Izgalom. Tetőfok. Hágás.

Most az az őrjítő helyzet van, hogy annyira akartam azt a könyvet, hogy végül egy nagy és utált munkát leadva jutalmul megvettem magamnak. Ott van az ágyam mellett. És szombat délutánig egész biztosan nem lesz időm olvasni. Nem hurcolom magammal, mert akkora, mint egy kisebb szekrény. És úgysem merném elkezdeni, mert akkor nem dolgoznék rendesen, mert benne lennék a könyvemben. De így meg a fél agyam folyton azon jár, hogy milyen jó lesz majd, ha olvashatom. Jaj. Pedig még azt sem tudom, tényleg jó-e. Csak a vágyakozás az olyan, mintha biztosan jó lenne majd. Tisztára mint a szerelem.

Az akkurátus ember

Az akkurátus ember épp a földalattin ül, amikor felszállok. Vasalt, folyami homok színű vászonnadrág, sötétebb homokszín, szintén vasalt, de vállnál már kissé gyűrt (nyilván a hátizsáktól) vászonzakó, világos homokszürke cipő, vakítóan, kéklően hófehér ing gyűrődés nélkül, katonazöld, enyhén fényes nyakkendő. Az arca olyan frissen borotvált, mintha csak néhány perce tette volna le a kést és az ecsetet (igen, késes-ecsetes fajta), a haja ősz, még fekete szálakkal barázdálva, szemöldöke ritkás, szempillája láthatatlan. Az ölében fekete laptophátizsák, rikító narancsszín Samsung felirattal. Az akkurátus ember életkora úgy 45 és 60 közt van, de olyan kortalan típus.

Az akkurátus ember ül a földalattin, nadrágját felhúzza térdnél, hogy ki ne térdesedjen, a füléhez telefont szorít és telefonál:

- azért most hívlak, mert most csend van
- (....)
- most beszélj, Baba...
- (....)
- nem érted? ez egy ritmus, most áll, most csend van
- (....)
- most én beszélek, mert elindult
- (....)
- ne beszélj, nem hallom
- (....)
- nem fogod fel, hogy akkor kell beszélned, amikor megállóban vagyok?
- (....)
-most én beszélek... na, most jössz te
- (....)
- ezt nem hiszem el, én mondjam, hogy most mit mondjál?
- (....)
- akkor beszélj, amikor áll, akkor hallak. Amikor megy, akkor én beszélek.
- (....)
- most mondd akkor, hogy mit csináljak!
- (....)
-  én honnan tudjam, hogy te mit akarsz? azt is én mondjam meg?
- (....)
- Hallgass már el, nem hallak, elindult... most én beszélek
- (....)
- Én beszélek, te szerencsétlen! nem hallak, mert zörög!
- (....)
- Nem hiszem el, hogy nem érzed ezt a váltakozó ritmust!
- (....)
- azért most hívlak, hogy ne vesszen el az idő. Készülj!
- (....)
- csak azt kéne figyelned, mikor érek megállóba! Nem igaz, hogy nem hallod!
- (....)
- értsd már meg, azt teszem, amit mondasz! Most hallgass! Elindult..
- (....)
- Halló!!!! Ott vagy? Ez nem igaz, leteszed, pedig most beszélhetnél...


Az akkurátus ember letörölgeti a telefonját, tokba teszi. Előhúz egy fekete-tengerkék hajkefét, megfésüli amúgy is tökéletesen fésült haját. Elteszi a hajkefét, kétoldalról húzza be a hátizsák cippzárját, hogy épp középen találkozzanak a kis fekete cippzárfülecskék. Feláll, kisimítja a nadrágját, megigazítja a zakó ujját. Felveszi a Samsungos hátizsákot a vállára. Az ajtó tükrében megnézi magát. A hátizsákot egyenesebbre rántja, a nyakkendőt felemeli, megigazítja a csomót. Kissé hosszan hagyott körmű kezével hátrasimítja a haját. Megigazítja az inggallért, aztán a zakó oldalát és zsebeit. Szabad kezével végigsimítja a szemöldökeit. Az ajtó tükrében megvizsgálja mindkét profilját. Aztán hátrasimítja megint a haját, hunyorít, megtapogatja kétoldalt a nyakát, hogy elég sima-e még. Aztán az ajtónyitáskor leszáll.

A nője helyében én biztosan megfojtanám. Még mielőtt összejönnék vele.

Vonatok népe

Az elővárosi vonatok zsúfoltak reggelente. A mi vonalunkon biztosan. A mi vonatunk pláne, mindig. Nyilván zsúfoltak a metrók meg a villamosok is, de azzal ritkán járunk. Meg a buszok is, persze. Ez van, alkalmazkodunk, nem nyígunk, értjük a szitut.

A zsúfoltság nyilván úgy alakul ki, hogy a kezdetben töküres járműre felszáll egy csomó ember. Akinek jut ülőhely, az leül, a többi áll. Aztán mire hozzánk ér a vonat, sokszor már csak épphogy felférünk. Mondjuk ennek nem kizárólag a sok utas az oka, hanem sokkal inkább a sok hülye utas, akik feltehetően mind úgy gondolják, hogy ha ők már felszálltak, akkor a normál kerékvágásba került a világ, kár lenne igazítani rajta, ezért nem mennek beljebb, hanem megállnak a peronon. Mikor becsattog a vonat az állomásra, akkor világosan látszik, hogy a kocsik belsejében van még állóhely (mert átlátni a vonatkocsin), a peron viszont csordultig teli van azokkal az emberekkel, akik nem szeretnének beljebb menni. Mivel nekünk is muszáj felszállnunk, általában feltolom Á.-t táskástul (már ha egyáltalán hagyják kinyitni az ajtót, mert az empatikus népség sokszor inkább rááll az ajtó előtti részre, amitől az ajtó kinyithatatlanná válik, mintsem beljebb húzódjon a kívülről jól láthatóan üres helyekre). Szóval, felnyomom Á.-t a barom nagy táskájával, aztán mögötte felfurakszom én is (ez biztonságosabb, mintha én nyomulnék elöl, mert volt már, hogy lelökték Á.-t mögülem azzal, hogy már nincs hely, ezért nem is szívesen engedném még egyedül vonatozni, míg meg nem erősödik annyira, testileg és hangban egyaránt, hogy a tömött vonatra is fel tud szállni egyedül, akkor is, ha a fent lévők ezt próbálják megakadályozni). Aztán, mikor felszálltunk, mi be szoktunk menni a kocsi közepébe, akkor is, ha ez nem túl népszerű dolog - ugyanis a kocsi belsejében valóban van hely, nem csak kívülről látszik úgy. Néha még ülőhely is akad. És örülünk, hogy továbbra is tömegben ugyan, de mégis úgy utazunk, hogy a saját lábunkon csak mi állunk, nem könyököl senki az oldalunkba, nem liheg senki az arcunkba és nem vagyunk szorosan összetapadva egymással sem, idegenekkel pedig pláne nem. Szóval, élvezzük az utazást, egészen addig, míg el nem érünk a pályaudvar közelébe. A pályaudvar közelétől még 5-10 perc szokott eltelni addig, míg a vonat valóban meg nem áll a végállomáson. De az emberek nem nyugszanak, hanem azok, akik ülnek, vagyis akiknek aztán tényleg semmi dolguk nem lenne még 5-10 percig, felállnak és elkezdenek öltözködni, és a kényszerből amúgy is szűk helyen állókat egyre kisebb helyekre préselik.

Mert basszus, nekik muszáj elsőként leszállniuk. Ez persze ritkán és keveseknek sikerül, de mindig megkísérlik. Különösen aktívak az öregasszonyok hatalmas cekkerekkel. Valószínűleg nem fogok tudni olyan sokáig élni, még ha rettentően vigyázok is magamra, hogy megértsem, hogy mi a jó fenéért nem ülnek a fenekükön azok, akiknek jutott ülőhely és mi a francért kezdenek furakodni, amikor a furakodással sem nagyon nyernek időt, mert csak bedugul a vonatfolyosó, illetve furakodás nélkül sem veszítenének többet egy-két percnél, ami - tekintve, hogy a vonat amúgy is egy-két perces eltérésekkel érkezik be (van, hogy korábban, néha később, de igazán késni nem szokott), vagyis csak nagyjából kiszámítható, hogy mikor szállhatnak le, szóval, azoknak, akik nem a tíz percen belül induló másik vonatot akarják elérni (van ilyen, de nagyon ritka, ennyire nem érdemes kicentizni), azoknak nem tök mindegy? Miért éri meg átgázolni mindenkin (például Á.-n), miért éri meg elszaggatni mások holmiját (például az enyémet), ha aztán odalent tíz méteren belül megelőzzük őket, mert cammognak? trécselnek? leülnek a padra? Komolyan, ha lenne egy zsebre vágható lézerkardom, használnám.

a blog halála az okoskodás?

nem, sokkal inkább a tökéletes hétvégékben rejlik a vég:
nincs nyafogás, nincs írás

...de persze ma nem ezeket a mondatokat használtuk...

...mert ma elmentem könyvesboltba,
meg ma parfüm helyett ugyanolyan illatú borotválkozás utáni izét vettem,
meg ma még jobban siettünk haza, 
meg ma ünnepi vacsorát készítettem,
meg ma tortát is sütöttem,
meg ma krémet is főztem bele,
meg ma elővettük a rejtegetett csokikat,
meg ma koccintottunk sörrel és narancslével,
és átadtuk az ajándékokat,
de a tortát végül nem kentem meg,
mert nem is hűlt ki eléggé,
mi meg jóllaktunk az ünnepi brassóival,
aztán még nézegettük az új könyveket,
és mindenki aludni tért én nem bírok már ébren maradni,
úgyhogy jóéjszakát kívánok mindenkinek,
és külön a születésnaposnak hosszú-hosszú, boldog-boldog életet!

Mérges mondatok különféle alkalmakra

Kijelentés:
Neked a legalapvetőbb izék is gondot okoznak.

Kérdés (eldöntendő):
Nem vagy képes a legalapvetőbb izékre sem?

Kérdés (nyitott):
Miért nem vagy képes a legalapvetőbb izékre sem?

Felszólítás:
Legalább a legalapvetőbb izéket tartsd már be!

Óhajtás:
De jó lenne, ha legalább a legalapvetőbb izéket betartanád!

(simán mehetnek egyes és többes számban egyaránt)

Felkiáltás:
Basszus!!!!!

(ez független a bosszúságot okozó személyek vagy dolgok számától, sőt, amolyan jollyjokerként bármire rámondható)

A fűtési szezon vége 2.0

...és most pedig, miután egész nap forró teákkal tartottam magam életben, és elhasználtam orrfújásra vagy tíz-tizenöt zsebkendőt, pedig ma reggelig semmi ilyesmire nem volt szükségem, nekigyürkőzöm, leveszem a sálamat, meg leveszem a pulóveremet is és kimegyek a szabadba a tavaszba...

A fűtési szezon vége

Mond ez nektek valamit? Állítólag ma van. A nagy fűtésmentességi világnap. Ma már nem fűtenek. Mert elmúlt április 15-e. Ezért. Eddigi életem során mindig olyan szerencsés voltam, hogy nem mások döntötték el valami dátum alapján, hogy mikor kell befűteni, mikor pedig nem. Mármint ott, ahol laktam vagy lakom. Mert a munkahelyem más. Itt bizony mától nincs fűtés. Mert már április 16-a van és kint tavasz. Kint tényleg. Ez meg itt egy szuper északi fekvésű, áthűlt vastag falakkal körbe kerített tér, ahol az asztalom áll. 15 fok van. Korábban sem volt épp meleg, de legalább érdemes volt néha nekidőlni a langyos fűtőtestnek. Reggel szerencsére volt annyi eszem, hogy berakjak egy pulóvert a táskámba. Odakint szerencsére már nem kell. Ide meg hozok holnap kesztyűt is. Mert reszketve fázom, miközben odakint tombol a nap.

Abszurd telhetetlenséged miatt megintelek

Nyilván ezt írná be a főnököm a nem létező ellenőrzőmbe, ha szólnék neki, hogy jólesett volna, ha közel két heti távollétem után (gyerekek betegsége és az enyém - de persze dolgoztam otthonról) megkérdezte volna, hogy hogy vagyok. Még mielőtt elsorolja a tegnapi határidős munkákat. Vagy legalább utána. Nem fájna kevésbé a becsípődött ideg, de talán jobban bírnám a gyűrődést estig. Elsősorban ezért keresek másikat, főleg  másokat. Nem a munka jellege, tartalma, vagy a hektikus terhelés miatt, hanem mert rideg.

A világháló teli van megsütni való tortákkal

(nem beszélve az egyéb elkészítendő finomságokról)

Szerencsére bőviben vagyunk a születésnapoknak, és általában én vagyok a tortafelelős, úgyhogy havonta egy-két tortát általában sütök. Mivel még mindig haldoklom a gerincbecsípődés következtében, olyan tortát akartam csinálni, ami némi kevergetést követően megsül magától, nem kell sokat formázgatni, kenegetni, ápolgatni - viszont nem kevésbé finom, mint a sokat dédelgetettek.

Találtam a neten (hol másutt?) egy nagyon ígéretesen hangzó aszalt szilvás konyakos csokitortát, ami elég különlegesnek is tűnt, elég ínycsiklandónak is és elég egyszerűnek is. Valóban, egy óra alatt elkészült, V. kuktáskodott, így persze könnyű nekem - és olyan lett, mint a képen. Persze, a belevalókon változtattam, nem annyira koncepciózusan, mint inkább az alkalom szülte lehetőségek következtében: a miénkben egy dl. víz helyett két dl. tejszín van, öt tojást törtünk fel, így a liszt is kicsit több, a szilva viszont sokkal több: 40 dekát tettem bele 25 helyett - és bőven beáztattam a konyakba (mert mint kiderült, van itthon konyakunk, két üveggel is, de senki sem issza, úgyhogy A. is egészen fellelkesült, hogy végre egy feleslegesen sok helyet foglaló üveget kidobhatunk a bárszekrényből, ha kiürítem - persze, nem ürült ki, egy-másfél decit használtam el belőle, de lehet szó ismétlésről, sőt...). Szóval, nagyjából úgy csináltam, ahogy írták és nagyjából úgy is néz ki, mint a mások képein. És hogy még különlegesebb legyen (és hogy ne menjen veszendőbe az a konyak sem, amibe a szilvákat áztattam, de amit nem tettem bele a torta tésztájába, mert szétáztatta volna), csináltam hozzá sós-konyakos karamellöntetet is. Azt csak úgy kútfőből, de úgy tűnik, megbízható a kútfőm, mert az öntet igencsak finom lett. Azóta már kipróbáltatott kávéhoz és fagyasztott málnához is, mindkettő mellett megállta a helyét.

És A. olyannyira elégedett volt, hogy megsüthetem egy héten belül még egyszer ugyanezt a tortát neki is. És majd egyszer Á. kedvéért ki fogok próbálni egy meggyes változatot is.

ps1 (van egy csomó kép is róla, de egyelőre csak a neten, meg persze az emlékeinkben)

ps2:(az eredeti recept leírását innen megnézhetitek, bár én nem innen néztem, de ahogy visszakerestem a neten, ezt találtam, és itt rendesen volt forrásmegjelölés is, úgyhogy ezt adom meg: http://eletfantasy.blogspot.hu/2012/03/aszalt-szilvas-csokitorta.html)