...nagy gyerek, nagy gond

Én konkrétan hülyét kaptam ettől a mondástól. Mert miféle baromság az, hogy több gond lenne egy már teljesen kommunikatív, észérvekkel meggyőzhető (stb.) gyerekkel, mint egy picivel, akiről nem tudhatjuk biztosan, mije fáj, mit gondol, miért sír - pláne, hogy ugye még kezdő szülők vagyunk - és mire nagy lesz, addigra ugye már gyakorlott szülők leszünk. Nos, hát azt hiszem, erre mondják azt, hogy ahogy ezt Móricka elképzeli...

Mert attól, hogy nagyobb, nem biztos, hogy meggyőzhetőbb - viszont jóval önállóbb, kontrollálhatatlanabb. Nem igényli a kontrollt. Lerázza magáról a felesleges kontrollt. Jól is teszi amúgy, ez a normális. Csak szülőként kicsit nehéz. És hogy már nem is vagyunk kezdő szülők? Nos, igen... egy csecsemőtől talán már nem ijednénk meg (dehogynem) - de kamaszaink most vannak először. Kezdő szülők vagyunk - észérvekkel vagy anélkül.

V.-t egy ember követte hazáig - ilyenkor vajon mi az okos teendő? Mivel nem ártok neki (V.-nek)? És mivel használok neki? Többé ne járjon egyedül iskolába? Kivel járjon? Ijesztegessük mindenfélékkel, hogy mi történhet? Jaj, dehogy... elég megbeszélni és figyelmeztetni őt. De vajon hol van az a pont a megbeszélésben és a korlátozásokban, ami már hasznára van, de még nem rémíti meg? Ami megóvja, de nem teszi rettegővé és önállótlanná? Amitől még megbízhatóbb és figyelmesebb lesz, de nem veszíti el az emberekbe vetett bizalmát, a jókedvét, az optimizmusát?

Á. bokájából pedig csontszilánkok pattantak le. Csak úgy. Nagyon fáj neki, nem tud ráállni. Jegelni kell, borogatni, nem gipszelték be. Nem, nem csinált épp semmit, ami ezt indokolta volna. Nem focizott, nem ugrált - csak közlekedett. Most otthon fekszik - remélem, fekszik - de vajon mi történik a lepattant csontdarabkákkal? Fel fognak szívódni? Mikorra? Miből veszem észre? Hogyan tudnék egy következő ilyen esetet megelőzni, megakadályozni?

Nem vagyok ám én mindezekre eléggé felkészülve!

A működő kémia

Imádom!

Félreértett szavak sorozatunkból

Amikor megláttam a címét, majdnem megvettem ezt a könyvet Á.-nak - mert azt gondolom, fontos, hogy tudjon együttműködni másokkal. Aztán megláttam a könyvet jegyző szerző nevét is. Aki egyrészt alapvető tévedésben lehet a címben szereplő szó tényleges jelentésével kapcsolatban. Másrészt én igazán sokféle karriert el tudok képzelni a gyerekeimnek, de egy schmitti életutat semmiképp

Mea culpa

CBA-ban vásároltam

Zavaró tényezők

Á.-nak holnap focimeccse lesz vidéken. Nyolcra kell odamenni. Vagy hétre. Legalábbis körülbelül. De az biztos, hogy korán. Hogy hová? Hát, azt nem tudjuk. A várost már sikerült kiszednünk belőle, de a többit nem tudja. Mert ugyan két hete kérem, hogy nézzen utána a pontos helyszínnek és időpontnak, de mindig elfelejtette. Mikor ma este hazaért edzésről, elég dühös lettem rá, hogy még a neki fontos dolgokat sem tartja számon, úgyhogy azt kiabáltam, hogy rettenetesen ki vagyok akadva rá a nemtörődömsége miatt. A válasz? Nem lenne semmiféle gond, ha nem akarnátok ti is jönni.

Két oka van. Egyrészt (igen, ciki, de) betegesen rettegek attól, hogy idegenekkel autózzon. Másrészt - és ez sem elhanyagolható szegmense a dolognak - érdekel. Kíváncsi vagyok a játékára, szeretném tudni, mit szeret ennyire csinálni, szeretném látni játék közben. Szeretném látni legalább néha, hogy nem pofákat vág ránk, hanem épp élvezettel és örömmel csinál valamit. És még azt is gondoltam, jó fejek vagyunk, hogy mennénk. Ó, én szerencsétlen sültbolond!

Filmélmény

Megnéztem egy filmet 1981-ből (nem 1981-ben, 1981-ből!), mert a 444 azt írta egy cikkben, hogy megpróbálták megtalálni, mit láthatott az egykori sportminiszter kilenc éves korában, ami egy életre meghatározta a droghoz való szigorúan elutasító viszonyát - és ezt találták. Sajnos most nem találom a cikket... talán a cikk nem is létezik... talán tudatmódosítás áldozata lettem - de ha így is van, a tudatom mindenképp úgy módosult, hogy annak legyen valami realisztikus alapja - mert a film viszont nagyon is létezik. Nagyon kemény film. Nagyon durva film. És szerintem jó film is. Csak az nézze meg, aki tényleg kíváncsi arra, hogy hogyan épül fel egy drogkarrier - és ezzel párhuzamosan hogyan épül le egy (a filmben sok) drogfüggő. Nagyon ütős film, el is mentettem a linkjét magamnak, hogy majd egyszer megmutassam a gyerekeknek.

Persze ti jól emlékeztek, mindkettő elmúlt már kilenc, úgyhogy ha sportminiszternek szánnám őket, már kicsit el is késtünk volna a filmnézéssel - de így, hogy nem sportpolitikai karriert szánok nekik, ráérünk vele (remélem) 15-16 éves korukban.

 Jaj istenem... még megnéztem  ezt is.

Bejegyzés, amelyben egy új nézőpontotot ismertetek

én: na, öltözöm
Ági: kurva jó a sapkád!
én: ez? erről a sapkáról beszélsz?
Ági: igen, nagyon jól néz ki!
én: most komolyan mondod vagy szívatsz?
Ági: persze, hogy komolyan!
én: inkább cikizni szokták
Ági: csak irigyek... sokkal fiatalabbbnak nézel ki benne
én: nem mondod komolyan?
Ági: dehogynem! tíz évet simán letagadhatsz benne
én: pont tegnap néztek nyugdíjasnak - igaz, sapka nélkül
Ági: az egy hülye volt... és a kabátod is jó... meg a sálad... annyira jól nézel ki
én: köszi... azt hiszem, ezért is imádok hozzád angolra járni


Mit gondoltok, vissza fogok menni a könyvesboltba sapkában?

Egy (látszólag) nyugdíjas pedagógus (ténylegesen) szívszorító kalandjaiból

én: hát, akkor ezeket vinném el
a másik: egy könyv... egy naptár... más nem is lesz?
én: nem, köszönöm
a másik: pedagógusigazolvány?
én: az sajnos nincs
a másik: nyugdíjasigazolvány?
én: mi??????
a másik: az sincs? akkor kettőezerhatszázötven lesz
én: tessék (ez vak... nyugdíjasigazolvány????? )
a másik: nincs aprója?
én: (ez nem normális... nyugdíjasigazolvány??????)
a másik: bocsánat, megnézné az aprót?
én: nem (te szánalmas barom, te nyomorult állat... nyug-dí-jas-i-ga-zol-vány??????)

(és még a sapkára sem foghatom, mert épp nem viseltem)

Decemberi fény és derű

Úgy gondoltam, ma mosolyt csalok a világ feltehetően legunottabb lénye, a titkárnőnk arcára, ezért szedtem reggel a vonat felé menet egy kis csokor örökzöldet piros bogyókkal. Van a csokorban fenyő, tuja, tiszafa - és minden egyéb földi zöld. A saját asztalomra is szeretnék majd vinni - de miután Paula  (igazából nem Paula... bár akár lehetne az is) tegnap (ismét) elmondta, hogy mekkora teher neki a karácsony (egyedül él, a családjával megbeszélték, hogy nem ajándékoznak, főzni utál, sütni nem is tud, szerencsére az étkezés maga is untatja, utazni nem szeret, olvasni nem szokott) - úgy gondoltam, muszáj, hogy legalább életében egyszer valami jó is történjen vele - szóval ezért vittem a virágot ma reggel:
én: szia! ezt hoztam neked!
Paula: ez mi?
én: virág... karácsonyváró csokor
Paula: minek?
én: neked, hogy örülj
Paula: és hová tegyem?
én: vázába?
Paula: vázába??? víz is kell alá?
én: bírják szárazon is egy darabig, de én tennék alájuk vizet
Paula: vizezzem össze ezt a vázát?
én: ahogy gondolod (itt azért már sajnáltam, hogy nem magamnak adtam a virágot, akár befőttesüvegbe)

Beletette - majd olyan helyre deportálta vázástul, ahonnan ülve ő egészen biztosan nem látja... mondjuk én legalább mindig látom, ha bemegyek. Hát, ez nem sikerült - mármint a mosolyfakasztás - de nem keseredtem el, évek óta tudom, hogy nehéz terepen járok, ha őszinte, spontán pozitív emberi reakciókat szeretnék előhúzni Paulából.

Így aztán teljesen váratlanul ért, hogy délután, amikor elköszöntem tőle, halk kuncogást hallatott. Meg a válla is megrázkódott kicsinykét. Talán még az arca is kapott egy kis színt. Meghökkentem.
én: Paula! te nevetsz?
Paula (tovább kuncogva): igen
én (mert más ötletem nem volt): rajtam?
Paula: igen
én: öööö... a sapkám?
Paula: igen... nagyon hülyén nézel ki benne (már szinte nevet)
én: tudom... de meleg

Tudom, hogy már írtam róla, de szerintem a sapka mint műfaj hordja magában a hülyén kinézést - és nem állítom ugyan, hogy ne lenne ember, aki csinos sapkában is, de én határozottan azok közé tartozom, akik az öregedéssel sapkában egyre idétlenebbül nézek ki (ennek nyilván az is oka lehet, hogy egyre fázósabb vagyok, különösen a fülem, így szívem szerint fűthető szkafandert viselnék télen - és az is hülyén állna) - Na, de fő a pozitív gondolkodás - ezek szerint mégis sikerült megnevettetnem Paulát.

Itt akár véget is érhetett volna a sztori, ha nem megyek el még egy kis karácsonyi vásárlásra (zoknit még nem, de ma délután néhány szép! puha! meleg! csinos/elegáns pizsamát már beszereztem - ONEWAY - aki esetleg hasonlóan gondolkodik, mint én és tiszta pamut holmikat keres). A boltban (persze) levettem a sapkámat, a kesztyűmet belegyűrtem, hogy ne hagyjam el, a sálamat is leraktam a pultra (az onewayos nénik mindig nagyon kedvesek és engedékenyek) - aztán válogattam pizsamákat, kifizettem, felvettem a sálat, sapkát és elindultam a buszmegálló felé. Paula nevetése lehetett tán az oka, hogy a sapkámat a szokásosnál is bumfordibbnak éreztem. Eleve egy tekintélyes méretű darab, de valahogy most még nagyobbnak érződött - viszont a fülemet korántsem melegítette mégsem olyan jól, mint amikor és amiért megvettem. Nem nőhetett ekkorát a fülem egy délután alatt - gondoltam. Teli volt mindkét kezem a pizsamákat tartalmazó szatyrokkal (ha én egyszer pizsamát veszek, nem aprózom el), így nem tudtam megigazítani a kényelmetlenül terpeszkedő sapkát, csak amikor végre felszálltam a buszra és lehuppantam egy ülésre. Igazgattam - de  csak nem stimmelt - míg nem végre rájöttem, hogy nem a gyors fülnövekedésem következtében romlott el az illeszkedése, hanem mert a fejem tetején a sapka alatt viseltem a zoknimódra összegombócozott kötött kesztyűmet is. Kivettem, kigombolyítottam, felvettem a kezemre, sapkát pedig boldogan a fülemre húztam. Bagoly mondja verébnek, hogy nagy fejű.

Nyomasztó szegénységben élünk

A garast részint élire rakjuk, részint a fogunkhoz verjük, úgy tengődünk egyik napról a másikra. Lenin cipője lyukas volt, amikor kenyerét a még nála is szegényebb gyerekeknek adta, minden bizonnyal nekünk is jutott volna egy sercli, ha akkor élünk, hiszen nincs egy rongyunk sem. Mi mással lenne magyarázható, hogy mindkét gyerekem karácsonyi kívánságlistáján aláhúzva és sok felkiáltójellel ellátva szerepel a ZOKNI!!!! (sic) tétel?