2012. december 27., csütörtök

A felvilágosodás kora


Még huszonnegyedikén délután kiderült, hogy eddig hazudtunk. Az elmúlt tíz évben mindenképp. Mondjuk mi inkább játszottunkot mondtunk és csodát emlegettünk, de Á. szigorúbb. Egyébként nem így terveztük a varázstalanítást. Úgy gondoltuk (én, mert A. ilyesmiken nem agyal túl sokat), ez az év még legyen a játéké, idén még legyen minden meglepetés, a fa is, az ajándékok is. Persze, hogy tudták már, de főleg V. még hitte a csodát is. És minden évben nagyon igyekeztünk, és eddig minden évben sikerült is úgy odacsempészni, feldíszíteni, alátenni a csomagokat, hogy ne lássák, hogy legyen, maradjon még valami kicsit megmagyarázhatatlan dolog benne, ami miatt lehet kételkedni és lehet hinni is még, hogy valami varázslatnak kellett lennie. Hát, idén lehullott a lepel, vagy mi. A már korábban elvékonyodott szövet felfeslett, kiszakadt hirtelen.

Csak közbevetőleg mondom, hogy itt nálunk bizony fehér karácsony volt. 23-án zuhogott a hó egy napon át, és nem olvadt el, vagy legalábbis csak a kisebb része olvadt el, így ez a megmaradt nagyobb rész hó felturbózva egy nagyon-nagyon sűrű és szintén fehér köddel kiadott egy teljesen fehér és puha karácsonyt. Úgy ám! (sőt, a kertünk legeldugottabb csücskében még mindig van hó, hiába, a magashegyi klíma pótolhatatlanul különlegessé tesz mindent)

Szóval az úgy volt, hogy a gyerekek idén is, mint ahogyan az néhány éve már megszokott, épp hosszú kétnapos száműzetésüket töltötték Tomiban  rövid vendégjátékukat tartották az egyik nagymamánál, ahová az előzetes megbeszélés szerint 24-én késő délután mentünk volna értük, és még egy kis időt eltöltöttünk volna a család többi részével is, mielőtt hazajövünk (kis fagyújtás, kis vacsora, ne kelljen már egész karácsonykor ide-oda utazgatni mindenkinek, hogy mindenkivel találkozzon), ez volt tehát a terv, de a valóság ezzel szemben egész másként alakult.

23-án A. elvitte a gyerekeket, aztán hazacsúszkált a friss havon (kocsival, igen, semmi szánkó), aztán dolgozott, mert január 1-i határidővel vállalt kapott egy munkát (ezeknek a kínaiaknak vagy japánoknak vagy egyéb nemkarácsonyozó népeknek semmi sem szent), én meg sütöttem. Csináltam rengeteg bejglit, pogácsát és kekszet, amivel el is ment a nap, fánk még nem volt, de az ónos esőben nem is indultunk érte sehová, bízunk benne, hogy 24-én sem lesz még késő. Mert azt mondták, addigra jön a forró levegő, a tavasz és elolvad a csúszkapálya az utakon. Azt viszont senki sem mondta, hogy a sógornőm (akinél a 24-i esti vendégeskedést tartottuk volna) egy hányós-hasmenős-szédülős-ájulós vírust kap karácsonyra, ami miatt a gyerekeket fel kell ültetni a metróra, és emiatt órákkal hamarabb érnek majd haza, mint ahogy együtt hazaértünk volna, sőt, valódi ünnepi vacsoráról is kell gondoskodni itthonra is, nem csak amolyan kiegészítő hobbitvacsoráról, amivel mindenképp készültem volna. És 24-én délre már azt is láttuk, hogy nem olvad a jégpáncél, itt nálunk semmiképp, így mégiscsak beültünk az autóba és mentünk fáért.

Először közelre, mert a patika mellett is árultak, oda meg úgyis kellett menni. A patikában sikerrel jártunk, aztán a szomszédos boltban még kenyeret is vettünk, viszont az ottani fák nem tetszettek. A. persze megvette volna az elsőt, amibe belebotlottunk a lerakat szélén, csak szabaduljon a feladattól, de sajnos nekem karácsonyfa tekintetében elég komoly méretbéli elvárásaim vannak, amiből nem tudtam még lefaragni az évek során. A méretben a mindenkori szobaméret az irányadó, a cél pedig a plafonig érő. Sajnálom, nekem a többi mind szánalmasan csoffadt. A.-nak van már néhány évnyi tapasztalata abban, hogy mely témákban vagyok meggyőzhető és melyekben nem, az eladóval szemben ő meg sem próbált győzködni, miután kimondtam a nemet az ottani legmagasabb fára. Az eladó még próbálkozott, egyre magasabbra emelte a fát magát, hogy nézzem, milyen szép darab, az árus felesége egyre lejjebb engedte a fa árát, hogy nézzem, milyen alacsony, de sajnos én a földtől a plafonig érő fákat preferálom, nem a magas asztal tetejéről majdnem eléri már a plafont típusúakat, úgyhogy továbbmentünk. A következő általam ismert árus épp lezárta a már tisztára söpört udvart, mikor odaértünk, így kiszállás nélkül fordultunk vissza, hogy menjünk a következőhöz.

Én nem szoktam félni attól, hogy nem lesz fánk, sőt, abban is erősen hittem, hogy nem kell visszamennünk a leárazott csoffadtért, hanem megtaláljuk a nekünk szóló egyetlent. A harmadik árusnál még nyolc fa volt, néhány nordmann (nem szeretem, mert nincs fenyőillata - de végső esetben inkább ez, mint egy törpe) a kerítés mellé állítva, néhány másféle pedig fekve a hókupacokba fagyva. Ezek közt találtam meg az én fámat. Kellett hozzá némi fizikai erő, hogy kifeszegessük a jéggel borított hó alól, és némi képzelőerő is, hogy ne kihajított fakupacnak lássék, de A. erős, én meg  már fektében láttam, hogy ő az igazi (igen). Gyönyörű, hatalmas, erős, illatos - és nehéz. Az ára pedig épp annyi volt, mint az első helyen a csoffadté, háromezer. Szóval, nehéz volt, különösen így, jéggel borítva, alig bírtuk el ketten, de végül csak feltettük a csomagtartóra és hazahoztuk kiolvasztani. Az ígért tavaszi fuvallatok nem jöttek, úgyhogy prakkerral ütögettük le az összecsomagolt fáról a ráfagyott víz egy részét, aztán amikor láttuk, hogy így a törzséről semmiképp sem tudjuk eltávolítani a havat és jeget (kibontva a burokból viszont az ajtón nem tudtuk volna bevinni), vettünk egy nagy levegőt, összegyűjtöttük az összes felmosórongyot, szakadt törülközőt, becipeltük a fát szobába és csak ott szabadítottuk meg gúzsaitól. Nagyon szép volt kibontva, teli jégcsappal, hógolyókkal - és több, mint öt liter vizet szedtünk még le róla odabent. Viszont díszíteni már nem volt idő, menni kellett az életükben először egyedül metrózó gyerekekért a metróhoz, így egy gyors döntéssel úgy határoztunk, A. hazafelé az autóban elmondja, hogy idén együtt fogunk fát díszíteni, én meg addig eltüntetem a maradék néhány liter vizet, meg még a felmosórongyokat is a fa alól.

Mire hazaértek, szinte száraz volt a parketta. Nagyon lelkesek voltak, csodálták az üres fát (van rajta mit csodálni, nagyon formás, igazán!), V. azt mondta, nagyon boldog, hogy nekünk mindig plafonig érő fánk van, nem olyan kis törpe, mint másoknak (örülök, hogy ennyi mindenben az én lányom),  örültek, hogy végre megtudhatják, mit rejt a titokzatos, éveken át messziről nézett "törbékeny" feliratú doboz, amit ugyan időnként megmutattunk nekik, hogy nézzétek, üres! (mindig karácsony körül, amikor tényleg üres volt) - de akkor meg minek tartjuk éveken át a szekrény tetején - mert ez olyan jó doboz volt, még a költözésből maradt - mondtuk, és persze igaz is volt, de csak félig. V. nagyon lelkesen díszített, Á. hamar duzzogni kezdett, mert A. rászólt, hogy nem az ág szélén himbálódzó üveggömbbel kell kezdeni, hanem a kis lámpákkal, szisztematikusan.

Jó sokára ugyan, de elkészült a díszítés (nagyon szép), elkészült az ünnepi vacsora is (nagyon finom), aki akart, átöltözhetett szép ruhába (hárman akartunk), aki nem akart, az maradhatott csúnya ruhában (Á. akart), aztán csilingelt a jézuska és csillagszóróztak a gyerekek, és úgy látszott, semmivel nem volt kevésbé izgalmas az ajándékbontogatás, mint máskor, és társasoztunk az egyik újjal, és filmet néztünk (az egyik újat), és olvastunk mindenféle újakat és jó volt minden.

Aztán másnap kora reggel V. felöltözött szép ruhába, és onnantól kezdve nem csinált semmi hasznosat, nehogy foltos legyen a szép ruhája, Á. pedig pizsamában maradt és úgy olvasott, és ezért nem csinált semmi hasznosat, mi pedig A.-val pakoltunk, takarítottunk és főztünk, hogy az ebédre megérkező másik családfél előtt ne legyen túl sok takargatni valónk, viszont tudjunk mit feltálalni.

A nagyszülőkkel előző este telefonon beszéltünk arról, hogy mikor érkezzenek (dél? tizenegy nem jobb? fél kettő? egy? legyen inkább fél? mikor kezdjünk enni? akkor fél kettő? vagy féldél?) és aztán abban maradtunk (vagy csak én?), hogy felhívnak, mielőtt elindulnak. Ehhez képest alig szálltam ki a kádból déli egykor, még épphogy csak a telefonomra pislantottam és alighogy konstatáltam boldogan, hogy még van idő, mikor felharsant odalentről a "megjöttek!"

Nehezen vallom be, de több, mint tizenöt évre volt szükségem ahhoz, hogy képes legyek örömmel mást is kitalálni karácsonyra, mint halászlét és rántott halat, mert én imádom és alig várom, hogy végre az legyen - és mindig volt ugyan mellette valami nem hal is, csak úgy mellékesen, holmi pótlékként, de idén volt először a hal mellett (amit anyukám hozott) valódi, igazi, különleges, karácsonyi ünnepi másétel is - amit az amúgy lelkesedésre egyáltalán nem hajlamos A. úgy honorált, hogy legyen ilyen máskor is... sokszor! (görög sztifádót csináltam marhahúsból rozmaringos krumplival), és amit az én halimádó családom is olyan örömmel evett, mintha hal nem is lett volna az asztalon.

Aztán tegnap még elmentünk A. immár meggyógyult családjával is karácsonyozni, és felszabadítóan vidám dolog volt odafelé menet úgy bepakolni az ajándékokat az autóba, hogy nem kellett dugdosni a gyerekek elől, jó volt előre elmondani nekik, ki mit kap és miért. Szóval, nagyon jó volt angyalkodni, míg nagyon kicsik voltak, de felvilágosodni is jó, és még jobb lesz jövőre, amikor együtt lehet mindenben készülődni (az ajándékok persze meglepetések lesznek akkor is), együtt sütni, fát választani, díszíteni.

2012. december 25., kedd

Nagyon

boldog karácsonyt mindenkinek!

2012. december 24., hétfő

régi szép idők

Emlékeim szerint régen nem kellett félbevágni az egész spulnit ahhoz, hogy találjon az ember egy tűbe fűzhető cérnavéget. Igen, varrok. Karácsony van. Vagyis mindjárt.

2012. december 23., vasárnap

most pedig

már van
két rúd mákos bejglink és
két rúd diós bejglink (még nem kóstoltam egyiket sem)
hat kicsi rúd aszalt szilvás bejglink (a zöme ajándék lesz - ezt sem kóstoltam)
és nem repedt szét egyik sem
százötven (!!!) kis pogácsánk (szintén ajándékba)
két tepsinyi sajtos-diós kekszünk (szintén ajándékba)

és befestettem a hajamat is (enélkül egy tapodtat sem tettem volna)

viszont még nincsenek becsomagolva az ajándékok (már régóta gyűjtögetem őket, remélem, a legfontosabbakat megtaláltam... minden évben előkerül ez-az később is)

és nincs még holnapi itthoni vacsora (ötlet van, alapanyagok is),
sem a 25-i ebéd előkészületei (sokan leszünk, így muszáj előre dolgozni)

és még ruhák száradnak mindenhol
és még nem takarítottam

és nincs még fa

egy klasszikus feladvány aktualizált változata

Ha egy ember egy nap alatt (minimum) másfél órányi deficitre tesz szert az alvással töltött óráit számolva, és (minimum) hetven napon át él így, akkor (minimum) mennyi időt kell alvással töltenie a mostantól rendelkezésére nem álló (maximum) két hétben ahhoz, legalább az elmaradt órák tíz százalékát ledolgozza behozza?

Hogyan változik a feladat megoldása akkor, ha tudjuk, hogy a rendelkezésére nem álló (maximum) két hétben muszáj elvégeznie az elmúlt (minimum) hetven napban jócskán felhalmozódott házimunkákon felül a közelgő karácsony által rárótt kötelezettségeket örömteli tevékenységeket is?

Szorgalmi:
Vajon van-e lehetőség arra (az ismert dimenziókat figyelembe véve), hogy mások segítsenek emberünknek abban, hogy közös erővel naponként többet aludjanak a normálisnak tartott (bár szerintem igencsak alábecsült) napi 8 óra alvás/fő mennyiségnél?

A csillagos ötösért:
Kik azok? Hol vannak? Ide velük!!!!!

(ui.: ne higgyétek, hogy légből kapott problémáról van szó, reggel nyolc körül A.-nak fél órájába telt, míg életet vert belém, pedig kávét is hozott, és tegnap lefeküdtem majdnem időben)

2012. december 22., szombat

aki időben elkészült

az V.

valamiből kapott egy négyest - az első nem ötös jegyét idén
harmadik lett a rajzversenyen (mondjuk, szerintem az övé volt a legjobb)
szerzett egy újabb csíkot az övére
mindenkinek saját kezűleg készített ajándékot
és mindet be is csomagolta
elpakolta a szép és a hétköznapi ruháit, amiket visz a nagymamához
és mosolyog - meg is van rá minden oka

 én még sehol sem tartok semmivel

2012. december 20., csütörtök

pihen a komp

                   ...kikötötték,
benne hallgat a sötétség,
az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
alszik a szív, és alszik a
szívben az aggodalom,
alszik a vánkosom, a paplanom,
bíbic-csibe alszik
nedves sás között,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat,
szundít a korcsmáros, szuszog,
szunnyadozik a szakadás,
egy már alszik épen,
félrebillent fejjel, az anyja ölében,
a villamos is aluszik,
a fény kipatakzott szeméből,
kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet...
alvó csillagok s baglyok alatt szólnak a harangok,
alvó szegek a jéghideg homokban,
álmodik a nyomor,
szent, nehéz álmában,
az éj komoly, az éj nehéz.
alszom hát én is, testvérek.

A maják ajándéka

Ma hajnali párbeszéd Á.-val:

- Jó reggelt!
- grbrfrgrbrfjbrrgrrbr
-  Kelj fel!
- hmbmnmhmbmhm
- Hoztam kávét!
- nyjo
- Holnap nem kell már kelni!
- De jóóó!
- Ma van az utolsó nap!
- Hurráááááá!!!!!!!!!!!!!!

2012. december 18., kedd

Lepaktáltam az ellenséggel

Á.: miért beszélgetsz mindig a lányok anyukáival???
én: nekem tök mindegy, hogy egy lánynak vagy egy fiúnak az anyukájával beszélgetek, ha rokonszenves...
Á.: de nekem nem mindegy!
én: pedig sok érdekes dolgot tud meg az ember a lányok anyukáitól is
Á.: például?
én: például azt, hogy hasonlóan beszélnek a lányok a fiúkról, mint te itthon a lányokról
Á.: én nem beszélek lányokról itthon
én: na, hát így, mintha nem is járnátok egy osztályba fél éve...
Á.: de például hogyan?
én: ők sem használják a fiúk nevét.... csak annyit mondanak, az a rövid hajú gyerek.... az egyik... nem tudom, melyik...
Á.: mit csináljak, ha a lányok nem túl érdekes lények?... remélem, fiú húzott karácsonyra
én: pedig a lányok nagyon gondos ajándékkitalálók szoktak lenni!
Á.: na persze! nekem nem is kell ajándék egy lánytól


Csak mondom, hogy azalatt a jó másfél óra alatt, míg az aulában vártam Á.-t (mert először nem jött, aztán kiderült, hogy elhagyta a szekrénykulcsát, aztán az meglett, de nem tudta hirtelen, hogy hová rakta le, amit bele akart tenni...), volt alkalmam megfigyelni, hogy sok tekintetben pont ugyanolyanok a fiúk, mint a lányok, ráadásul azt is láttam (nem kicsit meghökkenve), hogy az osztályukból a körülöttem megforduló 10-12 gyerek közül (akiknek az anyukáival is beszélgettem) legalább tíz elhagyott valamit aznap: R. a melegítőfelsőjét, és mikor a szülei ezzel szembesítették, azt kérdezte mosolyogva: tényleg? A. a tornazsákját, amiért negyedórával a távozásukat követően jöttek vissza, pedig már előtte is fél óra hosszat pakolásztak az apukájával (vele is beszélgettem, nemcsak lányokéval, nemcsak anyukákkal), L. pedig nemes egyszerűséggel a teljes kabát - sapka - sál -kesztyű készletét hagyta el valahol, de ahelyett, hogy elment volna megkeresni, a padon ülve forgatta a szemeit és azt mondta az anyukájának: értsd már meg, hogy nem tudom, hogy hol van - vagyis éppen úgy viselkedtek, mint ahogyan Á. szokott viselkedni hasonló helyzetekben (azaz naponta százszor).

2012. december 17., hétfő

Pecsételés

Az első "igazi" munkahelyem, ahol fizettek a munkámért, egy iroda volt. Hetedikben addig-addig mondogattam, hogy dolgozni szeretnék és pénzt keresni, hogy a hetedik utáni nyáron apám elhelyezett saját munkahelyének egy másik részlegénél nyári munkásként. Mások is dolgoztak nyaranként már általános iskolában is, semmi kirívó nem volt a dologban. Arra nem emlékszem, munkaszerződést kötött-e valaki valakivel erre a három hétre, minden esetre én három hétig bejártam az Oktogonnál lévő céghez dolgozni.

Az első hétre azt a munkát kaptam minden napra (úgy emlékszem, napi hat órát töltöttem ott), hogy pecsételjek. Mert a gyerekek szeretnek pecsételni, vélték az irodában dolgozó nénik és bácsik. Hát, én pecsételtem, napi hat órában, a totális izomlázig, de már akkor is éreztem, hogy vagy velem van valami baj, vagy már tényleg nem vagyok igazán gyerek (amiképp ezt néhány egyéb jelből is sejteni lehetett), vagy ez a pecsételés egyszerűen egy szar meló, amitől mindenki igyekezett megszabadulni - mert nem kötött le a munka. Már első nap sem igazán élveztem, az ötödiken pedig kifejezetten gyűlöltem. Szerencsére az ötödik nap végére teljesen elfogyott a pecsételni való, olyannyira, hogy gondolom, a cég az elkövetkező években is az általam előre lepecsételt nyomtatványokat használta. Hogy a következő két hétben pontosan mit csináltam, arra már csak homályosan emlékszem. Jöttem-mentem, fénymásoltam, futárkodtam, kikerestem, leszaladtam, átadtam, telefont felvettem, kávét főztem - valami egyebet. A második és a harmadik hét szerencsére nem hagyott bennem nyomasztó emlékeket, hogy azok időnként előjöjjenek kísérteni.

Mert az első hét emlékei időnként előjönnek. Hogy mikor? Amikor pályázatokat vagy pályázati beszámolókat adunk le éppen, és a hülye követelményeknek megfelelően pecséttel és aláírással hitelesítjük minden oldalon, hogy jogszerűen látjuk el hitelesítő pecséttel a pecséttel is megerősített, kézzel számozott oldalak hitelességét.