Vannak ügyek, amelyekért semmi sem drága

Ilyen nálunk a fű védelme. Tudjátok, a fűmagok, amiket minap a sok esőre várva kiszórtam a kertben. Na, de nem számoltam azzal (de, tulajdonképpen gondoltam rá, csak kisebb jelentőséget tulajdonítottam neki), hogy jönnek a madarak és két pofára zabálják majd a kertből a fűmagot. A fűmagpusztító pockokról és egerekről ezúttal szó se essék! (nem fog)

Szóval, jönnek a galambok, eufemisztikusan, hogy jobban el tudjuk viselni a jelenlétüket, gerlének nevezzük őket (visszafogott, halványszürke tollazat, kis fehér nyakkendővel) - szóval, jönnek a madarak, leszállnak a fűbe (a régibe, aminek hiányosságait pótolandó kiszórtam a magokat) - és később úgy szállnak fel, hogy hörcsögpofájuk nő, hogy alig bírja a szárnyuk őket - a fű meg persze nem dúsul a kívánalmaknak megfelelően. A macska - részint bánatunkra, részint örömünkre - meg sem próbálva őrizni a füvet, heverészik egykedvűen valahol, ahonnan kiválóan meghallja, ha húst szeletelek, de ahonnan nem feltétlenül kell előjönnie, ha valaki az ő fenséges akarata ellenére is simogatni kívánná a selymes bundáját (van ilyen nálunk, több is).

Tegnap reggel nagyon ronda idő volt még, csepergett az eső, a fű zöldjét leszámítva egyhangú szürkébe borult az egész világ - de még a fűben is voltak halovány szürke foltok. Igen, a gerlék. Jóízűen táplálkoztak a fűmagomból. A macska sehol (vagy valamelyik fotel mélyén a szobában). De én nem tűrhettem ölbe tett kézzel az ügyet. Más alkalmakkor a légycsapót szoktam ilyen esetben erélyesen meglengetni a nyitott ablakban - ez néhány percre elriasztja a madarakat - aztán ha van időm, kiülök napozni. Tegnap se nap, se időm - épp a vonathoz rohantam a kis tűzpiros ridikülömmel (imádom! néhány éve a névnapomra vettem magamnak) - így kitártam az ablakot és jól meglóbáltam az élénken virító kistáskát.

A galambok ijedten felrebbentek. Én ijedten ott maradtam. A táskám ugyanis nyitva volt. Minden rekesze és minden zsebe. A holmijaim pedig az ablakon át a kert vizes, zöld füvébe hullottak és elmerültek a bozótban. A vonatom persze elment, mire összeszedegettem a kertből a kártyákat, pénzeket, noteszt, telefont, zsebkendőt - és megannyi más fontos és érdekes holmit.  A galambok pedig vélhetően azonnal visszatértek, amint én leléptem a fűről.

V12

A mai nap azt hozta nekünk, hogy mostantól kezdve már élnek olyan emberek is a Földön, akik épp tizenkét évvel (sőt, hamarosan olyanok is, akik még többel) fiatalabbak V.-nél. Elképesztő!

Azonnali hatályú jogcímvesztés

Azt hiszem, a hét történései maximálisan indokolttá teszik, hogy a "meteorológia" többé ne a tudományok körébe tartozzon. Visszaminősítését követően azt kell még eldönteni, hogy ezentúl hol tartsuk számon: a sejtések, az egysejtűek, a mesék, a jóslások vagy a szimpla áltudományok közt? Vagy mint az emberiség számára teljesen érdektelen és felesleges dolgot, felejtsük el a szót is mindörökre? Nem kár érte.

Ma ne felejtsetek el elfelejteni zoknit venni!

Mert minden bizonnyal ma van, mert ma kell hogy legyen! a reggeli zoknihúzás elfelejtésének világnapja.

6:30
Á.: akkor megyek!
én: zokni nélkül?
Á.: jaj, azt elfelejtettem... jaj, hol van zokni?


7:15
V.: szia, édes mamikám!
én: szia! mikor mész?
V.: most
én: mezítláb?
V.: jaj, elfelejtettem a zoknit

A kedves invitálásnak nehéz ellenállni

Ketten utazunk a trolin, a kockásinges meg én. A kockásinges hamburgert eszik, én szagolom. A kockásinges telefonál, én hallgatom:

kockásinges: szia! tudod, lesz idén is az a céges balhé.. jaja, igen, az a marhaság... tudod, főzni kell megint... igen, az a bográcsos... persze, nekem is ciki... gyere már el te is... hát legalább valaki jöjjön már... ott égjek egyedül? nem, nem lesz semmi más program.. tudom, unalmas, most mit csináljak?... igen, értem, hogy nincs időtök ilyesmire... de akit eddig hívtam, mindenki nemet mondott... hát ne basszál már ki még te is velem, hát te vagy már legalább a hatodik, akinek szólok... egyszer egy évben azért ki lehet bírni... átküldöm a programot mélben... persze, tudom, hogy felesleges... ja, persze, messze is van... én csak azért szólok, hogy gyertek már ti is ki... hát, főzhetnél velem... vagy hát akkor majd főzöm én... hát, akkor csak heversz, meg dumálunk... sör lesz... nem, nem lesz ott senki érdekes, de hát ne csináld már velem, hogy még te sem jössz... most akkor én unatkozzak ott egyedül?... hát többet én se megyek erre a szarra, kapjátok be!... miért én szívjak mindig egyedül? rád sem lehet számítani! na, csá!

kockásinges: szia! ne kezdd már azzal te is, hogy nem jössz arra a szarra, azért hívlak, hogy valaki jöjjön már, én nem hiszem el, hogy senkiben nincs annyi, hogy kivegye a részét a közösségből is, legalább a nyolcadik vagy, akit hívlak, ne szívass már te is ezzel, hogy nem érsz rá, miért, bazmeg, a családot máskor nem látod? hát hozzad őket is, bazmeg, a gyerekek majd együtt elkóricálnak valamerre, legalább gyarapítják ők is a tömeget, nem hiszem el, hogy nem tud senki részt venni ezen a marhaságon, miért nekem kell mindenkinek könyörögni, hogy gyertek már ti is erre nyavalyára, jóvan bazmeg, így kérjetek majd ti is tőlem valamit, hogy mindig egyedül kell elvinnem a balhét, mit gondoltok ti? hogy én majd jól elfőzögetek ott magamban? mi vagyok én, bazmeg, hogy helyettetek csináljak már mindent? csá!

Mephisto

Nagyon időszerű darab.
Profin megcsinálták: átgondolt, megszerkesztett, kiszámított, látványos.
Teltház volt, pótszékes.
Nagyon komoly tapsot kaptak. Hosszút, hangosat, kitartót.
Mégsem tetszett igazán.
Nagyon kevés érzelmet tudott  felszabadítani bennem kicsikarni belőlem. Inkább csak érdeklődve néztem, milyen ügyesen játszik, hogy odateszi magát, hogy izzad. Gondolkodtam, honnan származhatnak a jelmezek (jók a jelmezek, Barbara zöld bőrkabátjáért ölni tudnék sokat adnék) - igazi kívülálló maradtam, holott nagyon vágytam az érzelmi bevonódásra.

A Kolibri Mario és a varázslója (tavaly ilyenkor?) simán előhozták belőlem azt a gyomorszorító lúdbőrzést, ami ennek a darabnak is járt volna, mert amúgy nagyon időszerű darab.

Együtt vagy külön?

Nem párkapcsolati kérdés.
Nem is gyereknevelés.
Helyesírás sem.
Na, kár is volt idekattintani.
De ha egyszer a többiek nem frissülnek, csak hetente?
Régi mondás, hogy ha nincs ló, jó a szamár is.
Iá-iá-iá!

Az érdekel, hogy az igazolványokat, kártyákat, minden iratot és minden pénzt egy pénztárcában tartotok-e és hordtok-e magatokkal (mint én), vagy mindent külön (mint A.)

A. folyton azon szörnyülködik, hogy én biztosan egyszerre fogok elhagyni mindent. Ami egyrészt simán benne van a pakliban (bár meglepően ritkán hagyok el holmikat). Másrészt így is el tudom őket külön is hagyni. Ő (A.) mindent külön visz magával, kizárólag akkor, ha végigondolta, hogy aznap arra a kártyára, igazolványra, stb. pont szüksége lesz. És amikor magával viszi, akkor is külön-külön, más helyekre és zsebekbe pakol el mindent.

Én mindent egyben tartok (na jó, majdnem mindent, mert pld a kulcscsomóm nincs a pénztárcában) - mert egyrészt sosem tudom, mikor mi fog kelleni (bérlet, személyi, jogosítvány, bankkártya, könyvtári belépő, DM kártya, Rossmann, Libri, adókártya, tajkártya, és még sokan mások) - másrészt ha külön tartanám őket, akkor egészen biztosan hol ezt, hol azt hagynám a másik táskámban, a másik zsebemben - mint ahogy ez még így is előfordul néha, és persze, hogy mindig az kell, ami épp nincs ott.

És természetesen nagyon röstellem, hogy nem tudok rendes, izgalmas problémákkal előrukkolni - bár majd megírom az osztálykirándulást és eszemkás anyukákat, ami szintén nem filmre való sztori, de ennél az igazolványosdinál sokkal konfliktusosabb.

Tiszaugtól Kelenföldig - majd még tovább

Azt álmodtam, hogy dolgozni mentem valahová és elvittem anyukámat is, mert a tiszaugi (valójában nem tudom, merre van) kórházban akart meglátogatni valakit, az meg nekem épp útba esett. Lekanyarodtam a kórházhoz és megbeszéltem vele, hogy felhív, ha végzett - és ha én is végeztem, felveszem. Nekem volt egy olyan titkos tervem, hogy ha elég hamar végzek és van még időnk, elmehetünk a tiszai házunkba, ami nincs túl messze onnan (vagy épp útba esik) és mindketten nagyon szeretjük a házikót, így jó közös program lesz. Kitettem tehát anyukámat, és továbbmentem dolgozni. Én dél körül végeztem (az álmok csodás világa!), így visszamentem a kórházhoz, hogy felvegyem.  Mivel ő addig nem hívott, joggal gondoltam, hogy hamarabb végezhettem, mint ő a látogatással. Hívtam telefonon, hogy megérkeztem a kórházhoz, de nem vette fel. Leültem a váróban - egy nagy aula volt, régi típusú (úgy értem, hogy tiszta, rendezett, vörös márványkarfás padokkal, pálmákkal és egyéb cserepes növényekkel díszített) előtere volt a kórháznak, hatalmas fémkeretes üvegablakokkal - olyan hetvenes évek. Köröttem fejkendős nénikék pakolták a batyujaikat, ettek, beszélgettek, várakoztak. Én olvastam - de időnként megpróbálkoztam azzal, hogy elérjem anyukámat - mert nem tudtam, a kórház melyik osztályán, kit látogat. Nem vette fel. Egyszer csak jött egy kék kendős néni, hogy én vagyok-e én, mert az anyukám keresett engem. Hogy mikor? Reggel 7-8 felé (amikor kitettem). És merre mehetett? - kérdeztem. Nem tudja, felszállt a pesti buszra - mondta a néni. Megint ráültem a telefonra - már órák óta várakoztam a kórház aulájában több, mint türelmesen, délután négy körül járt. Végre anyukám felvette a telefont. Megkönnyebbültem kérdeztem: merre vagy? Kelenföldön, most próbálok meg valahogy hazajutni - mondta anyukám (aki Kelenföldtől azért minimum másfél órányira lakik, bármivel is mennénk) Kelenföld? hogy kerülsz oda? miért mentél oda egyáltalán? mit keresel Kelenföldön? - nagyon csodálkoztam és elég dühös is voltam. Hát - mondta anyukám - amint kitettem, szinte rögtön kiderült, hogy az ismerős, akit látogatni akart, nincs itt (vagy sosem volt, vagy nem most volt, vagy eleve más kórházat és más időpontot mondott), így (ahelyett, hogy felhívott volna, hogy jöjjek vissza érte, hiszen még tíz perc sem telt el azóta, hogy kitettem), körbekérdezett egy csomó ismeretlent, hogy ott vagyok-e még, majd mikor konstatálta, hogy engem ott nem ismernek, úgy döntött, elindul busszal - bármerre, amerre megy busz, egyszer úgyis hazajut - így aztán közel egy napi utazás után így került Kelenföldre, és úgy számolta, hogy éjfél előtt biztosan hazaér. Nagyon vidám volt, hogy ilyen frappánsan megoldotta az ügyet és engem nem fordított vissza kocsival - mert nem akart nekem kellemetlenséget okozni a kitérővel.

Elég hülye álom, igaz? Az a durva benne, hogy minden egyes mozzanata, minden apró részlete tökéletesen tipikus, még annál is tipikusabb - ez itt az utolsó szóig úgy igaz, ahogy van.

Lányfény

oly sokáig voltunk lent, hogy nem is tudjuk milyen fent

"Sose értem mikor hetvége van beül egy család a mc donaldsba vagy gyors étkezdébe.Miért nem sporol és otthon főz!!!!!.Utánna rá jövök.Mert lusták a mai házi azzonyok."

(most, hogy már szerencsére nem veszi el az a szentségtelen vásárlás az időmet, a fészbukon lógok, és közelebbről is megismerkedem a nép kendőzetlenül őszinte hangjával)