2014. december 10., szerda
Miért alszik a macska az ágyunkon?
Vigaszképp - mert olyan szomorú lenne, ha nem aludhatna ott, hogy keservesen sírna, ha tudna sírni.
2014. december 9., kedd
Dolgok, amiket sosem fogok megérteni (ötmilliomodik fejezet)
Megkértem Á.-t, hogy szedje össze mindenhonnan a szemetet, ürítse ki a szemeteskosarakat és vigye ki a kukát - ezt többnyire nekiadom feladatul, mert szofisztikáltabb munkára nem alkalmas igyekszem gyorsan elvégezhető, jól definiálható feladatokat adni neki. Tiltakozott, hogy miért pont ő, amikor neki nincs is szemete. Amire én azt mondtam, hogy ez nem menti fel az általános munkavégzés alól, szedje össze máshonnan. Összeszedte tehát a konyhából, a fürdőszobákból, a nagyszobából, tőlem, A.-tól, és a kukát is kivitte. Zacskókkal ugyan nem töltötte fel a kiürített papírkosarakat - de legalább a konyhai szemetest igen. Nagyjából elégedett voltam. Ma reggelig, amikor egy utolsó kört futottam a lakásban - nem a szemetesek miatt, hanem hogy terítsem a napi drogadagokat száraz ruhakészleteket (amiket szintén leszedhetnének a gyerekek is a fregoliról, de maguktól sosem szokták - én pedig kivételesen nem bánom, mert a karácsonyi ajándékaik közt is van néhány nagyon szép és vadiúj turkált ruha, amiket inkább kimosva adok oda - még sosem vették észre egyiket sem). Szóval, bemegyek Á. szobájába a ruhákkal, és mit látok? Igen, ti az előző sorok jóvoltából felkészültebbek lehettek a látványra, mint én voltam: egy púposra tömött papírkosár és még egy szeméttel félig telt nejlonzacskó. Miért? Miért?????? Miéért???????
A kölcsönösség jegyében
Ő minden reggel hatkor ott ül az ablakban - ha korábban kelek, akkor is, ha később kelek, akkor is. Én minden reggel észreveszem és beengedem őt - nyáron is, amikor látszik, hogy ott ül egy fekete macska és télen is, amikor a koromsötét macskából az éjfekete háttér előtt csak két kis szentjánosbogárszem látható - az is csak akkor, ha épp szembe néz.
Ugyanezt a biztonságos szinkronitást szeretném elérni (megtartani?) a kamasz(odó) gyerekekkel is...
Ugyanezt a biztonságos szinkronitást szeretném elérni (megtartani?) a kamasz(odó) gyerekekkel is...
2014. december 8., hétfő
Nevezés "A wc-ből telefonálok" című posztversenyre
Amit Tamko ugyan nem hirdetett meg - viszont remek rajzaival életre hívott:
Én is voltam otthon kisgyerekekkel - és én is iszonyú szociális deficitben éltem. Beszélgettem ugyan más anyukákkal, és köztük igazán képzett, művel, intelligens, igazán jó fej anyukákkal is - de azért nagyon hiányoztak a szakmai beszélgetések, régi barátokkal, régi tanárokkal, kollégákkal (vagy hogy nevezik a projekttársakat), szomjaztam arra, hogy végre olyan emberekkel beszélgessek, akik nem anyukák és akikkel azt játszhatom, hogy velük együtt én is egy széles látókörű, tájékozott, szakmailag felkészült nő vagyok. Csak sajnos többnyire nem voltunk szinkronban - reggel nekem volt néhány nyugisabb órám, de az emberek többsége akkor állt neki dolgozni, a déli órákat, amit ők ebédszünettel és egy kis fecsegéssel töltöttek, nekem lefoglalta a két gyerek, akik egyszerre lettek iszonyú éhesek - előtte viszont a játszótéren vagy bárhol másutt, de semmiképp nem a konyhában akartak lenni - vagyis délre kapkodás volt és bömbölés. Azonos családban élő két gyerek gyakorlatilag sosem alszik egy időben - így míg V. kidőlt, Á.-t szórakoztattam. Estére, mikor mások végeztek a munkával és ráértek volna egy kicsit lazítani, nálunk nagyon besűrűsödött minden, nyűgösek voltak, fáradtak, éhesek - csak úgy, mint a hazaérkező A. - és mint jómagam. Mire mindenkitelhallgattattam ágyba dugtam, elaltattam és ráértem volna egy kis beszélgetésre, éjfél körül járt.
Kemény évek voltak - bár ugyanakkor nagyon jó évek is voltak és szerencsére akkor is találtam bennük nagyon sok szépséget - most meg, mióta nosztalgiázok rajtuk, úgy ragyognak fel életem sötét egén, mint az üstökösök).
Szóval, ezekben a fénylő években történt meg egyszer, hogy Á. a wc-be akart pisilni. Egyedül. Volt ugyan még pelenkája, de hát ki akarna visszatartani egy szobatisztaságra törekvő gyereket? Viszont Á. sem a kilincset nem érte még fel, sem a villanykapcsolót - és mivel még sosem pisilt egyedül a wc-be, célravezetőnek tűnt, ha ott vagyok mellette. Oké, menjünk - mondtam. Ebben a pillanatban csördült meg a zsebemben a mobilom - és a kijelzőn láttam, hogy egy addigra igazi baráttá vált volt egyetemi tanárom keres - én ezt ugyan el nem szalasztom egy pisilés miatt - gondoltam - hiszen végre beszélhetnék valakivel, aki ragyogóan okos, szellemes, szeretem őt - és még az is lehet, hogy be tudok szállni valami kutatás részfeladataiba vagy jön valami egyéb megbízás - szóval, ahogy Á.-nak nyitottam az ajtót, felvettem a telefont is. Á. boldogan besétált az ajtón, én boldogan üdvözöltem Gy.-t. Felgyújtottam a lámpát, Á. nekiállt megnézni a wc papírtekercset, Gy. örömködött, hogy elért végre, Á. odatámasztotta a fellépőt a wc-hez, Gy. elmondta, miken dolgozik most, Á. pedig önállóan elkezdett felmászni az ülőkére, ugyanakkor Gy. megkérdezte, részt veszek-e vele ebben a legújabb megbízatásában - mire én azt találtam mondani: Jó lesz az, de előbb húzd le a nadrágodat! Á. engedelmesen elkezdte letolni a nadrágját - Először gombold ki! - szóltam. A telefonban néma csend. Döbbent csend. Aztán Gy.: azt hiszem, nem jól hallottam. Én viszont azt hittem, ő ebből semmit sem hall, mert szándékom szerint befogtam a mikrofont. Így hát döbbent csend az én oldalamról is. Aztán nagyjából egyszerre tört ki belőlünk a visszafojthatatlan röhögés. És ez azon sztorik egyike, amit sosem bírok ki könnyes röhögés nélkül. Most sem.
Én is voltam otthon kisgyerekekkel - és én is iszonyú szociális deficitben éltem. Beszélgettem ugyan más anyukákkal, és köztük igazán képzett, művel, intelligens, igazán jó fej anyukákkal is - de azért nagyon hiányoztak a szakmai beszélgetések, régi barátokkal, régi tanárokkal, kollégákkal (vagy hogy nevezik a projekttársakat), szomjaztam arra, hogy végre olyan emberekkel beszélgessek, akik nem anyukák és akikkel azt játszhatom, hogy velük együtt én is egy széles látókörű, tájékozott, szakmailag felkészült nő vagyok. Csak sajnos többnyire nem voltunk szinkronban - reggel nekem volt néhány nyugisabb órám, de az emberek többsége akkor állt neki dolgozni, a déli órákat, amit ők ebédszünettel és egy kis fecsegéssel töltöttek, nekem lefoglalta a két gyerek, akik egyszerre lettek iszonyú éhesek - előtte viszont a játszótéren vagy bárhol másutt, de semmiképp nem a konyhában akartak lenni - vagyis délre kapkodás volt és bömbölés. Azonos családban élő két gyerek gyakorlatilag sosem alszik egy időben - így míg V. kidőlt, Á.-t szórakoztattam. Estére, mikor mások végeztek a munkával és ráértek volna egy kicsit lazítani, nálunk nagyon besűrűsödött minden, nyűgösek voltak, fáradtak, éhesek - csak úgy, mint a hazaérkező A. - és mint jómagam. Mire mindenkit
Kemény évek voltak - bár ugyanakkor nagyon jó évek is voltak és szerencsére akkor is találtam bennük nagyon sok szépséget - most meg, mióta nosztalgiázok rajtuk, úgy ragyognak fel életem sötét egén, mint az üstökösök).
Szóval, ezekben a fénylő években történt meg egyszer, hogy Á. a wc-be akart pisilni. Egyedül. Volt ugyan még pelenkája, de hát ki akarna visszatartani egy szobatisztaságra törekvő gyereket? Viszont Á. sem a kilincset nem érte még fel, sem a villanykapcsolót - és mivel még sosem pisilt egyedül a wc-be, célravezetőnek tűnt, ha ott vagyok mellette. Oké, menjünk - mondtam. Ebben a pillanatban csördült meg a zsebemben a mobilom - és a kijelzőn láttam, hogy egy addigra igazi baráttá vált volt egyetemi tanárom keres - én ezt ugyan el nem szalasztom egy pisilés miatt - gondoltam - hiszen végre beszélhetnék valakivel, aki ragyogóan okos, szellemes, szeretem őt - és még az is lehet, hogy be tudok szállni valami kutatás részfeladataiba vagy jön valami egyéb megbízás - szóval, ahogy Á.-nak nyitottam az ajtót, felvettem a telefont is. Á. boldogan besétált az ajtón, én boldogan üdvözöltem Gy.-t. Felgyújtottam a lámpát, Á. nekiállt megnézni a wc papírtekercset, Gy. örömködött, hogy elért végre, Á. odatámasztotta a fellépőt a wc-hez, Gy. elmondta, miken dolgozik most, Á. pedig önállóan elkezdett felmászni az ülőkére, ugyanakkor Gy. megkérdezte, részt veszek-e vele ebben a legújabb megbízatásában - mire én azt találtam mondani: Jó lesz az, de előbb húzd le a nadrágodat! Á. engedelmesen elkezdte letolni a nadrágját - Először gombold ki! - szóltam. A telefonban néma csend. Döbbent csend. Aztán Gy.: azt hiszem, nem jól hallottam. Én viszont azt hittem, ő ebből semmit sem hall, mert szándékom szerint befogtam a mikrofont. Így hát döbbent csend az én oldalamról is. Aztán nagyjából egyszerre tört ki belőlünk a visszafojthatatlan röhögés. És ez azon sztorik egyike, amit sosem bírok ki könnyes röhögés nélkül. Most sem.
Címkék:
én,
mások,
öröm,
régi,
sosem történik semmi,
tudomány,
vicces,
viselkedés
Szaloncukor 1.0
Finomnak finom lett mindhárom (kókuszos, kávés, rumos-kakaós) - viszont az állaguk javításra szorul. A kókuszosat talán csak szárítani kell még, ellenben a nagyon finom kávés és a nagyon finom rumos-kakaós porlik és morzsálódik. Sajnos nagymamám egykori szaloncukorreceptjéből annyit jegyeztem meg, hogy addig kell kavargatni a lábasban a kicsit nedves cukrot, míg felhólyagzik és elválik a lábas falától - ez megtörtént. De hogy mitől nem esik kihűlés után atomjaira, arra már nem emlékszem. Aztán a következő fázis, hogy selyempapírba kell csomagolni, aztán fajták szerint színes sztaniolba vagy díszcsomagolóba, az megint megvan.
Ázott kutya szagú az egész világ
Potololni szeretnem az informaciokat magamrol.
A hozzaszolasaimat nem en irom, vagy a nyilatkozatokat. Semmit sem.
Sajnos csak egy muszeresz vagyok, nincs diplomam.
Probalok takarozni valami lenne, de nincs...
Vagyonokat fizettem embereknek akik helyettem irnak (szervezeti penzbol).
Jo a memoriam, ez ment meg a midennnapi helyzetektol. A szervezet penzen kifizetem, mit kell mondanom, es ennyi. A sajat szervezetemben se voltam igazsagos. Azt foglalkoztattam vagy fizettem, aki eppen megzsarolt, nehogy elmondja merre csoportositottam at a szervezeti vagyont. Vagyont atcsoportositani szeretek.
Szeretem a penzt.(es magamat)
....kellett a penz...

2014. december 7., vasárnap
Háromnegyed tíz
és kiderült mintegy tíz perce, hogy még sincs kész a házidolgozat történelemből, pedig holnapra kell. A fenébe, hát most mi legyen? Hát, szerintem írd meg - veszem elő a jó modorom (ahelyett, hogy nekiállnék kiabálni - mert akkor megsértődik és nem írja meg és egyest kap - azt meg kap akkor is, ha nem kiabálok és úgy nem írja meg - vagyis kiabálni tök felesleges) Írjam meg? - kérdezi Á. csodálkozva. Most? De hát már rég aludnom kéne! Megjegyzem, már akkor is rég aludnia kellett volna, amikor kiderült, hogy nincs kész - annak ellenére, hogy a nap folyamán már többször kértem, hogy írja meg végre. Könyveket is adtam hozzá. Persze, feleslegesen, mert a neten minden fent van. És el is kezdte nézegetni - csak hát mindig inkább tabletezni kellett, mert támadták.
És volt ugyan idő, amikor volt egy olyan elvem, hogy a leckeíráshoz nekem semmi közöm, az az ő dolguk - csak amikor nekem ez az elvem volt, akkor még nem volt tablet és akkor még többnyire megírták az iskolában a leckéjüket, sőt, akkor még erősen zavarta őket, ha egyáltalán felmerült a lehetősége valami rossz jegynek, így ha vinnyogva is, de maguktól, önként, valami (azóta hová lett?) belső erőtől vezérelve megcsinálták a dolgaikat. Szóval háromnegyed tíz, Á. házidolgozatot ír - én meg eljöttem a közeléből, mert nem akarok a fején összetörni egy vázát (mert sajnálom a vázáimat) - de ha nézem, mit csinál írás címén (teát főz, macskát simogat, vacsorázik (harmadszor)), akkor mégis elborul az agyam lassan. Irigylem A.-t, hogy Londonban vár a buszra. Irigylem a macskát, hogy őt simogatják.

bosszúság,
ezaz,
fiam,
gondolkodás,
iskola,
méreg,
sosem történik semmi,
tanulás,
tudomány,
viselkedés
Emlékeztető
Ezek a gyerekek ugyanazok a gyerekek!
Ez a két folyton undok kamasz az a két kis édes tündérbogár. Igen, őket nem bírtam egy percre sem letenni és ők nem bírtak ki egy percet sem nélkülem. Ők azok! És mi szeretjük egymást! Akkor is, ha úgy nézünk egymásra, mintha vasvillával kergetnénk ki épp a világból a másikat. Lelkemből lelkedzett magzatjaim. Igen, ha hülyének is tűnnek, a lelkük mélyén okosak és jók ők! Van lelkük. Szép lelkük van - még ha időnként úgy tűnik is,vérbeli bunkó focistát melengettünk a keblünkön. Ez az én kisfiam. Szeretem őt akkor is, amikor elképedek rajta, hogy honnan veszi ezt a hangot, ezeket a szavakat. Ez az én kislányom, az én aranyhajú tündérem. Akkor is szeretem őt, amikor undokul, utálatosan húzogatja a száját. Ezek a gyerekek ugyanazok a gyerekek! Ezek a gyerekek ugyanazok a gyerekek! Ezek a gyerekek ugyanazok a gyerekek! Ezek a gyerekek ugyanazok a gyerekek! Ezek a gyerekek ugyanazok a gyerekek! Ezek a gyerekek ugyanazok a gyerekek! (ha sokszor mondogatom, ugye, elhiszem?)
Ez a két folyton undok kamasz az a két kis édes tündérbogár. Igen, őket nem bírtam egy percre sem letenni és ők nem bírtak ki egy percet sem nélkülem. Ők azok! És mi szeretjük egymást! Akkor is, ha úgy nézünk egymásra, mintha vasvillával kergetnénk ki épp a világból a másikat. Lelkemből lelkedzett magzatjaim. Igen, ha hülyének is tűnnek, a lelkük mélyén okosak és jók ők! Van lelkük. Szép lelkük van - még ha időnként úgy tűnik is,
I love szecsuáni bors
A nagy szerelmek természete szerint megláttam, megkívántam, hazavittem és megettem. Vagy azok nem a nagy szerelmek? De azért valami olyasmi.
Pénteken vettem egy fiatal kacsát (leölve, tisztítva, csomagolva), mert valahogy meg kellett ünnepelni vagy inkább ellensúlyozni kellett a Mikulás ajándékainak édességét. És ahogy (jellemzően sosem a legrövidebb utat választva) toltam a pénztár felé az édességekkel megrakott kocsit, a "vigye haza, tévedés volt forgalmazni, senkinek sem kell" feliratú ládában megláttam, hogy fűszerek is vannak, nevezetesen szecsuáni bors. Én korábban még tényleg sosem találkoztam vele (vagy ha igen, nem tudtam róla), de a fiatal kacsa - pekingi kacsa - Kína - Szecsuán - szecsuáni bors logikai útvonalon oda jutottam, hogy nekem ez a fűszer kell, mert én ezzel fogom megsütni a kacsát (nem nagyon gyakran szoktam kacsát sütni, mondjuk most harmadszor? - így gőzöm sincs róla, melyek a kacsasütés és a kacsafűszerszámozás hagyományosnak tekinthető eljárásai) - visszafelé is nagyon gyorsan lejátszottam: szecsuáni bors - Szecsuán - Kína - pekingi kacsa - fiatal kacsa - így is működött. A csomagoláson található leírás (mely szerint a szecsuáni borsnak friss, mentás, citromos, levendulás aromája van), csak fokozta bennem a késztetést, hogy azonnal vigyem haza és már süssem is vele a kacsát.
Megtörtént. Nagyon finom lett. Legközelebb is csinálok ilyet (de legközelebb a kacsa csontjait nem veszem meg, csak a melle húsát, mert a csontozat ugyan átgondolt szerkesztéssel adja ki a kacsa testét jellemző impozáns íveket - de nagyon nehéz aztán kulturáltan szétválasztani az ehető részeket a designelemektől. (És így eshetett meg, hogy ebédnél A. kapott egy fél mellet, V. egy combot, Á. a leves után már nem volt éhes, így elszaladt inkább olvasni, és én ugyan az egyik szárnyát megettem, hogy megtudjam, jó lett-e, de úgy gondoltam, majd inkább később eszem Á.-val. Későbbre viszont már csak a kifosztott csontkupola maradt némi cafranggal - úgy tűnik, mázlim van és Á. továbbra is szereti a főztömet)
Ma délután pedig (amint A. elutazott Londonba, brühühü-brühühü), szaloncukrot fogunk főzni a gyerekekkel - mert ismét bebizonyosdott, hogy érdemesebb érdekes közös programot kínálni nekik, mint minden alternatíva nélkül azt üvöltözni, hogy tegyétek már le azt a rohadt tabletet/telefont.

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)