Az árakról meg az értékekről

Szomorú vagyok, mert K.-ék lemondták a közös nyaralást, amit tavaly óta terveztünk. K. azt mondja, elég rosszul állnak anyagilag. Egyedül neveli a fiát, hitelt is törleszt, a kisfiú apja által fizetett tartásdíj még a hétköznapok finanszírozásához is kevés, hát még az olyan különkiadásokra, mint nyaralás. Megértem, mondom, hiszen mi ketten keresünk és nem vagyunk mégsem gazdagok - ezt persze magáról szinte mindenki így érzi - és ugyan sosem szórjuk számolatlanul a pénzt, mégis sakkoznunk kell, mi fér bele a nyárba, mi nem. De azért próbálkozom, hátha megoldható. Mert a ház ingyen van. Ehetünk ebédre paprikás krumplit kovászos uborkával, és reggelire meg vacsorára eszünk majd lekváros kenyeret. A strand ugyan pénzbe kerül, de lemondhatunk róla és járhatunk csak a Tiszához. Végül is igazából az utazást kell kifizetni az életből amúgy is adódó költségeken felül. A gyerekek tavaly is élvezték pusztán az együttlétet, a közös életet, a szabadságot, mint ahogy azt a gyerekek általában szokták. Mi meg K.-val jókat főztünk, napoztunk, olvastunk, dumáltunk és élveztük a gyerekeket. Szóval, próbálom rábeszélni, hogy valahogyan oldjuk meg mégis. Enélkül idén ő és a fia sehol sem nyaralnak, az enyém meg szomorú lesz nagyon. És tavaly is kihoztunk egy hetet fejenként nem egészen tízezerből, stranddal, fagyival, étteremmel. Idén jobban is spórolhatunk. Sajnos nem megy, mondja K., és érzem a hangján, hogy tényleg szomorú, nem csak kifogásokat keres, ők is jól érezték magukat velünk, jönnének szívesen. Nem megy, folytatja, mert az öcsém nősül a nyáron, az sokba fog kerülni. És hát a fiam is nő, mint a gomba, biztosan Á. is nő, megérted, ugye, muszáj volt venni neki egy pár új cipőt és egy nadrágot is. Csak ez a kettő harmincötezer volt. Hát, mondom, Á. is nagyon nő, tényleg. Azt már nem teszem hozzá, hogy mi még sosem vettünk egyik gyereknek sem egy nadrágot és egy pár cipőt harmincötezerért. Tudom, hogy kompenzál. Tanulmányok sora szól erről a jelenségről. Nem győzködöm tovább, lógó orrhosszal nyertek ismét azok a nyomorult társadalmi tények.

Tíz, tiszta víz

Tiszta, áttetsző és rejtélyes, kék és arany, lágy és kemény, hullámzó és tükörsima, erős és idomuló, édes és keserű, gyönyörű és félelmetes, cseppnyi és hatalmas,  elnyel és tükröződik, épít és rombol, fenséges és hétköznapi, vad és szelíd, állandó és változó, kacag és üvölt, csacsog és dübörög, simogat és csapkod, ápol és tombol - V. maga az élet. Ma tíz éves.

Ismerkedés a szavakkal

- avagy hülyék pedig az interneten is bőven vannak, nemcsak a tévékben meg a rádiókban. Nem a magánhülyék írásaira gondolok most, ami amúgy szintén nem ritka jelenség, hanem a hivatásos hülyékre. Akiknek az lenne a dolguk, mert azért fizetik őket, hogy szabatosan, de ha azt nem, legalább a szavak közismert értelmét szem előtt tartva használják a nyelvet (jelen esetben a magyart) és izé... hitelesen (ha ismerik a szót), hisztériától mentesen (ha képesek rá) tájékoztassák olvasótáborukat. Íme az index hírportál időjárás jelentése ma:

"Igen szélsőséges lesz vasárnaptól jövő hét végéig az időjárás: a 10 fokos, hűvös reggelek és esték mellé záport, zivatart, szélviharokat és jégesőt is kaphatunk, szerdán és az első júniusi hétvégén viszont akár 25 fokos kánikula is beköszönthet."

De vajon tényleg szélsőségesek-e Magyarországon májusban a 10 fok körüli reggelek? A záporok? A zivatarok? Az esetenként viharos szél? A jégeső? Egy frászt! Nem egy héten, de még egy napon belüli előforduláskor sem kell túlzottan csodálkozni ilyesmiken. Értem én, hogy ezek bármelyike elég kellemetlen is tud lenni, de hogy szélsőséges? Az akár 25 fokos kánikuláról már ne is nagyon beszéljünk. Mert a 25 Celsius fokos levegő elképesztően távol áll a kánikulától, ami nagyjából kibírhatatlan, rekkenő hőséget jelent, azt a kutya meleget, amikor az embernek már moccanni sincs ereje, ernyedten hever az árnyékban, lóg a nyelve, mozdulatlanul is izzad, mint a ló és levegő sem rezzen, hogy enyhítse a brutális forróság kínjait. Még hogy 25 fokos kánikula! - röhög a vakbelem.

Lakossági apró

Vastag szálú sötétbarna, hullámos hajat keresek tízéves kislány számára, cserébe nagyon hosszú, vékony szálú, túlzottan is selymes aranyszőkét ajánl fel ő maga. Nagyon sürgős!

"amíg nincs rendes barna hajam, nem csinálok semmit!" jeligére

Minek izél az, aki nem bírja?

Iszik, szokták mondani. De én nagyjából annyit iszom, amennyit bírok (és nem pedig annyit, amennyit csak bírok), úgyhogy nem erről írok most.

Hanem a tévénézésről. Nem nézek tévét, úgyszólván egyáltalán nem, és amikor mégis igen, akkor is inkább interneten, akkor meg már azt, ami érdekel is. Az expedíció érdekelt, addig is követtem, amíg semmi baj sem volt, és azután is, miután tudni lehetett, hogy baj van. Amíg nem volt baj, addig elsősorban az interneten volt könnyen követhető, aztán amikor baj látszott lenni, akkortól már mindenhol szó volt róla. És én megnéztem a különféle interjúkat is, meg meghallgattam a róluk szóló híreket a rádióban, meg a tévében is (interneten).

De nem bírom. És megint, ezredjére is verem a fejemet a falba, hogy miért nézek olyasmit, ami gyakorlatilag minden alkalommal, témától függetlenül kiveri nálam a biztosítékot, amitől biztosan elönt a méreg, amitől annyira szégyellem magam, mintha csak én lennék az a sok bárgyú, agresszív, ostoba riporter, aki lohol a vérszag után és nem csak hogy nem érti, de még csak nem is szándékozik megérteni, sem tiszteletben tartani a kérdezett fél álláspontját, véleményét, érzelmeit. Mert ők jobban tudják, milyennek kell lennie a személyes gyásznak, ők jobban tudják, hogy kell-e még reménykedni, és van bőr a pofájukon olyasmiket kérdezni, hogy na, de mi van, ha ott fenn kis kunyhót építettek maguknak, és kis híján megkérdezik azt is, hogy nem lehet-e, hogy ott a kis kunyhóban magashegyi kecskéket meg kőszáli postasasokat kezdenek tenyészteni, és akkor majd néhány év múlva előkerülnek, és van még bőr a pofájukon ezeknek a szappanoperákon szocializálódott görényeknek ahhoz is, hogy felvont szemöldökkel, rosszallásukat kifejezve vonják felelősségre azt, aki a valós körülmények ismeretében nem osztozik velük a tündéri kiskunyhóelméletben.

Az ügy minden szomorúsága mellett is van számomra egy olyan momentum, ami mélységesen megnyugtató, mégpedig az, hogy lehetséges az, hogy ebben a tündérmeséken túli csodás valóságban két ember úgy köti össze az életét, hogy pontosan tudják, mit várnak egymástól és a kapcsolatuktól, és hogy ez valóban repíti és nem földhöz ragasztja őket.

a hegymászásról

a Tátránál, Alpoknál magasabbra még sosem mentem, és mászni rég másztam már, mert mostanában túl nagy a fenekem is hozzá, meg mert a dombokon sétálni könnyebb, de szomorú vagyok, mert létezik olyan megszállottság, ami (szemben némely másféle megszállottságokkal) tisztelettel és alázattal tölt el, mert azt mutatja meg nekem, hogy akár én is áthághatom a saját határaimat, ha és amikor arra van szükség, hogy túllépjek saját, már nem támaszt, hanem akadályt jelentő korlátaimon, és megmutatja azt is, hogy a magas hegyeknek magas ára van.

Feltaláltam a szappant!

Reggel a zuhany alatt álltam és a tusfürdőm flakonjából próbáltam kicsalogatni a már kissé besűrűsödött kávé illatú tusfürdőmet. Nem nagyon akart csordogálni, nyomogatni kellett a flakont, hogy meginduljon, így már majdnem a vízsugár alá tartottam, hogy higítsak rajta egy kicsit, de aztán azt gondoltam, dehogy higítom, annyival is több vizet kell majd cipelnem hazafelé. Inkább - kezdett szárnyalni a fantáziám - ki kéne nyomni a besűrűsödött tusfürdőt egy kis tálcára, hagyni teljesen elpárologni belőle a nedvességet, aztán egy kis zacskóba tenni, és úgy hordani magammal, hogy tisztítson, legyen egy kis illata is, de ne legyen benne felesleges víz. Vagy lehetne akár kis golyókat formálni belőle, és azt az instant cuccot hordanám csak magammal... bár a golyócskák talán szétgurulnának, jobb lenne egy nagyobb gömb vagy tégla, aztán amikor fürödni akarok, csak egy kis vizet kéne hozzá találnom... aztán villámként csapott belém a felismerés, hogy bakker, ez épp a szappan! Pedig már kezdtem roppant büszke lenni magamra...

Finoman szembeszállok a világgal

és bármikor, ha úgy akarom, egy csokor zöldhagymát vagy épp fokhagymás pirítóst eszem reggelire, függetlenül attól, munkanap van-e vagy hétvége.

(p.s.: most látom, hogy épp olyan, mintha hyppolitot néztem volna mostanában és azon buzdulok így fel, de nem... sokkal inkább levin hatott rám az anna kareninából)

Az ideális porszívószín

Nyilván a piros.

És eddig persze piros porszívónk volt. A. vette, még amikor Á. született és hirtelen elromlott az előző dög, és nem volt mivel orrot szippantyúzni, meg egyáltalán, nem volt mivel száműzni a port a steril babaszobából... (akkoriban mindent vasaltam is), szóval leugrott a sarki kisboltba porszívóért és nekem egyetlen értékelhető kívánságom volt csak a porszívóval kapcsolatban, hogy piros legyen. Mint egy kicsi katicabogár, mondtam szintén én, de A. ezt a kérést az értékelhetetlen információk közé sorolta. Attól még olyan lett, örültem.

Aztán tizenegy és fél év után a katica kimúlt, már több port köpött, mint amennyit szívott, nem lehetett többé felcsévézni a zsinórját, nem működött a pöttye, amivel ki és be lehetett kapcsolni hajdanán, szóval, elromlott. És most A. hirtelen beállított egy új porszívóval (úgyis a városban jártam! - mondta), csakhogy az új gép kék. Blue. Állítólag. Szerintem a legjobb indulattal is csak sötétlila, de azt sem tekinteném éppen színvaknak, aki éjfeketére tippel. Baj?  - kérdezte A. és porszívóügynököket megszégyenítő igyekezettel dicsérete a sötét masinát. Hogy van benne... izé... előszívó, vagy mi. És fém a csöve, úgyhogy nem törik el, ha rálépünk. És kijött tizenöt - húsz porzsák árából. És csak egy gomb van rajta, semmi fokozatosság, azt úgysem használtuk. És kicsi. Mindegyik érv hatott, imádom az egygombos gépeket, ki/be és kész. Baj, hogy kék? - kérdezte A.

Baj, mert a pirosat akkor is észrevettem, ha kicsit poros volt már - mondtam. És A. ahelyett, hogy értékelte volna a poént, komolyan elgondolkodott a válaszomban rejtőző igazságon. Hát, így szeretek én porszívózni.

(Gyerekkoromban zöld porszívónk volt ezüst orral és ezüst ormánnyal, kis fekete csatokkal a testén. A gyerekszoba szőnyegünk szintén zöld, szürke mintával. Jól lehetett rajta erdőset, szántóföldeset játszani, szerettem. De porszívózni utáltam, már nem értem, miért annyira, amennyire, talán az éktelen,  fülrepesztő hangja miatt. Így aztán, ha porszívóznom kellett - és kellett sokszor, hosszan - azt játszottam, szegény indiai szolgálólány vagyok, akinek egyetlen barátja a gondozására bízott elefánt, azt kell nap mint nap jóllakatnia a szegényes legelőn. Sétáltattam, beszéltem hozzá, ő meg válaszul üvöltött, ahogy tudott, elefánt módra. Így segítettük egymás életét.)

A kivételes helyzetekről

Azt írják az egészségpénztár honlapján, hogy azokat a beküldött számlákat, amelyek ilyen meg olyan szabályoknak megfelelnek és van fedezetük, tíz munkanapon belül átutalják a folyószámlára. A feltételeket ellenőriztem, a számlákat beküldtem (április 25-én 17.17-kor, meg május 2-án 12.28-kor, (iszonyat ez a precizitás!), aztán vártam. Hogy fedezet van, azt tudtam. Aztán még vártam, meg még vártam. Aztán mégis ellenőriztem, hogy hogy állok a fedezettel. De jól, köszönöm, épp úgy, ahogy gondoltam. Csak az átutalás nem jött, az egészségpénztári kártyámat meg nem fogadták el a boltban, nincs tej, nincs kenyér, csúszik a tábori befizetés, sírnak a gyerekek, hogy mi lesz így, szégyenkezem fenemód, úgyhogy felhívtam hát az EP-t, hogy mégis, mi van és hogyan.

Először alapos kihallgatásnak vetettek alá, hogy az anyám neve, meg hogy én születtem-e egyáltalán és mikor, és milyen számok azonosítanak. Beolvastam, végül is egyetértek, kell ez bizonyosság, hogy kivel beszélnek. Csak velem, a pénztelennel. És mikor küldtem a számlákat be és hová? Aztán akárhogyan is nézték meg forgatták, csak ugyanaz jött ki nekik is, hogy beérkezett az az áprilisi számla és minden rendben is van vele. És az utalás? akkor azzal mi van? Bocsánat, mondja a fiú, úgy látszik, elkevertük, valahogy nem került rá a pecsét, és így nem engedélyezte az engedélyezőcsoport, így nem került az utalandók közé, és így a kóró nem ringatta a kismadarat. Sosem szokott ilyen csúf malőr előfordulni, mondja a telefonfiú, tényleg elnézést kérnek. Jó, mondom, mi a fenét mondjak mást, akkor mikor utalják? Talán a csütörtöki csomagban benne lesz, mondja. Jól van hát, mondom, és kérdem, mi van a másik számlával. Forgatja, nézi az adatokat, kattog az agya, mint a gép, vagy kattog egy gép, nem látom, mi van, de végül ugyanazt a választ dobja ki a szerencsekerék, hogy a számla megvan, a fedezet megvan, valahogy elkutyálódott ez is, ejnye! Na, ne már! mondom szomorúan. De hát hogy a francba? Nem tudja, mondja, elnézést kér, sűrűn és sokat, ez olyan kivételes helyzet, a csillagok olyan ritka együttállása, ennek annyi csak az esélye, hogy két ilyen számla pont egymás után eltűnjön a sűrű, sötét egészségpénztárban, mint a lottóötösnek, vagy még kevesebb, mondja.

Kevesebb, mint a lottóötösnek? Ez komoly? És akkor nem nyerhetném inkább meg azt a lottóötöst a duplán elkevert és duplán kifizetetlen számlák helyett? suttogom bele a telefonba, de letette. Ringasd már, kóró, azt a szegény kismadarat!