üzenet a konyhaasztalon

Elmentem, kufárokat hajtok ki a templomból, korbácsot nem találtam (kerítést fontatok belőle kolbász híján?), így puszta style körmökkel (csak némileg festve - nem hittem volna, hogy a körömfestést néhány hónap alatt így el lehet felejteni, amikor a biciklizést nem, a festés tehát ronda - de a kufároknak épp jó lesz). Ebéd a sütőben, ötre jövök (ha nem a kufárok győznek)!

martine, a bátor

Lány a vonaton - hungarian version

Egy lány a vonaton. Hungarian version. A vonaton utazó lány magyar hangja martine. Egy lány, aki nem küzd személyiségzavarral, sem alkoholproblémákkal. Egy lány, aki jó családban él. martine, aki vonatozva minden nap ugyanazt az utat teszi meg munkába menet és vissza, és amely során gyakorta lát egy idillikusnak tűnő tájat (fák, bokrok, báránykákfelhők), amit magában csak Magyarország egy részének nevez. Egyik minden nap aztán a tájat fürkészve valami félelmetes dolognak lesz a szemtanúja: az út mentén több száz négyzetméternyi illegális szemétlerakót detektál, ráadásul minden új reggelen a rémálom tovább folytatódik, újabb és újabb szeméthegyek gyűlnek. A következő reggel, ahelyett, hogy másnaposan, a testén sebekkel ébredne fel, a testével minden oké. Az agya azonban - úgy látszik - felmondta a szolgálatot. Miközben pontosan sejti, mi történhet (csúszópénzek, szemhunyás, tisztességtelenség, érdektelenség és butaság), felhívja az önkormányzatot. Lehet, hogy hisznek neki, de vajon kit érdekel, amit mond? Mindez aztán semmilyen események sorozatát sem indítja el, melynek következtében martine még az önnön épelméjűségében is kételkedni kezd.

az új maca

vagyis új kolléganő... nevezzük nyugodtan Ludmillának, megérdemli. A múltkor, amikor én elmentem betegen vidékre, ő nem jött - arra hivatkozott, hogy beteg. Oké, Ludmilla - mondtam én - bár ténylegesen nem gondoltam egészen azt, hogy oké. De győzött a szociálisan érzékeny kétharmadom, hogy aszongya, ez a Ludmilla úgysem ért semmihez, akkor legalább gyógyuljon meg otthon, míg én itt szenvedek egyedül. Elmentem, szenvedtem, ő meg otthon maradt. A következő napokban (múlt hét) én továbbra is bejártam betegen (mert muszáj volt), Ludmilla sajnálkozott is rajtam, meg azt mondta, az ilyesmit jobb kifeküdni. Hát, én kifeküdtem a dumájától - a betegség meg tombolt bennem. Amúgy egyetértek én ezzel, csak az a baj az ilyen munkákkal, hogy ha valaki kikér húsz embert három napra egy (több, néhány) munkahelyről és megoldja (vagy másokkal megoldatja), hogy azt milyen címen számolják el továbbképzésnek, meg kik fogják őket (túlórában vagy csereberélve) helyettesíteni, meg aznapra is fizet nekik jócskán munkabért (mert kötelezően rendeli őket a szállodába), és kifizeti három napra a szállást, étkezést húsz embernek, akkor sajnos az az én részemről nem egy lemondható munka. Mert kábé kétmilliónál járunk. Alsóhangon. Amit elbuknak, ha én nem megyek és nem képzem őket. Vagy nem küldök magam helyett mást. Ludmillát, mondjuk. Ja, ez viccnek is rossz volt, hagyjuk. Szóval, valakit, aki ugyanazt tudja, mint amire engem felkértek. Vagy hasznosabbat - ennyi engedményt tehetünk. De most nem volt ilyen a látóhatáron belül. És akkor mondtam Ludmillának (már elvégezve a munkát, de tudván, hogy több is lesz még), hogy szeretném lediktálni neki, hogy mely napokon menjen még vidékre velem vagy mással, egyelőre csak tanulni, mert önálló munkavégzésre nincs kiképezve. És akkor Ludmilla elővette a naptárát és azt mondta, egy pillanat, mindjárt megnézi, melyik nap jó neki - vagy épp sem. Mondom neki, hogy ezek munkanapok. Jó - mondja ő - csak hát neki egyéb programjai is vannak. Aztán szétköhögtem a pillanatot. Pedig akkor kellett volna rárontanom, hogy nemár. Mert akkor most nem lenne talán az, ami van. Újabb bonyodalom, újabb Ludmilla. Volt már egy augusztusban tudott munka, péntek-szombat. Most jön majd. A köhögést akkor nem számítottuk a lehetséges akadályok közé - szóval, én megyek. És Ludmilla is jön, augusztusban ennek az infónak a tudatában kötött szerződést. És most felhív itthon és azt mondja, neki szombatra más programja van és nagy gond lenne-e, ha nem jönne. Mert sajnos akkor sem fog jönni, mert ez neki fontos ügy, ami most hirtelen közbejött. És ha gondolom, megpróbálja eltenni, de borítékolja, hogy nem fog sikerülni. Reméli, nem haragszom. Amúgy de. És egy hónap alatt megutáltam Ludmillát. De mivel tudom, hogy beteg vagyok és az nem a józanság órája, megkérdezem tőletek is: ő most itt normális, csak én nem értem meg őt? (nektek hiszek, mert ti annak ellenére is olvastok engem, hogy bármilyen hasznotok származna belőle)

Apró meglepetésekkel indul a nap

1.
én: basszus, 6.15-kor miért csörög az óra, amikor ma itthon fekszem betegenról dolgozom?

2.
úristen, V., te hogyhogy még pizsamában?
V.: nincs első órám
én: jaaa

3.
én: most már indulj azért, mert a feles vonat félkor indul
V.: félkor? hogyhogy félkor? jaj, ne...
én: akkor siess... pénzbérlettelefon?

4.
én: úristen, Á., te hogyhogy még itthon?
Á.: nincs első órám
én: jaaa... micsoda mázlisták... és mikor mész?
Á.: a felessel
én: de a feles vonat félkor indul ám
Á.: basszus, hogyhogy félkor? ne már... akkor mentem...
én: pulóver? esőkabát? reggeli? miazúristen? pénztelefonbérlet?????

5.
hol a macska??? esik az eső, fúj a szél, már rég itt kéne toporognia...

szintet léptem

immár képes vagyok rá, hogy a korábban szimplán ugató, fullasztó és mások számára is rettentő köhögés melléktermékeként összehányjam az egész szobát (és most még hálásnak kéne lennem azért, hogy nem egy általam tartott közösségi eseményen történt meg - basszus, még csak október eleje van és már két hete nem bírok meggyógyulni, siralmas)

szándékosan félreérthető mondatok

azt gondolom, mindenírónőnek írónakkinek meg kell termékenyülnie ettől a született zseni vagy totál őrült bartisattilától, én úgy hullottam bele az ölébe könyvébe, mint a zápor, vagyis a könyvei énbelém megtermékenyítőleg, biztosan zseni és/vagy (ésvagy) biztosan őrült, ami nagyon félelmetes, hogy egy teljesen átlagos ember lehet, iszonyú könyveket ír, borzalmasakat, retteneteseket, de komolyan, ahogy írja, az maga a szentséges tehetség, én úgy vagyok oda érte (a könyvekért), hogy már azon is elgondolkodtam, szerelmes leszek belé, az az apró befogadhatatlan momentum tart csak vissza az azonnali költözéstől, hogy hogy a picsába de ilyet én sohasem mondok lehet a Nap utcát átpakolni a Ferencvárosba, úristen (szerinte naggyal), ez olyan, mintha valaki a Gát utcát tenné át a Józsefvárosba, ilyen bakik felett nem lehet zsörtölődés súrlódás nélkül átsiklani

állatok egymás közt

én: ne ilyen agresszív kismalac üzemmódban nyomjad már, lécci
ő*: kismalac???? ne merj engem semmiféle kismalachoz hasonlítani!
én: ööö...

*(hát, most mit mondjak? a leggyakoribb mondat, amit életem első tizenkilenc évében hallottam tőle, az az volt, hogy annyi eszem sincs, mint egy hintalónak. Aztán elköltöztem)

a mai nap oximoronja

elsöprő érvénytelenség

vágyaim (minimál)

leveles május
virágos rét
majális menni
de nagyon szép

egy szem szőlő, egy szem eper, egy szem málna

ezeket ettem ma reggel a kertből, a csütörtöki brutális lehűlés előtt négy nappal
(aztán persze ittam egy banánturmixot az érvénytelen* felmelegedés jegyében)


*jaj, ez a jelző hogy keveredett ide? az valami másnak a jelzője