én: vedd elő a sajtot a hűtőből!
Á.: de utálom a sajtot
én: tudom, nem kell hozzáérni, be van csomagolva.... csak hozd ide
Á.: de nem találom
én: hát nézz körül egy kicsit jobban
Á.: nem tudok jobban körülnézni, pontosan tudod, hogy sosem találok semmit
én: ó, azt a doboz baracklét, amit pedig tegnap direkt eldugtam előled, azt bezzeg megtaláltad... ebből vajon milyen következtetést tudsz levonni?
Á.: hogy irigyled tőlem a baracklét?
2014. augusztus 11., hétfő
Büdös a munka
Vagy legalábbis a munkakörnyezet. Kukákat és konténereket ürítenek, mosnak és szárítanak gyakorlatilag egész nap az ablak alatt. Muszáj kinyitni, különben megfulladok. Sőt, az ajtót is nyitva tartottam, míg el nem kezdték a folyosón lévő férfivécét takarítani, azzal a penetráns szerrel (mi lehet vajon?), aminek a bűze elnyomja ugyan a vécéhasználat szagát, de minimum ugyanazt a hányingert kelti, mint az - kicsit gyorsabban, mert intenzívebb. Az ajtó rése alatt is beszüremlik, csak úgy, mint a takarítónők harsány viháncolása, akik normálisan (normálisan?) délután négytől érzik magukénak a terepet, de úgy látszik, nyáron más az időbeosztásuk, mert ma már délben nekiláttak a folyosó és a mellékhelyiségek takarításának, a porszívózásnak, a csörömpölésnek és kiáltozásnak. Nagyjából annyira tartom természetesnek a falakon áthatoló hangerejű munkavégzésüket (még ha akár örülhetnék is, hogy embertársaim ilyen kicsattanó jókedvvel dolgoznak), mintha én szándékosan a papírkosár mellé hajigálnám, amit amúgy bele szoktam dobni, meg néha a földre is köpnék magam körül - úgyis jönnek takarítani.
Ó, basszus, már a legyek is idetaláltak!
Este moziba akartam menni (A. és V. edzőtáborban vannak, Á. anyukámnál) - de nem találtam olyan fimet, amit megnéznék. Nyaralni akarok, nem a bűzben, legyektől körüldöngve írni!
Ó, basszus, már a legyek is idetaláltak!
Este moziba akartam menni (A. és V. edzőtáborban vannak, Á. anyukámnál) - de nem találtam olyan fimet, amit megnéznék. Nyaralni akarok, nem a bűzben, legyektől körüldöngve írni!
2014. augusztus 10., vasárnap
A blog és az életem
Szorosan összefonódnak. Az imént például a nyaralásról beszélve azt találtam mondani valakinek, aki nem ismeri a blogomat, hogy "Á. és V." - szóval nem Ágika és Vince, hanem "Á. és V." Amit aztán elég nehéz volt értelmesen kimagyarázni - gondolhatjátok. Nyelvbotlás, mondtam. Alzheimer? - kérdezte.
A kerámiák kapcsán más dolgokról
Az iskolát, ahová hatévesen elkezdtem járni, nem szerettem. Nem is igen volt mit szeretni rajta. Az osztálytársaimat a szomszédos óvodából vezették át kézen fogva - én pedig nem ismertem senkit és nem értettem magam körül a történéseket. Nem barátkoztam senkivel, mert gőzöm sem volt róla, hogyan kell (most sincs, de már ügyesebben titkolom) - viszont roppant büszke voltam rá, hogy iskolás vagyok.
Két tanító nénit kaptunk. Az almaszerűen ráncos, mosolygós arcú Zsóka néni volt az egyik, aki számtant tanított, környezetet meg rajzot, és másodállásban a Zeneakadémián volt jegyszedő, ugyanabban a fehér galléros kék köpenyben, amit az iskolában viselt. És Ibolya nénit, akiről egyetlen jó szót sem tudok szólni. Hatalmas vörös kontya volt, lófogai és rettentő gonosz nézése. Ő kapta az írást és az olvasást - olvasni szerettem, de az írás gyötrelmesebb volt számomra minden egyébnél. Hogy szerettem olvasni, ahhoz Ibolya néninek semmi köze sem volt, hogy gyűlöltem írni, ahhoz annál több. Úgy emlékszem (bár a józan ész azt súgja, hogy ez talán túlzás lehet), hogy minden egyes írásórán pocskondiázta a füzetemet és minden órára át kellett másolnom a teljes füzetet. Ha ez nem is pontosan így történt, az biztos, hogy otthon órákat ültem zokogva a könnyáztatta grafitportól foltos füzetem felett, és gyakoroltam. Gyakoroltam szépen írni, gyakoroltam kerek betűket írni, gyakoroltam tiszta füzetet vezetni, gyakoroltam szamárfülmentes füzetet vezetni, gyakoroltam nem sírni, gyakoroltam elviselni, hogy a tesóm gondtalanul fütyörész mögöttem (csak mondom, hogy úgy is emlékszem, hogy az egész gyerekkoromat zavaró füttyszó kíséri, ennél jobban kevés hanggal lehet felbosszantani), gyakoroltam nem vacsorázni, gyakoroltam későn lefeküdni. Utáltam, utáltam, utáltam.
Egyszer másodikban - már év vége felé jártunk - épp vittem vissza az előző este átmásolt füzetemet, de az órai munka miatt ismét arra utasított, hogy csináljam meg újra előről, szépre. Fellázadtam, kettétéptem a füzetet, a földre dobtam, rátapostam és azt mondtam, hogy nem írom újra soha többé. Természetesen intőt kaptam, természetesen behívták a szüleimet - aztán vakbélműtét miatt abban az évben nem mentem többé iskolába, a következő évben pedig új tanítónőt kaptunk. Margit néni másképp volt hülye. Negédes volt, lomha, kövér - és minden olyan óra után, ahol technokollal kellett ragasztani leült az asztalához és kirendelt magához (jutalomból persze) néhány kislányt, akiknek a szétterpesztett ujjairól és kézfejéről volt feladatuk a ragasztódarabokat eltávolítani. A munkáért csodálatos matricák jártak. Öntapadósak. Undorodtam ugyan a feladattól, de egy kék háttér előtt virággirlandban heverő fehér macskáért, aki a fején kis aranykoronát viselt, mégis kimentem én is ragasztót kaparni. Néha pénzzel is fizetett, tíz- és húszfilléresekkel.
Az iskolából a kerámiaszakkör volt az egyetlen dolog, amit őszintén szerettem és ahol eszembe sem jutott félni. Elvileg csak nagyok járhattak, de a barátnőm (addigra szereztem - vagy inkább ő szerzett engem magának) agilis anyukája bekönyörgött minket, és mivel ügyesnek találtattunk, maradhattunk. Heti kétszer másfél óra volt, valamikor este, talán kedden és csütörtökön, talán négytől fél hatig. Az ebédlő előtti folyosót használhattuk, az ebédlőben még Blanka néni takarított, a fia pedig közben hegedűn gyakorolt - eléggé a kezdeti szakaszban lehetett, mert szinte fájt a hangja.
Kivittünk néhány asztalt az ebédlőből, leterítettük viaszos vászonnal, a nagy piros zománcos lábasba és a kisebb tálakba vizet hoztunk, megnedvesítettük a szivacsokat, kikészítettük a drótot, amivel az agyagot vágtuk, meg a mintázófákat és dolgozni kezdtünk. Először az agyagot kellett jól meggyúrni, hogy ne maradjon benne légbuborék, mert az égetéskor szétveti a tárgyat - de még másokét is összetörheti a kemencében. Általában kötött témák voltak, a kicsiknek mindenképp: apró gyertyatartók, hamutálak (szerettem ezt is, bár nálunk a családban senki sem dohányzott - egyszer csináltam egy alma formájút, benne kukaccal), kisebb dísztárgyak, kávéscsészék, ilyesmik - de a nagyobbak (és előbb-utóbb az lettem) már maguk dönthették el, mit készítenek. Égetni csak egy másik iskolában lehetett, úgyhogy sokáig gyűltek a holmik, mire elvihettük égetni - és talán félévente egyszer mázaztunk is. Imádom a nyers agyag illatát, de a már kiégetett cserépét is.
Ötödiktől máshová jártam iskolába - de a kerámiaszakkört nem hagytam ott, így kerültek a munkáim a kiállításra, ahol nyertem. És valószínűleg így derült ki az igazgatóhelyettes Attila bácsi számára, hogy a másik iskolából visszajárok az ő villanyukat fogyasztani (igen, ez volt az egyik vádpont). A kiállításon való részvételemet követően megtiltották, hogy visszajárjak - aztán év végén a szakkört is megszüntették. Attila bácsi barna nadrágot és drapp inget viselt kardigánnal. Attila bácsi egy vadállat volt. Attila bácsi volt az úttörővezető pajtás. Neki tisztelegtek a zászlókat vivő gyerekek, ő adta meg az engedélyt ki- és bevonulásokra, dobpergetésre, ő utasított vigyázz és pihenj állásokra, ő vitette ki és hordta el fennhangon mindennek a tornatermi ünnepségeken elájuló kispajtásokat, és ő törte be hatalmas arany pecsétgyűrűjével minden évben öt-hat gyerek fejét. A rosszakét. Én jó voltam, vagy legalábbis gyáva, én nemhogy a számat, a szememet is alig mertem kinyitni, ha Attila bácsi végigmasírozott a folyosón. A vérző fejű gyerekeket az iskolaorvos látta el. Attila bácsi a rendszerváltásig garázdálkodott az iskolában.
Két tanító nénit kaptunk. Az almaszerűen ráncos, mosolygós arcú Zsóka néni volt az egyik, aki számtant tanított, környezetet meg rajzot, és másodállásban a Zeneakadémián volt jegyszedő, ugyanabban a fehér galléros kék köpenyben, amit az iskolában viselt. És Ibolya nénit, akiről egyetlen jó szót sem tudok szólni. Hatalmas vörös kontya volt, lófogai és rettentő gonosz nézése. Ő kapta az írást és az olvasást - olvasni szerettem, de az írás gyötrelmesebb volt számomra minden egyébnél. Hogy szerettem olvasni, ahhoz Ibolya néninek semmi köze sem volt, hogy gyűlöltem írni, ahhoz annál több. Úgy emlékszem (bár a józan ész azt súgja, hogy ez talán túlzás lehet), hogy minden egyes írásórán pocskondiázta a füzetemet és minden órára át kellett másolnom a teljes füzetet. Ha ez nem is pontosan így történt, az biztos, hogy otthon órákat ültem zokogva a könnyáztatta grafitportól foltos füzetem felett, és gyakoroltam. Gyakoroltam szépen írni, gyakoroltam kerek betűket írni, gyakoroltam tiszta füzetet vezetni, gyakoroltam szamárfülmentes füzetet vezetni, gyakoroltam nem sírni, gyakoroltam elviselni, hogy a tesóm gondtalanul fütyörész mögöttem (csak mondom, hogy úgy is emlékszem, hogy az egész gyerekkoromat zavaró füttyszó kíséri, ennél jobban kevés hanggal lehet felbosszantani), gyakoroltam nem vacsorázni, gyakoroltam későn lefeküdni. Utáltam, utáltam, utáltam.
Egyszer másodikban - már év vége felé jártunk - épp vittem vissza az előző este átmásolt füzetemet, de az órai munka miatt ismét arra utasított, hogy csináljam meg újra előről, szépre. Fellázadtam, kettétéptem a füzetet, a földre dobtam, rátapostam és azt mondtam, hogy nem írom újra soha többé. Természetesen intőt kaptam, természetesen behívták a szüleimet - aztán vakbélműtét miatt abban az évben nem mentem többé iskolába, a következő évben pedig új tanítónőt kaptunk. Margit néni másképp volt hülye. Negédes volt, lomha, kövér - és minden olyan óra után, ahol technokollal kellett ragasztani leült az asztalához és kirendelt magához (jutalomból persze) néhány kislányt, akiknek a szétterpesztett ujjairól és kézfejéről volt feladatuk a ragasztódarabokat eltávolítani. A munkáért csodálatos matricák jártak. Öntapadósak. Undorodtam ugyan a feladattól, de egy kék háttér előtt virággirlandban heverő fehér macskáért, aki a fején kis aranykoronát viselt, mégis kimentem én is ragasztót kaparni. Néha pénzzel is fizetett, tíz- és húszfilléresekkel.
Az iskolából a kerámiaszakkör volt az egyetlen dolog, amit őszintén szerettem és ahol eszembe sem jutott félni. Elvileg csak nagyok járhattak, de a barátnőm (addigra szereztem - vagy inkább ő szerzett engem magának) agilis anyukája bekönyörgött minket, és mivel ügyesnek találtattunk, maradhattunk. Heti kétszer másfél óra volt, valamikor este, talán kedden és csütörtökön, talán négytől fél hatig. Az ebédlő előtti folyosót használhattuk, az ebédlőben még Blanka néni takarított, a fia pedig közben hegedűn gyakorolt - eléggé a kezdeti szakaszban lehetett, mert szinte fájt a hangja.
Kivittünk néhány asztalt az ebédlőből, leterítettük viaszos vászonnal, a nagy piros zománcos lábasba és a kisebb tálakba vizet hoztunk, megnedvesítettük a szivacsokat, kikészítettük a drótot, amivel az agyagot vágtuk, meg a mintázófákat és dolgozni kezdtünk. Először az agyagot kellett jól meggyúrni, hogy ne maradjon benne légbuborék, mert az égetéskor szétveti a tárgyat - de még másokét is összetörheti a kemencében. Általában kötött témák voltak, a kicsiknek mindenképp: apró gyertyatartók, hamutálak (szerettem ezt is, bár nálunk a családban senki sem dohányzott - egyszer csináltam egy alma formájút, benne kukaccal), kisebb dísztárgyak, kávéscsészék, ilyesmik - de a nagyobbak (és előbb-utóbb az lettem) már maguk dönthették el, mit készítenek. Égetni csak egy másik iskolában lehetett, úgyhogy sokáig gyűltek a holmik, mire elvihettük égetni - és talán félévente egyszer mázaztunk is. Imádom a nyers agyag illatát, de a már kiégetett cserépét is.
Ötödiktől máshová jártam iskolába - de a kerámiaszakkört nem hagytam ott, így kerültek a munkáim a kiállításra, ahol nyertem. És valószínűleg így derült ki az igazgatóhelyettes Attila bácsi számára, hogy a másik iskolából visszajárok az ő villanyukat fogyasztani (igen, ez volt az egyik vádpont). A kiállításon való részvételemet követően megtiltották, hogy visszajárjak - aztán év végén a szakkört is megszüntették. Attila bácsi barna nadrágot és drapp inget viselt kardigánnal. Attila bácsi egy vadállat volt. Attila bácsi volt az úttörővezető pajtás. Neki tisztelegtek a zászlókat vivő gyerekek, ő adta meg az engedélyt ki- és bevonulásokra, dobpergetésre, ő utasított vigyázz és pihenj állásokra, ő vitette ki és hordta el fennhangon mindennek a tornatermi ünnepségeken elájuló kispajtásokat, és ő törte be hatalmas arany pecsétgyűrűjével minden évben öt-hat gyerek fejét. A rosszakét. Én jó voltam, vagy legalábbis gyáva, én nemhogy a számat, a szememet is alig mertem kinyitni, ha Attila bácsi végigmasírozott a folyosón. A vérző fejű gyerekeket az iskolaorvos látta el. Attila bácsi a rendszerváltásig garázdálkodott az iskolában.
2014. augusztus 9., szombat
Amikor esett, meg amikor napoztunk, vagy amikor épp éjszaka volt
akkor olvastunk.
Á. elolvasta a Szeptimusz sorozat (http://konyvmolyok.blogspot.hu/2008/07/angie-sage-szeptimusz-sorozat.html) ötödik részét (vagy a hatodikat is már?) - a lényeg az, hogy az első négy megjelent már magyarul is, de a többi még nem. Angolul olvassa. Ötödikben kezdett angolt tanulni, most megy hetedikbe. Szerintem jól halad.
V. elolvasta A neveletlen hercegnő első kötetét, meg A Pál utcai fiúkat (én javasoltam, hogy olvassa el most szórakozásból, és ne a tanév során akkor, amikor kötelezőségből kell - és tetszett neki), valamint a Ciao Adriana című lányregényt, amit én vettem még magamnak abból a töménytelen mennyiségű könyvutalványból, amit egy kerámiakiállítás első helyezettjeként nyertem - és amely díjkiosztóra nem hívtak el, mert addigra átmentem másik iskolába, ezért a régi suliban persona non gratanak minősítettek, aki nem tündökölhet nyertesként - viszont az utalványokat a kiállítás szervezői kiküldték postán, úgyhogy ebből tudtam meg egyáltalán, hogy helyezett lettem.
Én csupa butító nyári limonádét olvastam: Rowlingtól a Kakukkszót, aztán D. Tóth Kriszta könyvét, a Jöttem, hadd lássalakot, Jodi Picoulttól a Gyere hazát. Mindegyik az egyszer el lehet olvasni, de erős nyomot nem hagy kategória - viszont aztán még az alig bevallható Szürke ötven árnyalatán is átküzdöttem magam, na, az viszont valóban szar. Erotikus, mulattató és mélyen megindító - olvastam róla az interneten (és az ismerőseim egy része is nagyon jónak nevezte - ebből is látszik, hogy nem szabad bárkivel ismerkedni) - hát, tényleg van benne szex (igazából semmi más nincs benne) - de hogy erotikus lenne? pláne mulattató? netán megindító? - hát vajon milyennek kéne ahhoz lennem? Igénytelen, unalmas, giccses - ahogy a kispolgárok (tudom, mára érvénytelen kategória) szeretnek borzongani, hogy juj, ez aztán nagyon izgi, mert szerintük romantikus és romlott egyszerre.
És akkor itt térnék vissza Annára, Petire és Gergőre. Mert szerintem ott tévelyül el gondolkodás az olvasást vagy az olvasási szokásokat illetően, amikor a szülők (meg mások is) boldogan felsóhajtanak, hogy végre olvas a gyerek. Hogy egyáltalán könyvet vesz a kezébe. Mindegy is mi az, csak könyv legyen, betűk a papíron. Csak legyen könyvszerető, csak olvasson. Az a tévhitük alakul ki, hogy mindegy, mit olvas, mert maga az olvasás, mint technika majd elvezeti további könyvekhez, hovatovább magához a valódi, kritikai gondolkodáshoz.
Szerintem pedig nem lesz így. Szerintem ez egy délibáb, egy önáltatás. Hogy aki olvas, az mindjárt gondolkodik is. Az olvasás egy technika - és igen, enélkül a technika nélkül tényleg nem lesznek meg a valódi könyvek. De önmagában az összeolvasás képessége csekélyke tudás ahhoz képest, mint amekkorát tulajdonítani szokás neki. A gondolkodási struktúrákat az olvasott szöveg tartalma és minősége fejleszti (jó esetben) - vagy fejleszti vissza (a szürke árnyalataival - sajnálom, ha esetleg kiderül, hogy nektek tetszett).
Nem mondom, hogy egy-két APG-től elhülyül egy gyerek (bár én most garantáltan hülyültem a nyári olvasmányaimtól, érzem, hogy a még meglévő szürkeállományom jobbik fele sikoltozva menekült inkább a halálba, mint hogy a szürke agy nélküli árnyalataival zaklassam őket) - de nagyon könnyű elmenni az olvasás terén (is) a munkát, gondolkodást nem igénylő ponyva irányába - és nehéz onnan visszatérni azokhoz az összetett szövegekhez, amelyekben már emlékezni kell, meg különféle bonyolultabb összefüggéseket kell felismerni, esetleg interdiszciplináris területekről utalásokat megérteni, erre időt, energiát, memóriát rászánni (és ehhez persze kell az, hogy a technikai tudás készségszintűvé legyen, hogy ne az olvasás, mint művelet vonja el a figyelmet, és hogy a tartalom az olvasási nehézségek miatt ne váljon élvezhetetlenné)
Ezért gondolom, hogy az APG-k rendszeres fogyasztása nemcsak haszontalan, de még káros is lehet, mert rászoktatja a gyerekeket egy nagyon steril, túlzottan leegyszerűsített sémára, ami könnyebben fogyasztható, mint más, összetett (ismeretlen szavakat (úgy mint vályog, kószál, stb - szóval, itt sem a szubszidiaritásra gondolok), több személyt, bonyolultabb cselekményt, több idősíkot, stb. tartalmazó) dolgok - és ezért ezekhez a más dolgokhoz már neki sem kezd, vagy ha igen szenved és feladja. Mert megszokja, hogy az olvasás az egy olyan dolog, ami kicsit tán unalmas, de mindig egyértelmű, könnyen érthető, átlátható, előre megrágott cucc, amit csak nyelni kell, tisztítani, rágni, emészteni nem.
Az APG-k persze nem fognak ártani azoknak a gyerekeknek, akiknek mást is olvasnak, vagy akikkel rendszeresen beszélgetnek - de az a személyes tapasztalatom, hogy egyre kevesebben mesélnek fejből, egyre kevesebben mesélnek hosszú vagy bonyolultabb dolgokat (itt persze megint nem Max Weberre gondolok, csak mondjuk népmesékre), egyre kevesebben mondókáznak - aminek a ritmusán túl meglenne az a haszna is, hogy archaikus voltuknál fogva a mondókák tartalmazhatnak a kétszázas alapszókincsen felül is szavakat - satöbbi. És akkor az APG-k (persze, nemcsak azok, inkább emblematikusan használom őket, mint nagyon konkrétan) elvezetnek a Júlia füzetekhez (vagy azok mai utódaihoz), meg a szürke árnyalatokhoz - de csak azokhoz, és nem tovább. És dicséretként ráadásul a környezetük tapsol, hogy lám, a gyerekek olvasnak - és ők meg elhiszik, hogy tényleg. De ha szöveges feladatot kapnak matekból, vagy ha ki kell tölteni egy űrlapot, vagy megérteni egy írott utasítást, akkor oda a tudomány. Pedig hogy szerették a könyveket!
Á. elolvasta a Szeptimusz sorozat (http://konyvmolyok.blogspot.hu/2008/07/angie-sage-szeptimusz-sorozat.html) ötödik részét (vagy a hatodikat is már?) - a lényeg az, hogy az első négy megjelent már magyarul is, de a többi még nem. Angolul olvassa. Ötödikben kezdett angolt tanulni, most megy hetedikbe. Szerintem jól halad.
V. elolvasta A neveletlen hercegnő első kötetét, meg A Pál utcai fiúkat (én javasoltam, hogy olvassa el most szórakozásból, és ne a tanév során akkor, amikor kötelezőségből kell - és tetszett neki), valamint a Ciao Adriana című lányregényt, amit én vettem még magamnak abból a töménytelen mennyiségű könyvutalványból, amit egy kerámiakiállítás első helyezettjeként nyertem - és amely díjkiosztóra nem hívtak el, mert addigra átmentem másik iskolába, ezért a régi suliban persona non gratanak minősítettek, aki nem tündökölhet nyertesként - viszont az utalványokat a kiállítás szervezői kiküldték postán, úgyhogy ebből tudtam meg egyáltalán, hogy helyezett lettem.
Én csupa butító nyári limonádét olvastam: Rowlingtól a Kakukkszót, aztán D. Tóth Kriszta könyvét, a Jöttem, hadd lássalakot, Jodi Picoulttól a Gyere hazát. Mindegyik az egyszer el lehet olvasni, de erős nyomot nem hagy kategória - viszont aztán még az alig bevallható Szürke ötven árnyalatán is átküzdöttem magam, na, az viszont valóban szar. Erotikus, mulattató és mélyen megindító - olvastam róla az interneten (és az ismerőseim egy része is nagyon jónak nevezte - ebből is látszik, hogy nem szabad bárkivel ismerkedni) - hát, tényleg van benne szex (igazából semmi más nincs benne) - de hogy erotikus lenne? pláne mulattató? netán megindító? - hát vajon milyennek kéne ahhoz lennem? Igénytelen, unalmas, giccses - ahogy a kispolgárok (tudom, mára érvénytelen kategória) szeretnek borzongani, hogy juj, ez aztán nagyon izgi, mert szerintük romantikus és romlott egyszerre.
És akkor itt térnék vissza Annára, Petire és Gergőre. Mert szerintem ott tévelyül el gondolkodás az olvasást vagy az olvasási szokásokat illetően, amikor a szülők (meg mások is) boldogan felsóhajtanak, hogy végre olvas a gyerek. Hogy egyáltalán könyvet vesz a kezébe. Mindegy is mi az, csak könyv legyen, betűk a papíron. Csak legyen könyvszerető, csak olvasson. Az a tévhitük alakul ki, hogy mindegy, mit olvas, mert maga az olvasás, mint technika majd elvezeti további könyvekhez, hovatovább magához a valódi, kritikai gondolkodáshoz.
Szerintem pedig nem lesz így. Szerintem ez egy délibáb, egy önáltatás. Hogy aki olvas, az mindjárt gondolkodik is. Az olvasás egy technika - és igen, enélkül a technika nélkül tényleg nem lesznek meg a valódi könyvek. De önmagában az összeolvasás képessége csekélyke tudás ahhoz képest, mint amekkorát tulajdonítani szokás neki. A gondolkodási struktúrákat az olvasott szöveg tartalma és minősége fejleszti (jó esetben) - vagy fejleszti vissza (a szürke árnyalataival - sajnálom, ha esetleg kiderül, hogy nektek tetszett).
Nem mondom, hogy egy-két APG-től elhülyül egy gyerek (bár én most garantáltan hülyültem a nyári olvasmányaimtól, érzem, hogy a még meglévő szürkeállományom jobbik fele sikoltozva menekült inkább a halálba, mint hogy a szürke agy nélküli árnyalataival zaklassam őket) - de nagyon könnyű elmenni az olvasás terén (is) a munkát, gondolkodást nem igénylő ponyva irányába - és nehéz onnan visszatérni azokhoz az összetett szövegekhez, amelyekben már emlékezni kell, meg különféle bonyolultabb összefüggéseket kell felismerni, esetleg interdiszciplináris területekről utalásokat megérteni, erre időt, energiát, memóriát rászánni (és ehhez persze kell az, hogy a technikai tudás készségszintűvé legyen, hogy ne az olvasás, mint művelet vonja el a figyelmet, és hogy a tartalom az olvasási nehézségek miatt ne váljon élvezhetetlenné)
Ezért gondolom, hogy az APG-k rendszeres fogyasztása nemcsak haszontalan, de még káros is lehet, mert rászoktatja a gyerekeket egy nagyon steril, túlzottan leegyszerűsített sémára, ami könnyebben fogyasztható, mint más, összetett (ismeretlen szavakat (úgy mint vályog, kószál, stb - szóval, itt sem a szubszidiaritásra gondolok), több személyt, bonyolultabb cselekményt, több idősíkot, stb. tartalmazó) dolgok - és ezért ezekhez a más dolgokhoz már neki sem kezd, vagy ha igen szenved és feladja. Mert megszokja, hogy az olvasás az egy olyan dolog, ami kicsit tán unalmas, de mindig egyértelmű, könnyen érthető, átlátható, előre megrágott cucc, amit csak nyelni kell, tisztítani, rágni, emészteni nem.
Az APG-k persze nem fognak ártani azoknak a gyerekeknek, akiknek mást is olvasnak, vagy akikkel rendszeresen beszélgetnek - de az a személyes tapasztalatom, hogy egyre kevesebben mesélnek fejből, egyre kevesebben mesélnek hosszú vagy bonyolultabb dolgokat (itt persze megint nem Max Weberre gondolok, csak mondjuk népmesékre), egyre kevesebben mondókáznak - aminek a ritmusán túl meglenne az a haszna is, hogy archaikus voltuknál fogva a mondókák tartalmazhatnak a kétszázas alapszókincsen felül is szavakat - satöbbi. És akkor az APG-k (persze, nemcsak azok, inkább emblematikusan használom őket, mint nagyon konkrétan) elvezetnek a Júlia füzetekhez (vagy azok mai utódaihoz), meg a szürke árnyalatokhoz - de csak azokhoz, és nem tovább. És dicséretként ráadásul a környezetük tapsol, hogy lám, a gyerekek olvasnak - és ők meg elhiszik, hogy tényleg. De ha szöveges feladatot kapnak matekból, vagy ha ki kell tölteni egy űrlapot, vagy megérteni egy írott utasítást, akkor oda a tudomány. Pedig hogy szerették a könyveket!
2014. augusztus 7., csütörtök
minden hiába
én: megmostad?
Á.: nem, nem kellett
én: hogyhogy nem kellett?
Á.: mert már úgyis vizes volt
én: de nem azért kell megmosni, hogy vizes legyen
Á.: hát?
Á.: nem, nem kellett
én: hogyhogy nem kellett?
Á.: mert már úgyis vizes volt
én: de nem azért kell megmosni, hogy vizes legyen
Á.: hát?
Aranyeső
Nem arról beszélek, ami az égből zúdult alá az elmúlt napokban (hetekben) és az interneten olvasott rombolások mellett a mi kertünket buja zöld mocsárrá változtatta, hanem arról, ami rendes szokása szerint március környékén, az első melegebb napsugarakra válaszul virágzik ki - de most úgy tűnik, a trópusi körülmények is izgatóan hatnak rá, mert több ága is virágba borult. Szorosan összefonódva a kissé elhanyagolt, ezért kócos és apró szemű szőlőnkkel, ami viszont érik - noha az érése rendesen inkább szeptemberre tehető. Szépek együtt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)