Még huszonnegyedikén délután kiderült, hogy eddig hazudtunk. Az elmúlt tíz évben mindenképp. Mondjuk mi inkább játszottunkot mondtunk és csodát emlegettünk, de Á. szigorúbb. Egyébként nem így terveztük a varázstalanítást. Úgy gondoltuk (én, mert A. ilyesmiken nem agyal túl sokat), ez az év még legyen a játéké, idén még legyen minden meglepetés, a fa is, az ajándékok is. Persze, hogy tudták már, de főleg V. még hitte a csodát is. És minden évben nagyon igyekeztünk, és eddig minden évben sikerült is úgy odacsempészni, feldíszíteni, alátenni a csomagokat, hogy ne lássák, hogy legyen, maradjon még valami kicsit megmagyarázhatatlan dolog benne, ami miatt lehet kételkedni és lehet hinni is még, hogy valami varázslatnak kellett lennie. Hát, idén lehullott a lepel, vagy mi. A már korábban elvékonyodott szövet felfeslett, kiszakadt hirtelen.
Csak közbevetőleg mondom, hogy itt nálunk bizony fehér karácsony volt. 23-án zuhogott a hó egy napon át, és nem olvadt el, vagy legalábbis csak a kisebb része olvadt el, így ez a megmaradt nagyobb rész hó felturbózva egy nagyon-nagyon sűrű és szintén fehér köddel kiadott egy teljesen fehér és puha karácsonyt. Úgy ám! (sőt, a kertünk legeldugottabb csücskében még mindig van hó, hiába, a magashegyi klíma pótolhatatlanul különlegessé tesz mindent)
Szóval az úgy volt, hogy a gyerekek idén is, mint ahogyan az néhány éve már megszokott, épp hosszú kétnapos
23-án A. elvitte a gyerekeket, aztán hazacsúszkált a friss havon (kocsival, igen, semmi szánkó), aztán dolgozott, mert január 1-i határidővel
Először közelre, mert a patika mellett is árultak, oda meg úgyis kellett menni. A patikában sikerrel jártunk, aztán a szomszédos boltban még kenyeret is vettünk, viszont az ottani fák nem tetszettek. A. persze megvette volna az elsőt, amibe belebotlottunk a lerakat szélén, csak szabaduljon a feladattól, de sajnos nekem karácsonyfa tekintetében elég komoly méretbéli elvárásaim vannak, amiből nem tudtam még lefaragni az évek során. A méretben a mindenkori szobaméret az irányadó, a cél pedig a plafonig érő. Sajnálom, nekem a többi mind szánalmasan csoffadt. A.-nak van már néhány évnyi tapasztalata abban, hogy mely témákban vagyok meggyőzhető és melyekben nem, az eladóval szemben ő meg sem próbált győzködni, miután kimondtam a nemet az ottani legmagasabb fára. Az eladó még próbálkozott, egyre magasabbra emelte a fát magát, hogy nézzem, milyen szép darab, az árus felesége egyre lejjebb engedte a fa árát, hogy nézzem, milyen alacsony, de sajnos én a földtől a plafonig érő fákat preferálom, nem a magas asztal tetejéről majdnem eléri már a plafont típusúakat, úgyhogy továbbmentünk. A következő általam ismert árus épp lezárta a már tisztára söpört udvart, mikor odaértünk, így kiszállás nélkül fordultunk vissza, hogy menjünk a következőhöz.
Én nem szoktam félni attól, hogy nem lesz fánk, sőt, abban is erősen hittem, hogy nem kell visszamennünk a leárazott csoffadtért, hanem megtaláljuk a nekünk szóló egyetlent. A harmadik árusnál még nyolc fa volt, néhány nordmann (nem szeretem, mert nincs fenyőillata - de végső esetben inkább ez, mint egy törpe) a kerítés mellé állítva, néhány másféle pedig fekve a hókupacokba fagyva. Ezek közt találtam meg az én fámat. Kellett hozzá némi fizikai erő, hogy kifeszegessük a jéggel borított hó alól, és némi képzelőerő is, hogy ne kihajított fakupacnak lássék, de A. erős, én meg már fektében láttam, hogy ő az igazi (igen). Gyönyörű, hatalmas, erős, illatos - és nehéz. Az ára pedig épp annyi volt, mint az első helyen a csoffadté, háromezer. Szóval, nehéz volt, különösen így, jéggel borítva, alig bírtuk el ketten, de végül csak feltettük a csomagtartóra és hazahoztuk kiolvasztani. Az ígért tavaszi fuvallatok nem jöttek, úgyhogy prakkerral ütögettük le az összecsomagolt fáról a ráfagyott víz egy részét, aztán amikor láttuk, hogy így a törzséről semmiképp sem tudjuk eltávolítani a havat és jeget (kibontva a burokból viszont az ajtón nem tudtuk volna bevinni), vettünk egy nagy levegőt, összegyűjtöttük az összes felmosórongyot, szakadt törülközőt, becipeltük a fát szobába és csak ott szabadítottuk meg gúzsaitól. Nagyon szép volt kibontva, teli jégcsappal, hógolyókkal - és több, mint öt liter vizet szedtünk még le róla odabent. Viszont díszíteni már nem volt idő, menni kellett az életükben először egyedül metrózó gyerekekért a metróhoz, így egy gyors döntéssel úgy határoztunk, A. hazafelé az autóban elmondja, hogy idén együtt fogunk fát díszíteni, én meg addig eltüntetem a maradék néhány liter vizet, meg még a felmosórongyokat is a fa alól.
Mire hazaértek, szinte száraz volt a parketta. Nagyon lelkesek voltak, csodálták az üres fát (van rajta mit csodálni, nagyon formás, igazán!), V. azt mondta, nagyon boldog, hogy nekünk mindig plafonig érő fánk van, nem olyan kis törpe, mint másoknak (örülök, hogy ennyi mindenben az én lányom), örültek, hogy végre megtudhatják, mit rejt a titokzatos, éveken át messziről nézett "törbékeny" feliratú doboz, amit ugyan időnként megmutattunk nekik, hogy nézzétek, üres! (mindig karácsony körül, amikor tényleg üres volt) - de akkor meg minek tartjuk éveken át a szekrény tetején - mert ez olyan jó doboz volt, még a költözésből maradt - mondtuk, és persze igaz is volt, de csak félig. V. nagyon lelkesen díszített, Á. hamar duzzogni kezdett, mert A. rászólt, hogy nem az ág szélén himbálódzó üveggömbbel kell kezdeni, hanem a kis lámpákkal, szisztematikusan.
Jó sokára ugyan, de elkészült a díszítés (nagyon szép), elkészült az ünnepi vacsora is (nagyon finom), aki akart, átöltözhetett szép ruhába (hárman akartunk), aki nem akart, az maradhatott csúnya ruhában (Á. akart), aztán csilingelt a jézuska és csillagszóróztak a gyerekek, és úgy látszott, semmivel nem volt kevésbé izgalmas az ajándékbontogatás, mint máskor, és társasoztunk az egyik újjal, és filmet néztünk (az egyik újat), és olvastunk mindenféle újakat és jó volt minden.
Aztán másnap kora reggel V. felöltözött szép ruhába, és onnantól kezdve nem csinált semmi hasznosat, nehogy foltos legyen a szép ruhája, Á. pedig pizsamában maradt és úgy olvasott, és ezért nem csinált semmi hasznosat, mi pedig A.-val pakoltunk, takarítottunk és főztünk, hogy az ebédre megérkező másik családfél előtt ne legyen túl sok takargatni valónk, viszont tudjunk mit feltálalni.
A nagyszülőkkel előző este telefonon beszéltünk arról, hogy mikor érkezzenek (dél? tizenegy nem jobb? fél kettő? egy? legyen inkább fél? mikor kezdjünk enni? akkor fél kettő? vagy féldél?) és aztán abban maradtunk (vagy csak én?), hogy felhívnak, mielőtt elindulnak. Ehhez képest alig szálltam ki a kádból déli egykor, még épphogy csak a telefonomra pislantottam és alighogy konstatáltam boldogan, hogy még van idő, mikor felharsant odalentről a "megjöttek!"
Nehezen vallom be, de több, mint tizenöt évre volt szükségem ahhoz, hogy képes legyek örömmel mást is kitalálni karácsonyra, mint halászlét és rántott halat, mert én imádom és alig várom, hogy végre az legyen - és mindig volt ugyan mellette valami nem hal is, csak úgy mellékesen, holmi pótlékként, de idén volt először a hal mellett (amit anyukám hozott) valódi, igazi, különleges, karácsonyi ünnepi másétel is - amit az amúgy lelkesedésre egyáltalán nem hajlamos A. úgy honorált, hogy legyen ilyen máskor is... sokszor! (görög sztifádót csináltam marhahúsból rozmaringos krumplival), és amit az én halimádó családom is olyan örömmel evett, mintha hal nem is lett volna az asztalon.
Aztán tegnap még elmentünk A. immár meggyógyult családjával is karácsonyozni, és felszabadítóan vidám dolog volt odafelé menet úgy bepakolni az ajándékokat az autóba, hogy nem kellett dugdosni a gyerekek elől, jó volt előre elmondani nekik, ki mit kap és miért. Szóval, nagyon jó volt angyalkodni, míg nagyon kicsik voltak, de felvilágosodni is jó, és még jobb lesz jövőre, amikor együtt lehet mindenben készülődni (az ajándékok persze meglepetések lesznek akkor is), együtt sütni, fát választani, díszíteni.
