miközben kicsinálom magam, vásárlónak néznek

Úgy gondoltam, jó lesz menni egy gyors etapot, mielőtt elutazom. Utólag látom, hogy hülye ötlet volt, mert nagyon kellett igyekezni, hogy teljesen kikészüljek elkészüljek. Először is tegnap éjjel kettőig írtam egy anyagot - holnap kell leadni, nincs kész és nem lesz nálam gép (gépidőm se lenne). Aztán felkeltem hatkor, majd hétkor újra - korántsem kipihenten. Aztán gondoltam, hogy jó lesz nekem gyalogolni. 5 kilométert mentem háromnegyed óra alatt - tudom, átlagtempó meg minden, én belepusztultam. Lüktet a fejem, vörös, mint a rózsa (de korántsem olyan illatos és szép) - és amikor már úgyis szinte csillagokat láttam, megállított egy pasi meg egy nő, hogy vegyek terítőt vagy lepedőt vagy pizsamát. Láthatóan semmi nem volt nálam. Láthatóan sportoltam. Láthatóan haldoklottam. Nem vettem semmit. Talán ha szemfedőt is árulnak vagy halotti leplet, meggondolom...

Május, lányom, boldogság

Olyan illata van a nyárnak hogy belesajdul a szív. Ilyenkor mindig tizenévesnek kéne lenni és őrülten szerelmesnek. Reménytelenül talán, de mégis azzal a reménnyel, hogy egyszer meg kell, hogy történjen a csoda.

V. ma lett 13, amennyire tudom, nem szerelmes. Olyan gyönyörű, amilyenek az én (gyerekkoromtól erős) hitem szerint csak a májusi lányok tudnak lenni. Ragyog, de olyan ártatlanul, tényleg, mint egy harmatos rózsabimbó, mert nem tudja, nem is sejti, milyen szép.

Különleges szülinapi menüt választani azért szerencsére már tud: zsályás marhasült burgonya gratinnal, zöldsalátával és karamellkrémes torta - friss eperszórással, teszem hozzá én.

vakító aranypor hullott a szemembe

Azt írta Clara, hogy többek közt azért sem szereti azt az édes forró nyarat (ami eleve teljességgel érthetetlen számomra), mert a napsütésben porosnak látszik az amúgy tiszta lakása.

Hogy mit gondolok én a napfényben táncoló porszemekről? Gyerekkoromban azt hittem, a tündérek szórnak aranycsillámport rám - imádtam. Kiválasztott szerencsésnek éreztem magam, gyönyörű titkok tudójának. Meg azt is hittem, ez a tündérek üzenete hozzám tündérnyelven, amit meg kell fejtenem. Megfejtettem hát, órákon át beszélgettem a tündérbarátaimmal. Persze kívülről ez lehet, hogy épp semmittevésnek, bambán bámulásnak, netán magamban beszélésnek hatott - nem tudom. Engem boldoggá tett. Időnként meg kellett finoman (vagy épp kicsit erősebben) fújnom a levegőt és máris másként táncoltak az arany színű csillámok. Én is táncoltam hát tündérbarátaimmal. Kicsit később úgy véltem, egy teljes univerzumot kaptam ajándékba, én irányíthatom a temérdek önálló bolygónak látott porszem keringését. Úgy éreztem, istennő vagyok és jóságosan uralkodom. Most már nem gondolok ilyesmiket, vagy legalábbis nem vállalom nyilvánosan, de a hulló aranyszemcsék ma is inkább gyönyörködtetnek, mint nem.

Nos, igen, sajnálatosan pont a takarítás vagy annak hiánya sosem jutott eszembe erről a jelenségről. Pedig (és őszintén sajnálom, hogy így van) látatlanban azt kell mondanom, hogy minimum százszor nagyobb kupi és por van nálunk, mint Claránál.

ez meg mi a túró?

én: kérhetek egy kis segítséget?
ő: miben?
én: juhtúrót keresek...
ő: ott van a tejpultban!
én: de sajnos nem találom
ő: ott van a polc végében, most tettük ki
én: ott néztem, de nem látom
ő: nézze meg jobban, most tettem ki
(megnézem, de továbbra sem találom, visszakullogok)
én: legyen szíves, mutassa meg, mert nem látom (szégyenkezem kissé)
ő: mint a vakok, mint a vakok (dohog)
én: hát, elnézést, pedig én tényleg igyekeztem megtalálni
ő: tessék, itt van vagy tíz kilónyi, kiszúrja a szemét!
én: ööö.... de ez tehéntúró
ő: miért, mit akart?
én: juhtúrót
ő: miért, maga szerint mi a különbség köztük?
én: hát, az íze eléggé más... és hát másra való
ő: csak a csomagolás más! a sok hülye meg bekajálja, megveszi drágábban
én: nem! ezek egészen másmilyenek! (el vagyok képedve)
ő: a túró az túró

veszélyes varázserő, magyar vér, hajak és hajak

Az álmaimról lesz szó - mielőtt még azt hinnétek, kifordult a sarkaiból a világ.

Elsőként
Arra emlékszem, hogy egy országút mellett a mezőn csodáljuk a felhőket és talán virágot is szedünk. Időnként el-elmegy mellettünk egy-egy autó, forró nyár van. Az országút láthatóan is hepehupás, az égen cumulusok tornyosulnak, átrózsaszínlik mögülük a nap, a fű magas. Egyszer csak elhúz mellettünk egy világos színű autó, talán ezüst. Vele szemben sötétpiros Lada (vagy Zsiguli - én sosem tudtam, melyik melyik) robog - és áttér az ezüst sávjába. Az ezüst kerülné, de mindig azzal szembe húzódik. Kiabálok A.-nak és a gyerekeknek, hogy egy őrült karambolozni akar, fussanak messzire, a mező túlsarkába, gyorsan, gyorsan. Nem nagyon futnak, bámészkodnak, virágot szednek, izzadnak a forróságtól, hiába nem dél van. Az ezüst végül is kitér, vagy végül a piros kerüli ki az ezüstöt, nem tudom - de egyre közelít felénk. Nem az ezüsttel akar ütközni, hanem velünk. Kopott, öreg autó, nagy a hangja és jön megállíthatatlanul. Megállok vele szemben, előre nyújtom a két karomat, minden erőmet az összetett két mutató ujjamba összpontosítom, nagyon erőlködöm. Érzem, hogy az autó direkt ellenáll az erőmnek, de egy kicsit mégis sikerül kibillentenem a tartott irányból. Közelít tovább, látszik a lámpája üvegén a redő, a rácsok, a kopások a bordó kasznin. Mindez egy szempillantás alatt történt - és nem tudom, milyen véggel zárult, de én még megijedek attól az erőtől is, amit az ujjaimban érzek, hogy vajon köze van-e ennek ahhoz, hogy megtámadott a kocsi. Hogy nem én idéztem-e elő minden bajt ezzel a titokzatos erővel. Nem is tudom, ült-e az autóban valaki.

Kettő
Kövér László azt nyilatkozta, hogy a magyar vérnek a sűrűsége a döntő, nem a mennyisége. Bármilyen kontextusban hangzott is el és bármit is jelentsen ez, nem akarok soha többé Kövér Lászlóról és a magyar vérről álmodni.

Három
Arra ébredtem, hogy egy nagyon finom kéz simogatja a hátamat. V. keze volt és a legjobbkor tette. Azt álmodtam, hogy elmentünk fodrászhoz, egy nagyon furcsa házba, amiről azt nyilatkozom A.-nak, hogy nagyon tetszik - pedig utólag végiggondolva semmi okom rá, direkt utálom az ilyen házakat. Sok boltíves ajtónyílás, sötét tónusúra festett falak, hatalmas mű búbos kemence, mindenhol padlólapok, rajta szőnyeg, a kis polcokon söröspoharak díszként, fonnyadt futónövények a falon, koloniál bútorok, bárpult - komolyan, egyetlen szeglete sincs, amit ébren ne utálnék. Az én hajammal már végzett a fodrász és V.-t is odaültetjük, hogy vágjon a hajának egy kis formát (mert én nem tudom elég szépre). A fodrásznő neve Bess, de körülbelül úgy néz ki, mint Hagrid. Mi odakint ülünk egy másik szobában, de az ajtó nélküli boltíveken át halljuk, hogy Bess szitkozódik, milyen pocsék haja van V.-nek, csúnya, beteg, kezelhetetlen. Tényleg könnyen kócolódik, de felháborodok, hogy így beszél, az nem lehet, hogy V. lelkét összetörje az első fodrászlátogatáskor, bemegyek hát, hogy rászóljak. Bess tovább káromkodik és őrjöng, hogy V. feje el van hanyagolva, mindenütt fehér a hajtöve - így kis tincsekben már be is festette barnára. Rosszul leszek a méregtől. Hogy meri? Szívesen kiabálnék vele, de nem tudok, mert valami van a torkomon. Állunk az ajtónyílásban, Bessz mellett a tincsekben festett V. mintegy bűnjelként odacitálva, hogy nézzük, milyen silány és beteg a haja. A. és Á. egy kanapén ülnek. A. higgadt, mint mindig. Odaszól Bessnek, hogy nem festhette volna be V. haját, hiszen még csak harmadikos. Bess dührohamot kap, hogy V. neki azt hazudta, hatodikos. V. sír, hogy ő hatodikos már és hogyhogy az apja ezt eltéveszti. Amíg egymással beszélnek, én végül is kihorgászok a torkomról egy hajcsomót. Saját hajam, barna. Hosszú, nyálas, lucskos - elég gusztustalan. Próbálom észrevétlen a földre dobni magam mellé - de jókora adag, persze, hogy látszik a barna műperzsán - és persze nem is az az utolsó, ami a torkomban van. Néhány perc alatt mintegy fél felmosóvödörnyi gusztustalan hajat húzok elő a torkomból és dobálom magam köré - de nem lehet nem látni. Bess még A.-val üvöltözik, őszülő szakállán, bajuszán nyálgyöngyök. V. reszket és sír. Én megpróbálom összegyűjteni a markomba az elszórt nyálas hajcsomókat, mintha csak mintegy véletlenül szóródtak volna mellém  - de már fél ölnyi van nálam. Nem tudom hová dobni, a papírkosár messze van, meg amúgy sem oda való, V. sír, Bess A.-val üvöltözik, hogy még a kollégáját is felhívta, hogy gyerekhajat mivel lehet festeni, hiába állítja A., hogy az mérgező, ő utánajárt és most a festés ára mellett a telefonköltséggel is tartozunk neki. Újabb hajaktól fuldoklom, amikor V. felébreszt.

Sötétség

fény nélkül kapható a patikákban

nincs hová kattintanom

Na jó, ez persze nem igaz, csak a szenzációt hajhászom intenzíven a címben (hogy legalább olvasóim legyenek, ha már én magam csökkentett üzemmódú olvasóvá lettem). Az viszont igaz, hogy jelentősen* megfogyatkozott (megint) az általam látogatott és rendszeresen frissülő blogok listája. Ez legyen a legnagyobb bajod az életben, majd lesz másik - mondhatná valaki aki nagyon hülye. De nem úgy van az. Mert persze tényleg ne legyen ennél nagyobb bajom sosem. De azért a kishercegről meg a rózsájáról meg a rókáról (meg az alkoholistáról, etc.) biztosan olvastatok már ti is, hogy akit (amit) megszeret az ember, az többé nem közömbös neki, a hiánya meg egyenesen elszomorító lehet. Nem mondom, hogy unatkozom, csak az a gyors kattintás, az a szép zöld kattintás, az hiányzik nekem.

* nem olvasok túl sok blogot, (szerencsére), így kettő mínusz is jelentős fogyást** eredményez

** sajnos nem rajtam, csak a listán

ma a történelmet ostorozom

szívesen lettem volna régész vagy történész - csak ne turkálnának, ne révednének folyton a múltba

Hibát hibára halmoz

ez a történelemkönyv is (mondom: is) - de hát hamar munka ritkán, meg olcsó hús híg lével, pláne, hogy nem lesz jó. Attól, hogy kinevezik őt tankönyvszerzőnek felülről, nem érthet mindenhez (még ha maga kepeszkedett is a magas polcért). De azért van a könyvben szépen illeszkedő hasonlóság is, pont épp tárgyához a történelemhez. Mert nemcsak a könyv fals, de ormótlan, durva hibákat hibákra halmoz az egész kurva történelem többezer évek óta.

Szülői intelmek

Figyelek anyukámra. Anyukám épp azt mondja, apám már nem a régi, figyeljek rá. Így hát figyelek apámra. Apám azt mondja, anyukám már nem a régi, figyeljek rá. Így hát figyelek anyukámra. Anyukám azt mondja, apám már nem a régi, figyeljek rá. Így hát figyelek apámra. Apám azt mondja, anyukám már nem a régi, szóval figyeljek rá. Így hát még inkább figyelek anyukámra. Anyukám azt mondja, apám már nem a régi, figyeljek rá. Így hát erősen figyelek apámra. Apám azt mondja, anyukám már nem a régi, szóval figyeljek rá. Így hát nagyon figyelek anyukámra. Anyukám azt mondja, apám már nem a régi, figyeljek rá. Így hát még annál is inkább figyelek apámra. Apám pedig azt mondja, anyukám már nem a régi, szóval tényleg figyeljek rá. Így hát tényleg nagyon figyelek anyukámra. Anyukám azt mondja, apám már nem a régi, erősen figyeljek rá. Így hát én figyelek apámra. Apám azt mondja, anyukám már nagyon nem a régi, szóval figyeljek rá. Én figyelek a szüleimre. Egyik sem a régi már. Vagyis pont hogy eléggé régiek már mindketten. Sőt, szomorúan látom, hogy én is elég régi vagyok, jó lenne figyelni rám.