakkendőt neveztük így) A bácsi nem találja az övet. Mondom, hogy a másik oldalon keresse. Nem találja. Átnyúlok, áthúzom az övet, becsatolom neki. Elindulunk. Még a mi utcánkban vagyok, a bácsi navigálna: itt lassabban kell menni. Aztán jobbra. Köszönöm, mondom, ismerem a környéket. Ja, tényleg - nevet. A telefonom az ablakra tapasztva, a waze mutatja az utat - hiába tudom még én is, merre kell menni, már az út elején benyomom. A bácsi megkérdezi, mi az. A telefonom. És beírtam az érkezési címet, odanavigál. Nahát! - mondja. És hogy a múltkor taxival jöttek az orvostól és az csak beírta a címet és nem kérdezett tőlük semmit. Elképesztő dolgok vannak ma már! A néni hátulról azt mondja, van egy jól bejáratott útjuk
a körforgalom kikerülésére. Én nem akarom kikerülni - mondom. De bátor, martine! - kiált fel érezhető elismeréssel a néni. Hát, megvannak a magam fóbiái nekem is - mondom - de a körforgalmakra pont nem terjednek ki. Nagyon bátor! - dicsér a néni ismét. A. nem haragszik nagyon? - kérdezi aztán. A.? miért haragudna? Nem mérges, hogy elhoz minket? Nem - mondom - A. nem haragvós fajta. Megnyugszik, mondana még valamit. De a bácsi megszólal elöl és ezzel beléfojtja a szót:
kevesebb beszéd, több figyelem! A néni értelmezi számomra a mondást: vezetés közben nem szabad beszélni, mert elvonja a figyelmet, ez a papa elve. Megnyugtatom őket, hogy képes vagyok beszélni és vezetni egyszerre. Be is mutatom. Tényleg megy. Hurrá, ebben jobb vagyok, mint egy nyolcvanhat éves!
Megérkezünk a házhoz. Nyakig ér a gaz, de nem törtek be. Azonnal otthon és gyereknek érzem magam: a házban a hatvanas-hetvenes évek egyeduralkodnak. Kapok kávét, addig nézzem meg a csillárt. Nézem. Beteríti a fél szobát. Megiszom a kávét. A bácsi piheg a konyhában. Kicsit pihenj le! - mondja a néni. Majd nekem súgva: nagyon kimerítette az út! Én átgázolok a gaztengeren, megkeresem a cseresznyefát. Az elérhető, még nem rohadt szemeket levadászom. Inkább kesernyés, mint édes, de jólesik. Hallom, hogy átjönnek a kertszomszédok, beszélgetnek. Van az a málnával kombinált cseresznyemennyiség, ami után szaladni kell mosdót keresni. Szaladok. Hiába, mert nincs víz, eltörött a cső. A szomszéd Zoli vigyorog: mozgolódik odabent a cseresznye, ugye? Én nem vigyorgok, gondolom, arcomra fagyott kínkeservvel várom, míg szereznek valahonnan vizet. Bejutok, hurrá. A néni folyton kopog, hogy hol találok micsodát. Törülközőt, szappant, papírt, mosdótálat, nyeles edénykét. Kijövök, a néni elmegy a vízaknát szemlélni. A bácsi még piheg - már vagy két órája megérkeztünk. Rám néz és azt kérdezi: szedett magára a télen, ugye, martine? Mivel most fogytam öt kilót, egyetlen jól irányzott rúgással kettéroppantom a bácsi gerincét. Ja, nem. Csak azt mondom, nem tudom. A bácsi folytatja: mindig is az ilyen vaskos asszonykák voltak a zsánereim! Mielőtt földet tömnék a szájába, bejön a néni. A bácsi szerencsére nem folytatja az udvarlást. A néni ad neki néhány utasítást, ezek sliccfelhúzásra, a folyadékbevitel növelésére és holmi szerszámok megkeresésére vonatkoznak. A néni kiviharzik, a bácsi ismét felélénkül: egy angyal volt, amikor megismertem! egy angyal! - mutatja a néni hűlt helyét a szobában. Most meg? dirigál, mint egy őrmester. Jót akar - válaszolom, és visszamegyek a kertbe. Találok még cseresznyét, még málnát. Drótok közé szabályozott fákat - de a dús burjánzás nem tűri a rendet. Na, jó, nincs is rend. Van kanna, vasrácsok, drótok. Találok rigófészket is, gyönyörű. Egy kicsit kaszálok, de nem megy jól. Sarlóval azért több tisztást is készítek. Kalapácshoz nem nyúlok. A bácsi pihen tovább, gyúr a hazaútra. A továbbiakban már csak málnát szedek, olvasok és várom a hazautat. A bácsi hazafelé elalszik, így a néni beszélni kezd. Elfáradt nagyon a papa! - mondja. Aztán még elmeséli, hogy a bácsi első házasságából való lányának jól menő boltja van nem egészen tíz percnyire tőlünk. De hát őt nem lehet azzal fárasztani, hogy kivigye őket a telekre, nagyon elfoglalt, már két unokája is van. Nagyon édesek lehetnek a kicsik - mondja - de nem, még nem látták őket, a kisebbik még csak egy éves, nem lehet azzal csak úgy jönni-menni. De ha én is élveztem az utat, menjek ki velük máskor is nyugodtan, köszönik és hálásak nagyon. Megígérem, hogy megyünk még.
