Este tíz körül telefonálnak mindketten.
Á. a táborból, amit némi aggódással vegyes izgalommal vártunk, hiszen úgy írattuk be, hogy sejtettük, nem megy egy ismerőse sem. Tegnap óta van ott és már barátokról beszél. Akik szinte mind imádnak focizni és persze a matematikát. Direkt küldtük más hóbortosok közé, és úgy tűnik, bejött a számításunk. Á. nem az a könnyen lelkesedő, mindenért rajongó típus, de a táborról csupa jókat hallok. Mert esténként azért felhív, hogy beszámoljon arról, milyen jól érzi magát. Meg arról, hogy már mindkét cipője úgy szétszakadt, hogy levált az orruk. A ballábas szinte nulláról indult. A jobblábason a tízcentis szakadást akkor vettem észre, amikor feltettem a táborba induló vonatra. Csak reméltem, hogy nem szakad tovább. Ha már cipőt nem vehetünk neki, míg nincs itthon, vettünk egy ágyat. Ami alá befér egy polc, ami alatt lehet egy olyan kuckó, ahol olvashat, játszhat. Mert a szoba (az én régi dolgozóm) nagyon kicsi.
V. is hív a Balaton mellől. Ő egy barátnője meghívására náluk nyaral egy hétig. Nem is akárhogy! L. nagymamája pompásan főz, csupa itthon ismeretlen orosz különlegességet. A Balaton csodálatos, a lányok jókat játszanak. Igaz, V. ma elesett egy felnőttbiciklivel, csúnyán leverte a könyökét és a csuklója is fáj. De megvigasztalódott, mert a nagyszülők nagyon kedvesek hozzá, és mert a barátnőjével is minden jó. Sétálnak a parton, fagyizni járnak és lángost enni, gumidelfinről ugrálnak a vízbe, és szabad egészen későig fennmaradni. A macskát beledoromboltatom a telefonba (nem nehéz, álmosan ugyanolyan letehetetlen, mint egy kisbaba, vagyis az ölemben ül úgyis, akár telefonálok, akár nem, és dorombol vadul és szenvedélyesen)
Örülök nekik és hiányoznak nagyon. Pedig jó ám itthon (bár még mindig pakolunk)
2013. július 9., kedd
2013. július 7., vasárnap
nálunk ez is megtörténhet
Úgy csomagolunk Á.-val, hogy én mondom, mit hozzon, azt beteszem a táskába, kipipálom a papíron. Lehet, hogy dedós módszer, de nálam évtizedek óta egész hatékonyan működik. Persze az, amit fel sem írok, simán kimaradhat, de nem így szokott lenni. Sokkal inkább úgy, hogy egy-egy tökéletesen készre pakolt táska marad otthon egészben. Többnyire az útikaja, de ez most mellékszál. Szóval, együtt pakolunk, Á. méla undorral, én viszont reménykedve abban, hogy egyszer csak megtanulja.
én: hozz két tekercs wc papírt!
Á.: tisztát?
én: hozz két tekercs wc papírt!
Á.: tisztát?
Hazajöttek, elutaznak
Hogy milyen jó volt kettesben itthon hurcolkodni! Jó büdösek lettünk, meg irtó koszosak és el is fáradtunk, meg még moziban is csak egyszer voltunk, úszni meg egyszer sem. Ezt nagyon sajnálom. De minden jó érzés mellett nagyon-nagyon hiányoztak a gyerekek, olyan üres nélkülük a ház. Vagyis, izé, inkább olyan káoszosan kuplerájos, mert a bútorokat már átcibáltuk (a százkilósat is), de a sok kis apró kütyü, bigyó, izé, holmi, cucc egyelőre nyerésre áll velünk szemben.
Aztán tegnap végre hazajöttek. Nagyjából eléggé élvezték a tábort, V. megígérte, hogy nem kér meg többé egy nagyfiút sem lánypajtásaival, hogy az horrorfilmet meséljen nekik - mert annak a vége az lett, hogy dadogva és zokogva hívott fel az egyik éjszaka közepén, hogy azonnal hozzuk haza, mert fél, és még másfél órán át dadogott és sírt - és aztán nem hoztuk haza, de arról biztosítottam, hogy bármikor, de igazán bármikor felhívhat. Végül is csak napközben élt a lehetőséggel. Láttuk, hogy Á. is egészben van, dacára annak, hogy a tanítónéni szerint szinte semmit nem evett (amit én nem szoktam különösebben bánni, nem szokta magát éhen veszejteni sosem - de mivel a gyerektelen tanítónéni szörnyen aggódott érte és csokival tömte reggelire, hogy mégis legyen benne valami, már nem is csodálkoztam, hogy simán lemondott bármilyen étkezésről a csoki kedvéért.)
És holnap újra mennek. Hogy Á. menni fog, azt tudtuk, mi fizettük be a következő táborba is, a gyors váltás ellenére is, mert ez nagyon neki való tábornak ígérkezik - remélem, tényleg az lesz. V.-t pedig tök váratlanul egy barátnője hívta meg a Balatonhoz, ahol a kislány nagyszüleivel fognak eltölteni egy szűk hetet - hogy aztán hazajöjjön és másnap induljunk az Alföldre, ahol viszont egy másik barátnőjének a nagyszüleivel fognak eltölteni egy másik hetet. V. ilyen népszerű, nemcsak a kislányok körében, akik láthatóan szívesen hívják meg és nyaralnak vele, hanem a szülők körében is, akik sorra hívtak fel a tábor előtt, hogy kérjem meg V.-t, hogy figyeljen az ő gyámoltalanabb kislányukra is, mert V. olyan talpraesett, határozott, okos, komoly, érett, megbízható, bátor, jólelkű, kedves, segítőkész - és ezek mind a más kislányok anyukáinak a szavai a mi kislányunkról. Nagyon büszke vagyok ám rá! És mostanában azt mondja, orvos akar lenni. Tudom, hogy ezzel kicsit előre tekintek, meg hogy hol van az még, meg hogy változhat még ezerszer - de úgy gondolom, hogy ha netán tényleg orvos akarna lenni, ezek a tulajdonságok nagyon nagy segítségére lennének abban, hogy jó orvos legyen.

2013. július 5., péntek
Azért nem fintorgok mindenre én sem
Ezt csak azért tartom fontosnak leírni, hogy ne tűnjön úgy, hogy nekem aztán semmi sem jó. A nagy Gatsby tényleg szar volt - bár találkoztam azóta olyannal, aki szerint nagyon jó volt, épp hárman mentünk, és az, aki még nem látta, de olvasta, az megkérdezte, hogy láttuk-e, és rögtön két ilyen eltérő véleménnyel csigáztuk tovább az érdeklődését a film iránt. A könyvet pedig ide fogja adni, hogy elolvashassam. Abban még mindig bízom, hogy az igaziból jó.
És beszereztem Szvoren Edina két könyvét (Pertu, Nincs és ne is legyen), és ezekre viszont azt mondom, hogy azok tényleg jók és tetszenek - hozzátéve azt is, hogy iszonyú tömény, azokból a novelláékból nem szabadna heti egynél többet elolvasni (én persze két nap alatt faltam be a két könyvet és ez hiba volt), szóval, elég rettenetesek és nyomasztóak, és olyanok, hogy utána csak ülni kéne és bután bámulni magunk elé. Ami nekem a(z amúgy tetsző, ha lehet így mondani) nyomasztás mellett sok volt, az az, hogy minden novellában előkerül a szájszag, meg a fogak és az íny közt megbújó lepedékek, ami egyrészt nagyon mellbevágóan reális - egyszer. De sokadjára nekem már csak viszolyogtató - amúgy igen, bizonyára ez is a célja - és nekem szerencsére sosem volt ennyire intenzív élményem mások büdös szájszagával. Igaz, én megtartom a három lépés távolságot az idegenekkel... meg az ismerősök egy részével is. Introvertált exhibicionista, gondolom, ezek a szakszavak illenek rám. Szóval, a novellák nagyon feszesek, elég újszerűek (legalábbis az én irodalmi ismereteimet alapul véve - nyilván nem ez az etalon), olvassátok bátran - ennek itt jelentése van, szerintem kell egy kis plusz bátorság ezekhez.

2013. július 4., csütörtök
Prűd vagyok
igen
nyilvánvalóan
biztosan
tutira
egyértelműen
kétségtelenül
megfellebbezhetetlenül
de én bizony nem vennék, sőt
nem is forgalmaznék terméket
az alábbi névvel:
leányka háremnadrág
nyilvánvalóan
biztosan
tutira
egyértelműen
kétségtelenül
megfellebbezhetetlenül
de én bizony nem vennék, sőt
nem is forgalmaznék terméket
az alábbi névvel:
leányka háremnadrág
Néhány gondolat a gyerekszoba migrálása kapcsán (ajándék recepttel!)
Ne vegyetek könyveket a gyerekeknek! Ha nem bírjátok ki semmiképp, legfeljebb egyet... bár aztán nehéz lesz megállni... én szóltam...
Ne vegyetek játékokat a gyerekeknek! Sokkal fejlesztőbb a jövőt tekintve, ha a háztartási munkába vonjátok be... és megszabadultok attól, hogy pontosan nem definiált számú társasjáték és egyéb játék mintegy 6543497654321875 +/- 5 darabját kelljen dobozokba csoportosítanotok anélkül, hogy korábban valaha is találkoztatok volna a szortírozandó darabkákkal.
Ne vegyetek ruhákat a gyerekeknek! Ha mégis ragaszkodtok hozzá, az ne legyen több két váltás ruhánál, amit addig hordjon, míg le nem szakad róla! Fiúgyermeknél ez maximum egy hetet jelent (mennyivel könnyebb volt Á. szekrényét újratelepítenem, mint V.-ét!)
Ne vegyetek bútorokat a gyerekeknek! Minek? úgysincs könyve, ruhája, játéka! Ha mégis vesztek, mert bútorománok vagytok, akkor újrahasznosított kartondobozból vegyétek, az elég könnyű ahhoz, hogy ne zúzza össze a lábujjatokat, amikor ráejtitek.
Ha ezeket a súlyos hibákat - hozzánk hasonlóan - már régebben elkövettétek, számítsatok a következőkre:
örüljetek, mert sok elveszettnek hitt dolgot meg fogtok találni (bár egy részét már minek, kinőtték, a többi darabját korábban kidobtátok, stb.)
ne örüljetek, mert sok elveszettnek remélt dolgot is meg fogtok találni
és hiába reménykedtek, mert korántsem fogtok mindent megtalálni
Amiket én találtam:
őszintén örültem, amikor a gyerekek kacatjai közt találtam egy nokiás dobozt - sajnos a tartalmával elégedetlen vagyok, mert az a néhány belegyűrt cukorkapapír, ami műanyagkacatokat és pormacskát takart, nem lesz elég semmire (és úgy hiszem, pormacskára sem lesz szükségünk a meglévő nem por macskák mellé, hacsak nem találok egy nagy poregérfészket is melléjük)
annyi cukorka - és csokoládépapírt gyűjtöttem össze, amennyiről úgy hittem, hogy ennyi édességet, amennyit ezek tartalmaztak valaha, a gyerekeim még egész életükben nem ettek, nemhogy a legutóbbi takarítás óta...
használt fecskendőket is találtam - ugyanis azzal szeretnek teát inni (macskaetetéshez vettem a patikában néhány éve, de csak ötvenes kiszerelésben volt... aggódtam, hogy sosem fog elfogyni... elfogyott)
Étkezési javaslat fáradt migránsok számára:
penne al dente, összekeverve aprított fokhagymával és némi olívaolajjal
olíván megfuttatott egy fejnyi friss fokhagyma, egy felkarikázott cukkini, három felkarikázott paradicsom, egy kis maroknyi friss bazsalikomlevél - ezeket tíz perc alatt összerottyantani
parmezánnal megszórni a sugoval tálalt tésztát
Tíz perc alatt készen van, és nem mondom, hogy kizárólag ez a kedvenc kajám, de sok napig bírnám, ha csak ezt kéne ennem... mert sosem pont ugyanolyan, de mindig isteni

2013. július 3., szerda
Az első vadászat
Ciróka ma fogott magának egy helyes szürke, kissé soványka negrópapírt. Iszonyú büszkén cipeli magával mindenhová, néha beteszi egy-egy papucsba, ágy alá, vagy ajtó mögé, aztán újra elfogja, megküzd vele, és hordozza győzedelmesen tovább. Sosem hittem volna, hogy az egereknek negró szaguk van.
Mozizunk, trógerolunk, új helyen ébredünk
Tulajdonképpen a címben benne van minden. A gyerekek táborban vannak, mi pedig a tavalyi hasonló időszakban kivett szabadság eltöltéséből okulva (lakást festettünk és takarítottunk), nem vettünk ki szabadságot, mert úgyis este a hűvös időben esik igazán jól a lakásátrendezés. Na jó, ez egy kicsit sántít, de jólesik közben a hűtött rozé, meg utána bezuhanni az ágyba a jól végzett munka örömével (a munka ezúttal inkább A.-nak jutott, én az örömből vettem ki inkább a részem). Előtte elhívtam elterrorizáltam A.-t moziba és - terveimmel ellentétben még a könyv elolvasása előtt - megnéztük A nagy Gatsby című filmet. Igazából már akkor nagyon gyanakodnom kellett volna, amikor legendásan butuska kollégám, aki állítása szerint mostanság nagyon rászokott a "tartalmas filmekre" azt mondta, hogy látta a filmet és jó - szóval, én nagyon diplomatikusan inkább azt mondanám rá, hogy szar. Pedig ha néhány évente egyszer jutok el moziba, akkor elvileg elandalodhatnék valami giccsen is, de ezen nem bírtam. Hiteltelen volt, nyálas, cukros és sikerhajhász. Elszomorítóan az. A könyvnek azért adok egy esélyt, nem először fordulna elő, hogy egy jó könyvből borzalmas filmet készítenek. Sajnálom, tényleg, de bárkit inkább lebeszélnék róla. Következő menetben a Tajtékos napok következnek és a Transz - ha addig kielégítő előrehaladást teszünk a költözködésben.
A költözködés a gyerekek felnövésével magyarázható. Még nem nőttek fel annyira, hogy lakást vegyünk nekik (ööö... ehhez más is hiányzik, és nem csak a jövőbéli szándék), szóval, egyelőre csak annyira nőttek fel, hogy külön szobát kapjanak. Ez pedig azzal jár, hogy a hálószobát és az én dolgozószobámat (jaj-jaj, életem első különszobája, nem mondom, hogy nem szakad meg a szívem érte, de muszáj lemondanom róla, hiszen eleve így volt eltervezve hat éve... csak akkor még olyan beláthatatlanul távol volt az, hogy nekik majd külön szoba kelljen...) - szóval, ezeket áttelepítjük a jelenlegi gyerekszobába, az ő többszobányi cuccukat pedig (nem tudom, hogyan, valamit zsugorítani kéne) áttesszük a két kisszobába, és mire hazajönnek, egy-egy külön szobában találják majd magukat. Tudnak róla, drukkolnak, hogy legyen kész, mire megjönnek. Nem triviális kihívás... hiszen nem vettünk ki szabadságot és esténként szerelünk, pakolunk és takarítunk.
De ma reggel már az új szobában ébredtünk (nem számoltam meg a sarkokat, de jól is tettem, mert azt álmodtam, hogy foltot találtak a tüdőmön, az meg nem kell nekem)

2013. július 2., kedd
Az egyik ezért gusztustalan, a másik azért undorító
hogy bírod ezt megenni hidegen? hogy bírod azt meginni melegen? én hánynék tőle! de, bizony hánynék! biztosan! megmutassam, hogyan? broáf-broáf-broáf! jaj, most mit fintorogsz? nehogy már ne bírd a hányás imitált hangját, amikor megeszel olyat, hogy a belem kifordul és még azt a szart is meg bírod inni, ami olyan büdös, mint egy rothadó csatorna! én soha, de soha nem ennék meg ilyen gusztustalanságokat! nem, inkább éhen halnék, ebben biztos lehetsz! nincs az az isten! hát ne haragudj, hogy ezt mondom, de én ilyet sosem adnék a gyerekeimnek, persze meg sem ennék, van ízlésük azért nekik is, komolyan nem értem, ez egyáltalán egy étel? hát, tőlem egyed, egészségedre, ha te meg bírod enni, de azért elég fura ízlésetek van, mi nem vagyunk nyulak sem más állatok, hogy ilyen ízéket együnk, hínárt, meg még nyersen ezeket az izéket is, jaj, dehogy enném főve, én ilyet a szám közelébe sem engednék, azonnal rosszul lennék, ha csak elképzelem, hogy ti ezt eszitek, bocsi, én nem akarlak megbántani, tényleg nem, csak érdeklődöm a más emberek kultúrája iránt, meg az étkezési szokások is érdekelnek, csak tudod, elég érzékeny a gyomrom, én nem bírom ezt a sok gusztustalan izét, nem, válogatós az nem vagyok, anyám agyon is ütött volna, ha válogatok, de tudod, ő azért nem adott ilyen moslékokat elém, mint amiket mások meg bírnak enni, nem, most nehogy megsértődj már, most nem konkrétan rólatok beszélek, csak próbálom megfejteni, hogy valaki hogy veheti rá magát arra, hogy bármi ilyesmit megegyen, én már a gondolatától is öklendezni kezdek, nem, nem én csinálom, ez jön, tudod, csak ahogy eszembe jut, hogy mennyire undorító lehet az ilyesmi, én őszintén jó étvágyat kívánok neked ehhez az izéhez, ez azért valami étel különben? mert még sosem láttam ilyesmit, pedig elég sok helyen megfordultam már életemben, meg nyitott is vagyok, persze, csak egy ésszerű mértékig, azért ami sok az sok, de te csak egyed, én nem szólok bele abba, hogy mit esztek, ti tudjátok, csak ha már látom, hogy ez a valami milyen is, és hát olyan száraz is meg nedves és a színe is olyan szokatlan, csak ezért gondoltam, hogy megkérdezem, hogy milyen undorító dolog ez itt a tányérotokon, csak szeretném megismerni a más emberek ízlésvilágát, én tényleg nem értem, mit kell ezen kiakadni, megmutatom, én mit hoztam, hátha azért ehhez jobban megjön a gusztusod, ez mégis más, nem olyan nyálkás, vagy milyen, mint ezek itt a tálban, fogadd el, na, vedd el nyugodtan, úgyis csak kidobnám már, egy napja aszalódik a hátizsákom alján, de hidd el nyugodtan, hogy ez nagyon gusztán nézett ki, amikor anyám csomagolta, még nem volt így beleragadva a szalvéta vagy szétkenődve a margarin, pedig olvadásgátlós, kóstold azért meg, ne kelljen már kidobnom az egészet! hogy te milyen iszonyú finnyás vagy! ezt az undormányt meg simán megeszed?
2013. június 30., vasárnap
Esküvő
Úgy döntöttünk A.-val, hogy mégis összeházasodunk. Metróval utaztunk a szertartásra, én hosszú, kissé sárgás fehér csipkeruhában, szomorúan lógó fátyollal az arcom mellett, színes virágcsokorral a kezemben. A. fehér öltönyt és világoskék selyeminget viselt fehér nyakkendővel. Virágcsokra neki is volt. Úgy gondoltuk, az Astoriánál mondjuk ki az igeneket, mert annak idején ott találkoztunk először. Utaztunk a régi szovjet típusú metrókocsin, folyt rólunk az izzadság a nyári melegben, a többi utas unottan bámult maga elé, látszólag észre sem vették, hogy egy esküvőre utazó már nem annyira fiatal pár körül alkotnak majdnem násznépet.
Nem szóltunk egymáshoz az úton, így arról sem beszéltünk, hogy A. előbb fog leszállni. Csak a történés pillanatában észleltem, hogy A. valahol korábban leszállt. Talán a Kossuth téren. Az ajtók záródtak, új megálló következett. Az addig szótlan emberek előbb nevetni kezdtek A.-n. Megijedt a vőlegény! - kuncogtak. Megfutamodott saját esküvője elől! Milyen nyúlhuszár! Röhögtek rajta, és ez fájt nekem, de még annyira A. váratlan leszállásának hatása alatt voltam, hogy nem tudtam megvédeni őt. Nem akar ez házasodni! - üvöltötte egy nő, aztán valaki más, egy férfi azt mondta: Nem a házasság elől futott ez el, de nézzétek csak a menyasszonyt! Kinek kéne egy ilyen? És hirtelen rám bámult és rajtam röhögött az egész metrókocsi, már nem nevezték gyávának A.-t, már értették, miért nem tehetett mást, mint hogy korábban és szó nélkül leszállt, hát menekült a szerencsétlen, mit tehetett volna mást. Nézzétek, harsogta egyik a másik után, milyen búvalbaszott feje van ennek, lóg a haja, a szandálja csámpás, öreg és a fogai is biztosan sárgák. Izzadtam, mint a ló, de nem engedtem magamnak, hogy elsírjam magam, néztem üresen, aztán méltósággal (vagy csak merev léptekkel?) leszálltam én is egy megállónál.
A földet söprő ruhámban, a kókadozó virágcsokorral a telefonomat nézegettem, hogy mennyi az idő, mert délután ötre volt kitűzve az esküvő, azt gondoltam, A. talán csak véletlenül szállt le, vagy ki akarta szellőztetni a fejét a szabadban, mert a metróban tényleg fullasztó volt a levegő. Azt gondoltam, kirakatokat nézegetve majd odasétálok lassan az Astoriához, fél öt körül bizonyára A. is odaér. És akkor én majd nem teszem szóvá, hogy leszállt, nem csinálok semmiféle jelenetet, mert azt utálja, és mindig büszke rám a barátaival beszélgetve, hogy én nem vagyok olyan hisztérika, mint a többi feleség. Mondjuk, annyira szép sem, de ezt simán kiegyenlíti a jó természetem.
A Bajcsyn sétáltam, az elég kihalt út, igaz, kirakatok sem nagyon vannak nézhetőek, de itt remélhettem a legkevesebb kíváncsiskodó ismerőst, hogy mi a fenét keresek itt vasárnap délután ebben a ruhában. Végül is tényleg csak a nagymamámba, anyukámba és a nagynénéimbe futottam bele, akik épp valahová igyekeztek, így szerencsére egy felszínes "remélem, jól vagytok" volt minden értékelhető közlésük, végigpusziltam az izzadt rokonságot, aztán ők elsiettek valahová, én pedig vártam, hogy A. még öt előtt felhívjon, mert ő nem az az ember, aki átvágna bárkit is, ő az, akiben mindig tökéletesen bízhatok.
Aztán amikor 17:01-et mutatott a telefonom képernyője, akkor adtam fel minden reményt, akkorra voltam hajlandó felfogni és megérteni, hogy A. igazából nem akart mégsem elvenni feleségül.

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)