parmezán sajtos rétes

leküldtem Á.-t almát reszelni, le is ment szinte szó nélkül, sőt, majdnem hogy örömmel. örömmel, hogy lesz rétes, de szomorúan, hogy az almát vele reszeltetem. de hát A. és V. karatézni mentek, én meg - hacsak nem szörnyen muszáj  - nem bírok még annyit ácsorogni. aztán feljött jó háromnegyed óra múlva, hogy megreszelt tíz almát, most nagyon fáradt, lefekszik. örültem neki, mert tegnap meccset nézett (tudom, tudom, hétköznap nem kéne hagyni, és engem például hét végén is legfeljebb odakötözve lehetne ott tartani - de ő meg annyira szereti, szóval, megengedtem).

én meg lementem megnézni, mennyi lett a tíz alma reszelve. nos, nem túl sok. mert láttam a komposztdobozkában tíz héját vesztett, de amúgy alma nagyságú csupasz almakockát. az elvégzett munka viszont tényleg nem lehetett egyszerű, mert amennyit lereszelt, azt sajtreszelővel tette. talán ismeritek, olyan kis ovális ikeás cucc (zöld). és nem, nem mosta ki előtte. holott fél órával korábban ő maga reszelt parmezán sajtot vele. úgy döntöttem, az ízén nem érződik.

elővettem az almareszelőt, kiszedtem a komposztdobozkából a kissé már megbarnult csupasztott almakockákat, leöblítettem őket (gyengébb idegzetű olvasók megnyugtatására mondom, hogy nálunk a komposztdoboz nem azonos a szemetesládával vagy a kukával, mert azt a tűzhely mellett a pulton tartjuk és ugyanúgy elmossuk, mint bármely más edényünket, ráadásul ezúttal az almán kívül semmi sem volt benne), szóval, lereszeltem az Á. által csutkának minősített tömböket, meg hozzá még tízet, összekevertem a túrót (nem az almával! - amúgy pedig ne vegyetek coop túrót, ízetlen fehér hungarocellt rejt a csomagolás - de hát szegény ember vízzel főz, sánta ember pedig nem maga vásárol, a családja viszont a közelben található boltot célozza meg, nem a normálisat... szóval, elég nehéz volt a túrós rétes eszmei kívánalmainak megfelelő ízű és állagú túrótölteléket kreálni belőle - de hát mestert a gyakorlat - ehető lett), meg még csináltam egy csomó cukrozott mákot is, azt elkevertem további reszelt almákkal (a főmákot az almákkal... tudom, hülye vicc). aztán most sülnek a rétesek. 3-3-2. Á. szerint neki jut egy mákos egy almás, nekünk pedig fejenként egy túrós (fúúúúúj! - mondja ő), meg kétharmad almás, meg egyharmad mákos - nagyon hasznos ám egy leendő matematikus a családban!

közben pedig csomózott textilékszereket gyártok. szerintetek mennyire gáz azt adni hálából a dokinak meg a gyógytornásznak? akiknek őszintén, igazán, tényleg nagyon hálás vagyok. ha tudok, majd teszek fel képet a kész művekről.

infarktus

sógorok mind
de
nem az kapta, aki a legöregebb
nem az kapta, aki kövér
nem az kapta, aki dohányzik (és néha iszik is tán)

túlélte
jól van
sportoló

a mennykő bárhová becsap
bár remélem, nagyon hosszú ideig most már a családba nem üt

Az okos fiú - a Mátyás királyos népmese nyomán

Á. osztálykirándulásra ment ma. A többi gyerekkel szülők, testvérek is mentek, de mivel én mozgáskorlátozott lettem, A. pedig lázas, Á. nélkülünk volt kénytelen menni. T.-ék vitték-hozták, vigyáztak rá, roppant hálás vagyok nekik érte. A tervek szerint mindenki vitt valami elemózsiát, hogy aztán közösen abból falatozzanak - és a korábbi kirándulások tapasztalatából kiindulva nagy lakoma lehetett, mert eddig mindig mindenki igencsak ízletes finomságokkal készült. Hogy Á. se menjen üres kézzel, én is sütöttem tegnap este egy tepsinyi szilvalekváros sütit. Mert amellett, hogy végtelenül egyszerű és gyors, nagyon finom is. Aztán amikor Á. hazajött, megkérdeztem, hogy ízlett a többieknek a süti.

én: hogy ízlett a többieknek a süti?
Á.: sehogy
én: sehogy?????? jaj.... nem lett finom? túl ragadós lett? túl édes? mag maradt benne? összenyomódott? mi történt? senkinek sem ízlett?
Á.: hát.... senkinek
én: jaj, de az hogy lehet? itthon is maradt belőle egy kevés, az finom volt...
Á.: finomnak ez is finom volt...
én: csak?????
Á.: csak nem raktam ki
én: micsoda?????
Á.: hát, elfelejtettem kirakni
én: de hogyan?
Á.: hát, nem jutott eszembe

(Így aztán vitt is ajándékot meg nem is, és legalább volt mit kirakni este anyukámék elé az asztalra, akik nagybevásároltak nekünk. Remélem, az osztálytársszülők közül senki sem strigulázta, ki mit vitt, és nem hiszik azt, hogy durván elhanyagoljuk Á.-t, akivel nemcsak kirándulni nem megyünk, de még enni sem adunk neki, sőt, a neten rögzített vállalásainkat sem teljesítjük.)

Arról, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb

Dehogy zöldebb! A miénk sokkal inkább! A sok eső nagyon jó hatással volt a fűre helyén tenyésző lóherére, pitypanglevelekre, pozsgásokra, szúrós levelű és lágy szárú gyomocskákra, úgyhogy tényleg, világítóan smaragdzöld a kertünk. A reggeli szürkés ködtől borítottan pompásan festett benne az ablak előtti kis meggyfáról rám bámuló vörösbegy. Jaj, de a szomszédok kertje! Hát, az valami mesébe illően csodás! Élénken tündöklő napsárgák, buján égő tűzvörösek, lobogva lángoló narancsok, fáradt, fakó barnák és némi visszafogottan táncoló zöld kavargó egyvelege minden kert körülöttünk! Öröm átnézni, nem tudok betelni velük. De akkor most mi a helyzet? Mégis zöldebb a szomszéd kertje?

Nádkompót

én: szedd össze légy szíves a kertből a lehullott birsalmákat! ... és a nádbotokat is!
V.: rendben! úgyis olyan szép az idő! kimegyek labdázni is
én: OK!

(jó óra elteltével)

én: megcsináltad, amit kértem?
V.: persze!
én: és hol vannak?
V.: a szilvafához támasztottam őket
én: a fához támasztottad őket???
V.: persze
én: de én most szeretnék kompótot készíteni
V.: nádból????
én: dehogyis! birsalmából
V.: ja, azt még nem szedtem össze

Svédország busszal, még ma!

Nem őrültem meg.... csak az agyam tekereg fájdalmasan viccesen. Tegnap ugyanis azt álmodtam, hogy A. meglepetésből, és afeletti örömében, hogy kikerülök a kórházból, vett mind a négyünknek buszjegyet Svédországba. És ma indulunk. Már mindenki a buszban ül, a gyerekek is, A. is. Én pedig sírva könyörgök, hogy ne vigyenek, ne akarják, hogy menjek, mert nem tudok ülni, fáj a lábam, istenbizony meghalok 26 óra alatt (nem tudom, a valóságban mennyi az út, én huszonhatot álmodtam), és a gyerekek sírnak, hogy nehogy itthon maradjak, A. csalódott és kissé ingerült, mert nem örülök a szuper ajándéknak, nekem meg már a busz ülésének gondolatára is görcsbe rándul a lábam, nem akarok a hideg és sötét őszi Svédországba utazni, pláne nem busszal, állok tehát a busz mellett, fáj, sajnálom őket, sajnálom magamat, nyüszítek.

kórházi szennyes

az időpont reggel hat óra. én persze nem tudom ezt, mert alszom. hirtelen kilövik mindkét szememet lézerágyúval.

hang: én ma magát hazaküldöm
én: jóreggel (mivan bazmeg)?
hang: megy haza
én: nagyon szívesen megyek, amint meggyógyultam (kiafenevagyszörnyűork?)
hang: nem érdekel, mikor gyógyul, nekem szükségem van az ágyra
én: ?!...?!...?! (bár te feküdnél benne, nyomorult)
hang: nővér, lázlap!
másik hang: igenis, főorvosúr
hang: xxxx születésű, fiatal, kövér, mit keres itt?
én: ?!...?! (ideje lesz felébredni a rémálomból)

időpont délelőtt tíz körül, immár éber vagyok. de sajnos az előzőeket sem álmodtam.

nő: jöttem körülnézni
én: jónapot... mit néz körül?
nő: azt mondta a főorvos úr, itt felszabadul egy ágy
én: ?!... még nem szabadul fel
nő: megígérte a főorvos úr, mert mondtam, hogy én hatágyasba nem megyek

megkerestem-e a hang tulajdonosát, aki állítólag a főorvos itt? nem. ha akar valamit, idejön nappal, ha ébren vagyok, megvizsgál és megalapozott döntést hoz. mondjuk összhangban a kezelőorvosoméval, aki szerint kéne még legalább egy hét, de inkább kettő. csaptam-e patáliát? nem. nem vagyok olyan állapotban. amúgy sem szoktam. de azt azért az összes arra járó nővérnek elmondtam sajnálkozva, hogy ha valóban úgy történne bármi is, ahogy a vénember és a nő belengették, az első e-mailem a betegjogi képviselőhöz szól majd, a második a fenntartóhoz, a harmadik... ez szerdán volt, azóta nem jelentkezett sem a fenyegető hang, sem a hiénanő.

amúgy mindenki kedves, a kezelések hasznosak, az állapotom lassan, de egyértelműen javul. nagyon-nagyon szeretnék már hazamenni, mert nagyon hiányoznak és én is hiányzom. főképp ezért maradok, míg kell. hogy ne kelljen sokszor hiányoznom.

izomzavar

szépen gyógyulok. komótosan. mint aki nagyon ráér. pedig egyrészt nem érek nagyon rá, siettetném. másrészt viszont rászánom azt az időt, ami szükséges. tudom, hogy pillanatnyilag nincs fontosabb feladatom, mint egészségessé válni. részt veszek, együttműködöm, elfogadom, megcsinálom, rámfigyelek.

kaptam új szobatársat. egy nénike, úgy 80 körül. jól bírja magát, rendszeresen jár mindenféle kezelésekre, most épp ide. első reggel nagy bögre valamivel jön be a folyosóról.

ő: kér kakaót?
én: köszönöm, nem
ő: imádom az itteni kakaót
én: egészségére!
ő: hozok magának is!
én: köszönöm, nem kérek
ő: sehol sem ilyen jó a kakaó, mint itt
én: nahát!
ő: már megvettem a boltban mindent, nestlét, hollandot, sosem lesz ilyen
én: tényleg?
ő: nem jövök rá, hogy csinálják...
én: valami titkos receptjük lehet?
ő: már hozott a fiam külföldről is, még svájcból is kakaót, nem ilyen jók
én: nem hiszem, hogy a drága alapanyag lenne a titka...
ő: már nincs, amit ki ne próbáltam volna! kóstolja meg! hozok!
én: na jó, megkóstolom, érdekel, milyen lehet... de csak egy kortyot kérek!
ő: mennyei!... tessék, itt van!
én: köszönöm....
ő: na??? ízlik? ugye, milyen különleges? milyen finom?
én: hát... ez nem kakaó
ő: nem????? hát mi?
én: tejeskávé
ő: kávé? de hát nem adhatnak koffeinest mindenkinek!
én: nem koffeines, gyerekkávé
ő: gyerekkávé?
én: cikória, gabona...
ő: szóval nem kakaó? évek óta próbálkoztam mindennel, hogy ilyen legyen
én: én is szoktam venni a gyerekeknek... nagyobb boltokban biztosan van
ő: egy rejtéllyel kevesebb...
én: macikávé a neve, kék tetejű barna doboz
ő: majd megnézem... azt hittem, kakaó... évekig próbálkoztam


aztán leírtam még neki limara szilvás sütijének a receptjét, ő felveszi a leejtett holmijaimat, mert én még nem tudom, és nagyon fittnek érzi magát tőle, örül. én meg nem dugom be a fülemet, ha beszél - és folyton beszél - és gyógyulunk szépen, komótosan.

két kezének gyümölcse

a hétvégi menü röviden:

szombaton
ebédre sült kolbász, krumpli, párolt káposzta, szőlő
vacsorára joghurt, melegszendvics

vasárnap
reggelire halkrémes és/vagy tojáskrémes kenyér
ebédre lecsó vagy csirkemáj magyarosan, szilvás piskóta (mindenből marad)
vacsorára friss szilvás gombóc (20 db.)

és mielőtt elszörnyednétek, hogy a buta liba hazamegy a kórházból és otthon a konyhában öngyilkosságot követ el istentelen mennyiségű főzés révén - hát nem

a szombati kolbászt meg krumplit a sütőbe tettem és otthagytam, míg nem szóltak, hogy kész, a káposztát anyukám  csinálta még előző nap, a vacsorát A. készítette, én le sem mentem

a vasárnapi reggelit én csináltam, kb 20 perc alatt, aztán lefeküdtem, és V. pedig egész nap a konyhában sürgölődött, megtisztította és összevágta a lecsóhoz a paradicsomot, paprikát (a hagymát öt perc alatt én, és fel is tettem a lecsót, a továbbiakban csak elkészülve láttam), a májhoz is minden elő volt készítve, feltettem és tíz perc alatt elkészült, a szilvás sütit én kevertem össze limara péksége receptje alapján 10 perc alatt, betettem a sütőbe, és már le is feküdtem, A. kezelte a továbbiakban

a gombóchoz V. megtisztított jó fél kg krumplit, megmosta, összevágta, feltette főzni, amikor megebédeltünk, én összenyomkodtam és tíz perc alatt tésztát gyúrtam belőle liszttel, tojással, aztán lefeküdtem és V. szilvát mosott, magozott, cukrozott és elkészített egyes egyedül 20 tökéletes gombócot (amit aztán A.-val főztek ki este és együtt pirítottak morzsát is hozzá)

ja, és Á. készített paradicsomsalátát nekem. imádom őket, és V.-re különösen nagyon-nagyon büszkevagyok, mert gyakorlatilag egyedül főzött ma négyünkre és előre a hétre is. tíz éves. ügyes, ugye?

korántsem mindenütt jó, de a legjobb itthon

a második részhez igazából nincs mit hozzáfűzni, legfeljebb példálózni lehet összebújós együtt alvással, mosolygó gyerekekkel, vízszintes ággyal, forró vizes káddal, doromboló macskával, finom ételekkel, főzéssel, nagy beszélgetésekkel, sok finom érintéssel, lassan hulló levelekkel, táncoló rozsdafarkúakkal, kötéssel, saját tiszta vécével, gyerekek által hozott teával, meséléssel... nem is írok, még élvezem egy kicsit, mielőtt visszatoloncolnak. (persze, ez így igazságtalan, tudom, hogy a gyógyulásért kell visszamennem saját akaratomból, így is van, de a szívem bizony visszahúz, nem ereszt, stb.)