Ez lett belőle. Mármint a vidám pünkösdi terveinkből. Hogy majd wellness a meleg vízben, napozás a meleg napon, társasozás a földön, sok beszélgetés fehér asztal mellett és gyűrött ágyneműben is, finom falatok - szintén mindenütt, sok nevetés mindenkor - meg ilyenek.
Á. többé-kevésbé gyógyultnak nyilváníttatott - kedden már mehet is iskolába. De én egészségileg továbbra is eléggé ingatag hadilábakon állok (torokfájás, kis hőemelkedés, és végtelen fáradtság). A. megfázott Londonban vagy Cambridge-ben (vagy már a repülőn) - V. egyszerűen csak olyan rettenetesen csalódott lesz, hogy alig merem elmondani neki, hogy nem megyünk. Mert még ha mi ki is lábalnánk hirtelen, akikkel mennénk, azoknál mindhárom gyerek beteg lett és az apukájuk is.
Szomorú, szomorú, szomorú ősz közeleg. Szomorú lemondás, szomorú szép gyerekek.
2015. május 21., csütörtök
2015. május 20., szerda
boldog, ki e-naplóval él
Azért szeretem az e-naplót, mert Á. úgy is sorra kapja az ötösöket, hogy közben itthon van és szorgalmasan netezget, szemtelenkedik, fagyizik, olvas, tabletezik, játszik, alszik gyógyul.
Jobban van (csak én rosszul)
én: hogy vagy?
Á.: jobban
én: OK, akkor most már szedd össze a tankönyveidet a földről
(negyed óra múlva)
én: hányszor kell még szólnom? meddig kell még várnom?
Á.: mire?
én: hogy összeszedd a tankönyveidet a földről
Á.: már összeszedtem
én: de itt hever!
Á.: az nem tankönyv, az munkafüzet
(két perc múlva, amikor már kapok megint levegőt)
én: jó, akkor szedd össze a munkafüzeteket és a füzeteket is a földről
Á.: jó
én: de most már mindet!
Á.: jó... de a munkatankönyv akkor maradhat?
Á.: jobban
én: OK, akkor most már szedd össze a tankönyveidet a földről
(negyed óra múlva)
én: hányszor kell még szólnom? meddig kell még várnom?
Á.: mire?
én: hogy összeszedd a tankönyveidet a földről
Á.: már összeszedtem
én: de itt hever!
Á.: az nem tankönyv, az munkafüzet
(két perc múlva, amikor már kapok megint levegőt)
én: jó, akkor szedd össze a munkafüzeteket és a füzeteket is a földről
Á.: jó
én: de most már mindet!
Á.: jó... de a munkatankönyv akkor maradhat?
A gyárban
A gyárban az ismert szavak egészen mást jelentenek és találtam egészen újakat is, de sajnos azokat nem sikerült megjegyeznem. Például a robotok hideggyűrűt ültetnek a nyákra. Más robotok villanófény alatt megmérik a pasztatelítettséget. És sok más vicces dolog is van ott. A bejáráskor köpenyeket kellett viselni állig begombolva, meg úszósapkaszerű hajhálót, meg vékony fémdróttal ellátott cipővédőt. Kesztyűt csak a dolgozóknak - de mi nem is nyúlhattunk semmihez. Sajnos fényképezni és jegyzetelni sem volt szabad (pedig én amúgy bármikor milliméterhűen felskiccelek egy ilyen robotot egy kisebb társaságban eltöltött lassú séta közben). Biztatóan rámosolyogtam a dolgozókra, meg visszaintegettem, mintha magam lennék Kimirszen. Megkérdeztem, engem is be tudnának-e tanítani a végtelenül monoton munkák valamelyikére. Állítólag igen (én kétlem), de amennyiben mégis, akkor is tiszta elvesztegetett idő lenne, mert én nem bírnék napi tizenkét (!) órán át megfelelő helyekre kis izéket illesztgetni szorgalmasan, keményen - és pláne selejt nélkül, mert biztos vagyok benne, hogy másutt járna az eszem - aztán meg igyekeznék este szétinni, hogy mégis történjen valami impulzív a napban. Érdekes volt, tényleg. De én azt hiszem, egyáltalán nem szabadna embereknek gyárakban dolgozniuk. Persze akkor nem lenne olyan sok kis precíziós cuccunk, amiket nyilván felhasznál az emberiség - na, de komolyan! - én el nem tudom képzelni, hogy az első munkanapom után én ide másnap is visszamenjek. Azt hiszem, inkább választanám az utcaseprést ágseprűvel, vagy az ároktakarítást (na jó, halott állatok ne legyenek benne), vagy mást, ahol emberi dolgok történnek. Szinte bármit egy ilyen mesterséges levegővel befújt csarnokban, a fátyolos, szürkés neonfényben folyton zúgó gépek helyett. Itt tölteni el egy életet! Van persze fluktuáció. Egyik gyárból ki, a másikba be. Nem mondom nekik (nyilván nem), csak csodálkoznának vagy megsértődnének, de nagyon-nagyon sajnálom őket.
Címkék:
döbbenet,
egészség,
gép,
gondolkodás,
idegenek,
mások,
munka,
szomorúság,
tárgyak,
technika
2015. május 18., hétfő
Kétnapos balatoni utazást cseréltem el egy gyárlátogatásra
És jól jártam vele.
Egyrészt - és ezért is cseréltem el a Balcsit - én nem bírok egy ilyen lázas, beteg gyereket itthon hagyni, még akkor sem, ha már Adrien Mole-i korba lépett. Tudom, hogy A. is ellátjavalahogy, de nem figyel rá félóránként, hogy sokat igyon, nem csavar ki neki naponta öt kiló mandarint, narancsot, grapefruitot - és szerintem ezek jobbak, mint a tea. Meg turmixolok neki smoothikat (kivi, banán, alma, fagyasztott piros bogyósok... és titokban friss zöld leveleket is csempészek bele - meg perce citromlét). Vettem neki immunerősítő kapszulát. Ez a negyven feletti láz nagyon durva, komolyan, alig áll a lábán. Talán már egy kicsit jobb, de nagyon zöld még.
Másrészt - én még sosem jártam gyárban. Mert nekem senkim sem dolgozott gyárban. Mert én egy halmozottan hátrányos helyzetű kölyök voltam már az elmúlt rendszerben is. Így nem láttam testközelből dübörgő gépeket, fényesen izzadó munkástesteket, munkadarabokra lesújtó kalapácsokat. Vagyis de, most már igen, mindig ugyanilyen gyárlátogatásokon, ahol beszél az igazgató, meg a háervezető, meg a többi tótumfaktum, aztán beöltözünk (vagy épp nem), és megmutatják, hogy hogyan készül a valami. Most épp a közeli Budapesten fogják megmutatni, ami jó, mert elkészítek Á.-nak három liter izét, elmegyek gyárat nézni, adnak ebédet (többnyire adnak), hálás köszöneteket mondunk egymásnak, én azért, mert megmutatták, ők azért, mert hajlandó voltam megnézni, biztosítjuk egymást további együttműködési szándékainkról - aztán már jöhetek is haza Á.-hoz, hogy újabb italokkalkínozzam kínáljam. Nem vagyok szomjas - tiltakozik erőtlenül. Nem azért kell innod, mert szomjas vagy - mondom én.
Egyrészt - és ezért is cseréltem el a Balcsit - én nem bírok egy ilyen lázas, beteg gyereket itthon hagyni, még akkor sem, ha már Adrien Mole-i korba lépett. Tudom, hogy A. is ellátja
Másrészt - én még sosem jártam gyárban. Mert nekem senkim sem dolgozott gyárban. Mert én egy halmozottan hátrányos helyzetű kölyök voltam már az elmúlt rendszerben is. Így nem láttam testközelből dübörgő gépeket, fényesen izzadó munkástesteket, munkadarabokra lesújtó kalapácsokat. Vagyis de, most már igen, mindig ugyanilyen gyárlátogatásokon, ahol beszél az igazgató, meg a háervezető, meg a többi tótumfaktum, aztán beöltözünk (vagy épp nem), és megmutatják, hogy hogyan készül a valami. Most épp a közeli Budapesten fogják megmutatni, ami jó, mert elkészítek Á.-nak három liter izét, elmegyek gyárat nézni, adnak ebédet (többnyire adnak), hálás köszöneteket mondunk egymásnak, én azért, mert megmutatták, ők azért, mert hajlandó voltam megnézni, biztosítjuk egymást további együttműködési szándékainkról - aztán már jöhetek is haza Á.-hoz, hogy újabb italokkal
2015. május 17., vasárnap
tólig
Számos egyéb cucc mellett találtam vagy tizenöt könyvet is az ágyában (amikor mégis újrahúztam, életem és testi épségem kockáztatásával). A ma tőlem kapott tudományos ismeretterjesztő szociálpszichológiai művek mellett a következő kettőre figyeltem fel:
a -tól: Moha és Páfrány, Móra Könyvkiadó
az -ig: Schiller Róbert: Hidrogén, az elemek királya - A kémiai születésétől az energetika jövőjéig Typotex
Hát, büszke vagyok, na. Csak gyógyuljon meg gyorsan!!!
(csak mondom, hogy 12 éves kor felett nem jár a gyerekre betegszabadság... szerintetek? mármint nem az a kérdés, hogy szerintetek jár-e, hanem hogy milyen otthon hagyni egyedül a negyven fokos 13,5 évest? mert szerintem iszonyú lehet.... felkelni is alig bír)
a -tól: Moha és Páfrány, Móra Könyvkiadó
az -ig: Schiller Róbert: Hidrogén, az elemek királya - A kémiai születésétől az energetika jövőjéig Typotex
Hát, büszke vagyok, na. Csak gyógyuljon meg gyorsan!!!
(csak mondom, hogy 12 éves kor felett nem jár a gyerekre betegszabadság... szerintetek? mármint nem az a kérdés, hogy szerintetek jár-e, hanem hogy milyen otthon hagyni egyedül a negyven fokos 13,5 évest? mert szerintem iszonyú lehet.... felkelni is alig bír)
40 fok
A. elment az ügyeletes patikába, addig beültettem a kádba és távirányítom - mert már túl nagy ahhoz, hogy láthassam, hogyan fürdik. Ne vegyetek magasra emelt ágyat a gyerekeiteknek (nálunk nem fér el más) - nem látom, nem tudom megölelni, alig bírom áthúzni az ágyát.
Iskola, iskola, ki a csoda jár oda?
Lesz V.-éknél valami program külföldi tanárokkal, amire osztályonként néhány gyerek is elmehet. Az, amelyik visz egy tálca házi sütit. V. imádja az ilyesféle rendezvényeket, szeret szép ruhában bennfenteskeni, eldicsekedni a saját készítésű sütinkkel, jólértesült lenni - márpedig aki részt vehet a tanárok buliján, az minden bizonnyal jobban értesült lesz, mint a mezei pórnép többiek. Mondta, hogy menne, mondtam, hogy oké, sütök. Levajaztuk.
Múlt héten jött a levél az osztályfőnöktől, hogy kell öt anyuka, aki süt. Én rögtön visszaírtam, hogy rendben, tőlünk számíthatnak valami finomságra, hiszen V. úgyis szeretne menni. Rendben, mondta az ofő - és hamarosan meglett a többi négy sütő anyuka is.
Még nem találtam ki, mit is csináljak, mert látványosnak is kell lennie, finomnak is - és szállíthatónak is, meg egész napot kibírónak (nem habosnak, nem krémesnek, nem csúnyának, nem rémesnek) - mert hát nyilván V. elviszi hétfőn reggel, leadja, ott tárolják - aztán délután eldicsekszenek vele, majd felfalják - többnyire ez a sütik sorsa. Ötletként több dolog is felmerült - csak még a választás nem történt meg.
Pénteken jött egy levél az iskolától (egyenest az igazgatói szobából címezve): Kedves Szülők! A süteményt hétfőn délelőtt várjuk az iskolába, ne a gyerekekkel küldjék reggel, hanem a titkárságon adják le.
Hát, csak eltátottam azért a számat csodálkozásomban. Mert mégis, hogy a vérben tetszettek gondolni ezt ott az iskolában? Kigondolom, megsütöm - rendben. Saját pénzből, időből - mi másból? Rendben. És aztán? Vegyek még ki egy nap szabadságot, hogy délelőtt a titkárságon leadhassam? Vagy eleve az az elképzelés, hogy az anyukák magától értetődően ráérnek sütni, varrni, szállítani, korrepetálni, kísérni, részt venni - ha már gyereket vállaltunk?
Múlt héten jött a levél az osztályfőnöktől, hogy kell öt anyuka, aki süt. Én rögtön visszaírtam, hogy rendben, tőlünk számíthatnak valami finomságra, hiszen V. úgyis szeretne menni. Rendben, mondta az ofő - és hamarosan meglett a többi négy sütő anyuka is.
Még nem találtam ki, mit is csináljak, mert látványosnak is kell lennie, finomnak is - és szállíthatónak is, meg egész napot kibírónak (nem habosnak, nem krémesnek, nem csúnyának, nem rémesnek) - mert hát nyilván V. elviszi hétfőn reggel, leadja, ott tárolják - aztán délután eldicsekszenek vele, majd felfalják - többnyire ez a sütik sorsa. Ötletként több dolog is felmerült - csak még a választás nem történt meg.
Pénteken jött egy levél az iskolától (egyenest az igazgatói szobából címezve): Kedves Szülők! A süteményt hétfőn délelőtt várjuk az iskolába, ne a gyerekekkel küldjék reggel, hanem a titkárságon adják le.
Hát, csak eltátottam azért a számat csodálkozásomban. Mert mégis, hogy a vérben tetszettek gondolni ezt ott az iskolában? Kigondolom, megsütöm - rendben. Saját pénzből, időből - mi másból? Rendben. És aztán? Vegyek még ki egy nap szabadságot, hogy délelőtt a titkárságon leadhassam? Vagy eleve az az elképzelés, hogy az anyukák magától értetődően ráérnek sütni, varrni, szállítani, korrepetálni, kísérni, részt venni - ha már gyereket vállaltunk?
A gondatlan háziasszony szomorú vasárnapja
Azt mindenképp előre kell bocsátanom, hogy megérdemelten szomorú az a vasárnap, mert a gondatlan háziasszony ezt érdemli. Esetleg még egy vak komondort, de hát mi macskát kezdtünk el tartani, az meg a sötétben is jól lát. Mondjuk, ez nem akadályozza meg abban, hogy lépten-nyomon a lábunk alá kanyarodjék, de ez majd bizonyára egy másik történet lesz, mert most egyelőre a gondatlan (vö. slendrián, nemtörődöm, megbízhatatlan, rossz) háziasszony van terítéken. Talán mondanom sem kell, hogy én magam lennék az - és akkor rögtön bővítsük a bűnlajstromot a következőkkel: pletykás, szószátyár, lusta. Nos, hogy folytassam, ahol nekikezdtem: a meggondolatlan, szétszórt, alkalmatlan háziasszony tegnap este úgy hajtott el vásárolni mosatlan autóján, hogy bevásárlólistát nem készített, sőt, a kamra (nincs kamra) tartalmát sem ellenőrizte (ha már nem tudja fejből a szerencsétlen, miből mennyi van, abból mikor mi készül majd, sőt, hányaveti módon háztartási könyvet sem vezet) - szóval, elhajtott (ideje is volt már, mert erősen estébe hajlott már az idő), és maga sem tudta még, mit is fog venni.
Volt a fejében (mármint csak gondolatilag, ténylegesen nem) kenyér, narancs, krémbrülé, valamizöldség, valamiehető - hát, ugye, a felkészületlenségét a továbbiakban bizonygatnom nem is kell. Mire odaért, szélfútta, kócos, esetlen és rosszul strukturált gondolatai még apróbb kacatokra hullottak szét - így pakolt a szerencsétlen a kosárba, amit meglátott és megkívánt. Vagy - mint az még jó, hogy eszébe jutott - a lánya kívánt tőle: csirkecombot. Mert sült csirkecombra éhezett meg a leányka. Végül is vett tehát az anyja csirkecombokat (anatómiai vágású - hirdeti a doboz - de nem), hazavitte.
Vitt még - bár az eredeti célok és tervek közt nem szerepelt jóféle borokat (samosi édes fehéret, vörös mazsolabort, száraz vöröset) (csak mondom, tényleg egészen kihajolva a sztoriból, hogy én eleinte nem ittam bort sosem, de mostanában kezdek rákapni az ízére - főleg, mert az ahülyeséget olvastam, hogy egy deciliter vörösbor elfogyasztása felér egy órányi edzéssel - hát, hülye lennék nem inni ezután), meg még édességet is vett a telhetetlen fehérnép (le volt értékelve, ne nézzetek már úgy! és milyen finom volt!) - aztán jól beborozva és beédességezve aludni tért.
Vasárnap reggel meg azt mondta a lányának (úgy 11 felé, amikor öntudatra ébredt lázas, mély álmából): majorannás csirkecombot fogunk sütni. Hát, ujjongtak a gyerekek: majorannás husi! majorannás husi! (az ugyan másmilyen, de hagyjuk) - igen ám, de majoranna nem volt. Nem volt a fűszeres dobozban, nem volt a kamraszekrényben (kamraként használt szekrény az van), nem volt a teafüvek közt, sem az ablakpárkányon, sem a tűzhely mellett, de még az ajtó mögé leesve sem (igen, miért, mit vártatok, egy ilyen rossz háziasszony épp ott ne nézné meg, hogy van-e majoránna?) A gyerekek nem sírtak egyetlen percig sem, nem ejtettek könnyet (nyilván hozzá vannak szokva az ígéretek efféle meghiúsulásához szegények), csak azt kérdezték: akkor most mit csinálunk?
Fogta a nőci a paprikakrémet (hú, ez olyan, mint a pirosarany, de felesleges adalékok nélkül, állati finom!), összeöntötte vajjal, fűszerekkel (milyen fűszerek vannak benne? - kérdezte a lánya. Hát, amit találtam, mondta az anyja: bazsalikom, rozmaring, fokhagyma, színes bors, oregano, kakukkfű...) - összekevertette a kislánnyal a masszát, majd bekenték vele a csirkecombokat.
Az én mesém is tovább tartott volna, ha a csirkecombok lassan meg nem sülének vala. Lesz hozzá zöldborsós rizs. Még jó, hogy van otthon a mélyhűtőben zöldborsó (de simán el tudom képzelni, hogy egyszerűen parajos krumplival tálalná a csirkét, ha csak azt találna otthon - ó, a nyomorult).
Aki nem tud szombaton előrelátóan vásárolni, meg sem érdemli, hogy vasárnap is vásárolhasson, mert csak ugyanolyan trehányul végezné akkor is. Templomban voltak talán? Dehogy voltak...
Volt a fejében (mármint csak gondolatilag, ténylegesen nem) kenyér, narancs, krémbrülé, valamizöldség, valamiehető - hát, ugye, a felkészületlenségét a továbbiakban bizonygatnom nem is kell. Mire odaért, szélfútta, kócos, esetlen és rosszul strukturált gondolatai még apróbb kacatokra hullottak szét - így pakolt a szerencsétlen a kosárba, amit meglátott és megkívánt. Vagy - mint az még jó, hogy eszébe jutott - a lánya kívánt tőle: csirkecombot. Mert sült csirkecombra éhezett meg a leányka. Végül is vett tehát az anyja csirkecombokat (anatómiai vágású - hirdeti a doboz - de nem), hazavitte.
Vitt még - bár az eredeti célok és tervek közt nem szerepelt jóféle borokat (samosi édes fehéret, vörös mazsolabort, száraz vöröset) (csak mondom, tényleg egészen kihajolva a sztoriból, hogy én eleinte nem ittam bort sosem, de mostanában kezdek rákapni az ízére - főleg, mert az a
Vasárnap reggel meg azt mondta a lányának (úgy 11 felé, amikor öntudatra ébredt lázas, mély álmából): majorannás csirkecombot fogunk sütni. Hát, ujjongtak a gyerekek: majorannás husi! majorannás husi! (az ugyan másmilyen, de hagyjuk) - igen ám, de majoranna nem volt. Nem volt a fűszeres dobozban, nem volt a kamraszekrényben (kamraként használt szekrény az van), nem volt a teafüvek közt, sem az ablakpárkányon, sem a tűzhely mellett, de még az ajtó mögé leesve sem (igen, miért, mit vártatok, egy ilyen rossz háziasszony épp ott ne nézné meg, hogy van-e majoránna?) A gyerekek nem sírtak egyetlen percig sem, nem ejtettek könnyet (nyilván hozzá vannak szokva az ígéretek efféle meghiúsulásához szegények), csak azt kérdezték: akkor most mit csinálunk?
Fogta a nőci a paprikakrémet (hú, ez olyan, mint a pirosarany, de felesleges adalékok nélkül, állati finom!), összeöntötte vajjal, fűszerekkel (milyen fűszerek vannak benne? - kérdezte a lánya. Hát, amit találtam, mondta az anyja: bazsalikom, rozmaring, fokhagyma, színes bors, oregano, kakukkfű...) - összekevertette a kislánnyal a masszát, majd bekenték vele a csirkecombokat.
Az én mesém is tovább tartott volna, ha a csirkecombok lassan meg nem sülének vala. Lesz hozzá zöldborsós rizs. Még jó, hogy van otthon a mélyhűtőben zöldborsó (de simán el tudom képzelni, hogy egyszerűen parajos krumplival tálalná a csirkét, ha csak azt találna otthon - ó, a nyomorult).
Aki nem tud szombaton előrelátóan vásárolni, meg sem érdemli, hogy vasárnap is vásárolhasson, mert csak ugyanolyan trehányul végezné akkor is. Templomban voltak talán? Dehogy voltak...
Címkék:
én,
gondolkodás,
háztartás,
konyha,
lányom,
vásárlás,
viselkedés
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)