sosem jutok a nirvánába

mert folyton vágyom valamire. nem, ez nem igaz. én folyton egy csomó valamire vágyom. sok-sok valamire. most például gyömbéres sajt fagylaltra, azzal a fenntartással, hogy szerintem igazából nem kéne a mascarpone típusú dolgokat sajtnak nevezni. és bár hú, de vágyom, ez csak a vágyaim kilógó csücske, egy látható picike darabja. de ez legalább nem teljesen elérhetetlen.

Világot látunk

Volt itt ez a háromnapos hétvége, és én rábeszéltem A.-t, hogy menjünk el egy kis szabad levegőt szívni külföldre nyaralni, mert én még idén egyszer sem voltam külföldön, márpedig az nekem hiányzik (csak a magam mentegetésére mondom, hogy nem vagyok túl nagyigényű, simán elfogadok külföldi nyaralásként egy "átmentünk Párkányba meginni egy sört" típusú élményt is, bár a hosszabbaknak hosszabban örülök). És mondtam A.-nak, hogy hiányoznak a külföldön élő rokonaim is, nemcsak azok, akik Olaszországban élnek, hanem azok is, akik Ausztriában, meg persze a többi is, de Ausztriára tudtam a legjobban rábeszélni A.-t, mert azzal érveltem, hogy az sokkal közelebb van, mint minden más, ahol rokonaim élnek, és néhány (csak elnagyoltan definiált) óra alatt odaérünk, és az ugye mégsem természetes, hogy Á. és V. két éve egyetlen délutánra látta utoljára az egyébként velük nagyjából egykorú unokatesókat, és én is akkor láttam a velem nagyjából egykorú unokatesómat, akivel én persze jókat fecsegek a neten, de közben született még egy babája, aki már mindjárt kétéves, és még csak képen láttuk, és A.-nak ugyan nincsenek unokatestvérei, úgyhogy nem igazán tudja saját tapasztalatból átérezni, hogy nekem miért van szükségem ilyesmikre, de azt nagyon át tudja érezni saját tapasztalatból, hogyha egyszer komolyan a fejembe veszem a külföldi nyaralást vagy a családlátogatást, akkor teljesen felesleges ellenállnia, mert csak neki lesz hosszadalmasabb a rokonaimig vezető út. Amúgy persze szereti őket, csak nem érti, hogy nekem miért kell ehhez közel mennem hozzájuk, és pláne nem érti, hogy nem ehhez kell hozzájuk közelebb mennem, hanem épp ezért.

Minden esetre pénteken némi rábeszélés után megegyeztünk beletörődött, hogy külföldre megyünk nyaralni három napra K.-ékhoz. Beütöttem a googlemapsbe a címet, ahogy kell, ki is jött háromszáznál nem sokkal több kilométer, meg a google által saccolt időtartam is, ami alatt szerinte odaérünk, de persze a google sosem kérdezi, milyen autóval megyünk, mert ha tudná, ő maga is hozzáírna még vagy húsz százaléknyi plusz időt. Mondtam azt is A.-nak, hogy ne csak a rokonokat látogassuk meg, hanem odafelé nézzünk egy kis külföldet is, és A. jobb híján azonnal beleegyezett ebbe a tervembe is, még úgy is, hogy előre tudta, hogy így némileg le kell majd térni a tök egyenes útról, ami a rokonaimhoz vezet, sőt, még talán több kilométert is teszünk majd így meg, de ezt is prímán alátámasztottam érvekkel, hogy miért szükséges. Például azért, hogy ő is jól érezze magát (ezen máris meghatódott), aztán azért is, hogy Á. a hosszabb úton jobban tudja gyakorolni a német nyelvet, mintha azonnal odaérnénk a magyarul is jól beszélő rokonokhoz, és utolsó érvként azt hoztam fel, hogy már évek óta (pontosan hét) nem jártam a Tátra közelében sem, holott tudja, hogy én igen szeretek arra járni, így azt most pótolhatjuk ezzel a másik heggyel. A neve Schneeberg. És van kisvasút, meg nagyvonat, meg 2000 méter feletti magasság, ami ugye a gyerekek tanulmányaihoz is fontos adalék, a hóhatár, meg a hegyvidéki növényzet miatt, és ugye mindez németül... egy szó mint száz, egyszerűen lyukat beszéltem A. hasába, és ő inkább mindenbe beleegyezett már, csak hagyjam végre aludni (igen, péntek este döntöttünk minderről, szerinte alvásidőben). A. még abba is beleegyezett, hogy majd ő kijelöli az útvonalat és az indulás időpontját és odavisz engem bennünket.

Persze, végül a gyerekekkel is tudattuk, hogy elmegyünk világot látni. És ezt egy 2000 méteres heggyel kezdjük, a rokonokkal folytatjuk, majd hazajövünk. Á. nem volt túl lelkes, de hát sosem az, V. viszont nagyon édesen lelkes volt, de hát ő meg többnyire ilyen, még Á. holmiját is összerakta. Fogkefét nem tett, mert azt hitte, arról azért Á. fog gondoskodni. (miiii???? miért tettem volna én???? - kérdezte később Á., persze már odaérve. Aztán ugyanezt kérdezte a fürdőgatyáról is.)

Szóval, bepakoltunk néhány holmit, tényleg csak a bugyi-póló-fogkefe hármasságot, hiszen meleg van, és csak egy rövidke hétvégére megyünk, A. beállította a gps-t, hogy vezessen minket Schneebergbe, könnyes-csirkemájas búcsút vettünk a macskától, és elindultunk. A határig úgy ment minden, mint a karikacsapás (természetesen mint a hivatásos karikacsapóknak), a határ előtt néhány méterrel megálltunk pisilni, meg matricát venni, és ezzel a külföld máris kivívta a gyerekek őszinte és leplezetlen csodálatát: "ott ragasztós matrica van? komolyan? igazi matrica?", majd átléptük a határt. Bécsig nincs semmi különös, már az út sem volt sokkal jobb és az útmente sem sokkal tisztább, mint itthon (bár később mindkettő jelentősen változott), aztán megcsodáltuk a bécsi kőolajfinomító vagy micsoda hatalmas és impozánsan ronda telephelyét, aztán csak követtük a gps által javasolt utat, és ilyeneket mondogattunk: "hát, igen, ez nem olaszország/románia/magyarország, itt a gps tévedhetetlenül tájékozódik, hiszen itt rendben mennek a dolgok" és rendben mentünk mi is. Eljutottunk például Wachauba, ami egy szépséges Duna parti szakasz, szőlőültetvényekkel, komppal, napsütéssel, bicikliutakkal, majd megindultunk felfelé a hegyen. És mondtuk a gyerekeknek, hogy mindjárt kibukkan a nagy hegy, mindjárt meglátják a havat, csak legyenek türelemmel, és mi is azzal voltunk. A reggelire vitt zsemlék elfogytak, a frissítőként vitt víz megközelítette a kézmosásra alkalmas vizek legfelső hőfokát, és egyre fogyott a gps-ből a betáplált kilométer, és egy darabig biztatóan nőtt a hozzárendelt magasság is, de aztán az úgy 850 méter körül abbamaradt, és hiába néztünk jobbra, balra (és igen, még előre is), magas hegyeknek nyoma sem volt, márpedig azok nem rejtőznek el csak úgy a völgyekben. De a gps azt mondta, hogy hamarosan elérjük a célunkat, és noha mi kételkedtünk, egyszer csak diadalmasan közölte, hogy elértük célunkat - és tényleg Schneebergben álltunk egy pajta mögött valami szelíd lankájú dombság közepén, étlen, szomjan, melegben és eltévedve. Szép volt, és a cseresznyefák az őszre gondolva szórták az útra vörös leveleiket. De hó persze nem volt. És hegyek sem.

Amit látnunk kellett volna, az ez:

  vagy ez:

És amit ezek helyett láttunk, az körülbelül ez:

A. azt mondta, örüljek, mert olyan helyre vitt, ahol még tán sosem jártak magyarok, és ez valóban így lehet.

Hogy hová menjetek akkor, ha gyűlölitek a tömeget és ha megelégszetek a lankás dombok látványával? Menjetek nyugodtan Schneebergbe. De ha magas hegyre vágytok és nem zavar, hogy más is jár a környéken, akkor a gps-eteknek inkább a Puchberg am Schneeberg nevet áruljátok el. A két hely közt úgy 150-200 km a távolság, úttól függően, mint később az internetről kiderítettük, de ott, akkor persze szó sem lehetett arról, hogy visszamenjünk és előről kezdjük a játékot.

Vigaszdíjként kaptam egy rövid melki katedrálisnézést, de nem tudott egyikünk sem szívből örülni az új úti célnak, úgyhogy egy épphogy órányi városnézést követően feladtuk és elindultunk K.-ékhoz, hogy ha a grillezésre már nem is, de legalább a tortára és a köszöntésre odaérjünk, ami sikerült is, mert K.-ék kedvesek és megvártak vele.

Az ottlét jól telt: a nagyobb gyerekek alig-alig jöttek ki a szobáikból, ahol gépeztek és kártyáztak, persze, magyarul. A kisebb gyerekek szórakoztattak bennünket németül és magyarul vegyesen, mi K.-val két mondóka közé mindig beiktattunk egy-két felnőtt mondatot is, a fiúk pedig a telefonjaikat simogatták elmélyülten magukban, hiszen miről is beszélhetne egymással egy németül csak kicsit beszélő magyar és egy magyarul csak kicsit beszélő osztrák, fiú, akiket a véletlen  egy családba sodort? Ja, angolul persze mindketten jól beszélnek... és szerintem a szakmájuk is hasonló... csak épp egyikük sem volt olyan bátor, hogy megszólítsa a másikat.

Az ottlétünk alatt teljesült egy régi vágyam: a második este egy japán étteremben vacsoráztunk, ahol kipróbálhattam végre a szusit (finom) is a híres osztrák tenger gyümölcseivel gazdagon ellátott japán svédasztalról, a gyerekek pedig megtehették, hogy a büféasztal kínálatából az autentikus kólás gumicukrot válasszák. Választották, bánta kánya, legalább örült mind. Nagy dolog ám ez hat gyerek esetében!

A hazaút eseménytelenül telt, még a tűzijáték tetejéből is láttunk egy-két centit. A macska epekedve várt, és nem hiába, mert hoztunk neki igazi külföldi macskamarhakonzervet, ami nagy szó, mert amúgy magunknak alig találtunk valami hazahozható különleges finomságot, mert minden van már itthon is, leszámítva azt a finom szabad levegőt, ami úgy áramlik a tüdőnkbe észrevétlen, hogy közben sem meg nem karistol, sem meg nem köhögtet.

Egy apró tévedés

Szeretném felhívni az illetékesek figyelmét egy apró, de talán nem teljesen elhanyagolandó tévedésre. A budapesti tömegközlekedési cég járművei valószínűleg elég jól (ld. Bettelheim) eleget tesznek a szemétszállítás követelményeinek, ugyanakkor nem elégítik ki a személyszállítás néhány alapvető elvárását. Meglátásom szerint célszerű lenne átnézni a feladatokat leíró dokumentumokat, hátha a "t" betűk megfelelő helyeken "ly"-ra való kicserélése nyomán szükségszerűen bekövetkező szemléletváltozás kedvezően hatna az ily módon újradefiniált utazóközönségre.

Ugyanakkor lyovábbi súlyos lyévedések elkerülése végelyly szerelyném figyelmezlyelyni minden olvasómaly, hogy a fenly emlílyelyly javaslaly koránlysem oldhalyja meg a világegyelyem minden felmerülő problémájály!

Az új iskola

A tanítás természetesen az új iskolában is csak szeptember 3-án kezdődik, de úgy látszik, nemcsak ébren foglalkoztat a dolog. Mert ébren nagyon foglalkoztat: sem sötét nadrágja, sem fehér inge, sem cipője nincs még Á.-nak, pedig nagyon jól időzítettem a dolgot, már tél óta nem vettem nekik szinte semmit, hogy majd helyesen tudjuk elkölteni az iskolakezdési utalványokat, nem úgy, mint tavaly, amikor nagyon helytelenül, de kényszer hatása alatt sört (is) vettünk belőle - de úgy látom, az előrelátásom nem volt elég, mert ahol elfogadják az utalványt, ott 7000 Ft-nál kezdődik a fekete farmernadrág, ahol van 2-3000-ért is, ott az utalvány nem érvényes, ugyanígy van ing 4000-ért, utalványos helyen, de van 900-ért is, de ott az utalvány nem játszik, cipőt még nem is néztem, mert tudom, hogy attól garantáltan gutaütést fogok kapni, az meg nem hiányzik, mert még itt vannak a fejemben az agyrázkódás nyomai is, így megint csak ott vagyok, ahol a part szakad. Egy szó, mint száz, ébren is, de az ébrenlét mellett álmomban is intenzíven sokkol a dolog:

Az évnyitón voltunk, ami a szülőknek is kötelező volt, vagyis egy újabb szülői értekezlet a tanteremben, míg a gyerekek az ünnepségen voltak az udvaron vagy valahol másutt. Mondtam Á.-nak, hogy a kijáratnál találkozzunk, ott várjon majd meg, és mentem a többi szülővel értekezni. A terem meglehetősen régi padokkal volt berendezve, és nem hagyományos padsoros, hanem színháztermi elrendezéssel, azaz a padok oldalról is egymásnak voltak tolva, nem volt köztük folyosó. A padok felfelé is folytatódtak, mint a tornaöltöző padjai, így mindenkinek a feje felett 20-30 cm-rel volt egy polc és valami vaskampó a kabátoknak - amitől az egész nagyon sötét és levegőtlen volt. Nekem sikerült helyet foglalnom Á. számára a leghátsó jobboldali ülésen, mert úgy gondoltam, így a könyöke is jól el fog férni, nem kell senkin keresztülmásznia, meg még némi fény is jut hozzá a terem végében pont felette lévő ablakokból. Roppant büszke voltam az előrelátásomra, hogy ilyen tuti helyet foglaltam Á.-nak - míg ki nem derült, hogy a polcocskáktól a hátsóbb sorokból a tanár úrnak is csak a hasa látszik, a feje nem, ráadásul hiába kotorásztam a cuccaim közt, kiderült, hogy nem vittem magammal papírt, és nincs mire jegyzetelnem. Kértem a körülöttem ülő anyukáktól, de ők arra hivatkozva, hogy a gyerek füzetéből nem téphetnek ki lapokat, mert azt később büntetik, nem adtak lapot, még úgy sem, hogy megígértem, holnapra egy teljesen ugyanilyen füzettel kárpótolom őket. De hát ők ezt már bekötötték, mondták. Megígértem, hogy be is kötöm. De már ráírták a gyerek nevét is - volt az újabb ellenvetés - és ezt már én is komoly akadálynak láttam, hiszen az ő írásukkal nem tudom ezt otthon pótolni. Beletörődtem tehát, hogy nem jegyzetelhetek. Azt persze nem értem, hogy nálam miért nem voltak ott Á. cuccai, ha mindenkinél voltak füzetek, de pont ez nem aggasztott akkor. Végül is hozzám fordult egy anyuka, hogy mondjam meg, jó matekfüzetet vett-e. Egyértelmű volt, hogy nem, mert nem négyzethálós volt, hanem méhsejtmintás. Ebből a lapból így adhatott - meg is örültem neki, de akkorra kiderült, hogy vége is az évnyitónak, meg kell keresnünk a gyerekeket. A folyosóra érve láttam, hogy az ELTE volt Pesti Barnabás utcai épületében vagyunk, gondoltam, hogy kizárt, hogy itt a gyerekek kiigazodjanak. Ahogy azon gondolkodtam, hogy fogom így Á.-t még a tanév vége előtt megtalálni, valaki hátulról erősen meghúzta a hajamat, majd mérges kiáltásomra egy ismeretlen arc bámult az arcomba. A sosem látott arc A. arcának bizonyult, én meg felébredtem.

A legmorbidabb átverés

Most, hogy gőzerővel kéne dolgoznom, lassacskán eszembe jut  a nyaralásunk minden apró mozzanata, mondhatnám, azokhoz menekül vigaszért a tudatalatti tudatom a rideg irodai valóság elől.

Épp Keszthelyen jár az agyam, a kastélyban. Iszonyat tömeg volt, de kivártuk a sorunkat és horror árú jegyet váltottunk a "kastélybelső és hintómúzeum" kombinációra, de hát azért oly szép a kártya, hogy múlassuk az időt belőle, mint az urak. A kastély részint szép, részint lepukkant, a gyerekeknek ugyanúgy tetszett a cipőre húzandó flanellpapucs, mint ahogy annak idején nekünk tetszett, amikor zömmel külföldi kastélyokat látogattunk papucsban. Ment a csúszkálás ezerrel, persze nagy titokban, mert mondtuk, hogy nem ildomos, a még élettani giccskorszakát élő V.  elalélt minden csillogó holmi láttán, hogy jajdegyönyörű, Á. meglepő hatékonysággal vadászott helyesírási hibákra az amúgy az optimálisnál ritkásabban elhelyezett tájékoztató feliratokon, A. elámult a könyvtárban elhelyezett ismertetőkön, mert azokat még írógéppel írták, így lassan joggal képezik a kiállítás szervez részét, közben azért persze egy-egy valódi kiállítási tárgyon is megállapodott a szemünk. Miután így végigcsúszkáltunk a nagyközönség számára megnyitott tereken, őszinte sajnálattal adtuk vissza a remek csúszkapapucsokat, és elindultunk a kerten át a hintók és kocsik megtekintésére. Útközben a gyerekek készítettek néhány jó képet idegen emberekről, idegen lábakról, a torony felső harmadáról, egy fatörzs feléről és egyéb izgalmakról, el is tesszük mindet emlékbe.

A hintók közé érve megtekintettük a szánokat, az ilyen-olyan közönséges és különleges kocsikat, majd befordultunk egy hosszú terembe, amelyben szintén végig hintók és kocsik állnak kétoldalt (ahogy ígérték, hintómúzeum), a terem végében pedig, a leglátványosabb főhelyen, szépen megvilágítva egy aranyozott, üvegezett, fehér hintócsoda áll. A terem ajtaján belépő kislányok mindegyikének úgy háromtól harminchárom éves korig egyként hangzott fel a sóhaj az ajkán: én abban akarok utazni! A szülők persze világosan megmondták, előbb a spenót, aztán a desszert, tessék szépen végignézni a postakocsikat, utazószekereket, minden egyebet, a fő látványosság csak ezek elfogyasztása után következhet. De lehet az az enyém? utazhatok majd abban az esküvőmre? - sóhajtoztak, nyivákoltak, áhítoztak és hisztériáztak a kislányok vehemenciától és neveltetéstől függően eltérő módokon, de kivétel nélkül mind. Persze, kincsem, igen, gyöngyöm - turbékolták az apukák a lányaiknak, utazhatsz benne, lehet az tiéd, csak várd ki türelemmel, míg odaérünk.

(a képet a netről szedtem le, nekünk épp kifogyott az elem a gépünkből)

Aztán viszontagságos, hosszú úton csak odaért mindenki az Esterházy család üvegezett, aranyozott tört fehérre festett, pompázatos gyászhintajához.

szép új világ

Reggel azzal dicsekedtek a rádióban, hogy ez a munkáltatók által adható szép kártya milyen nagyszerű találmány, milyen csodálatosan egyszerűvé teszi az emberek életét, mert bárhová is menjenek az országban, a kártyájukkal tudnak szállást, meg étkezést és még kulturális eseményeket is fizetni, így boldogságuk határtalan. Emlékeim szerint régebben ezt az ún. pénzzel is meg tudtuk tenni, sőt, bővített szolgáltatásként át lehetett konvertálni más pénznemekre is, ha az ember úgy gondolta, hogy másutt számára megfelelőbb dolgokat tud vásárolni a munkája ellenértékeként.

Gyötrelmek

Ha úgy érzitek, túlzottan optimisták vagytok, és felelőtlenül elkezdetek hinni abban, hogy a világ jó, tegyétek azt nyugodtan, amivel én gyötörtem ma magam: először elolvastam Merle-től a Mesterségem a halált, amit már olvastam régen tizenévesen (most meg rákerült a Kindle-re), de most még a korábbi rettenetnél nyomasztóbbnak tűnt, aztán este pedig megnéztem Móricz Árvácskáját, amit nyolcévesen olvastam először, de akkor anyukám a filmet nem engedte megnézni (most, hogy láttam, teljesen egyetértek vele), és valahogy addig-addig tolódott, hogy a sokszori olvasás után a filmet most láttam először.

Mindezekkel természetesen nem összemérhető, egy lapon is alig említhető, de ma estére sikerült végre üvegekbe gyömöszölnöm az összes hazahordott szilvát, amit már nagyon untam csinálni, remélem, mielőtt legközelebb házitündérkedésre adom a fejem, valaki nagyon komolyan megkérdezi tőlem, hogy tényleg, igazán, őszintén akarom-e, még úgy is, hogy én magam nemigen szeretek semmilyen lekvárt, egy félliteres üveg lekvár nálam évekig kitartana, ha bírná egészséggel. Talán a málna kivétel, de azt épp nem tettem el, mert nem volt elég kicsi üvegem öt-hat szem málnányi lekvár számára.

Mégsem csak képek

Úgy látszik, sosem fogok tudni egybefüggő szöveget alkotni a nyaralásokról, pedig... úgyhogy legalább képek.

Ezt az imádkozósáskát vasárnap délelőtt tízkor láttuk a szigligeti strandon:

Szigliget egészen biztosan az ország egyik leggyönyörűbb helye. És mi kifogtuk a legpatkányabb szálláshelyek egyikét, ahol azt képzelik, hogy a svédasztalos reggeli párizsit tartalmaz meg műtejből gyúrt trappistát félbevágott zsemlével és napközis teával. A szobákon a spaletta nem volt nyitható, így egy hetet töltöttünk barlangi sötétben kelve - és még vagy három oldalnyi "apró" problémát említettem meg az igazgatónak utóbb. Válasz még nem érkezett. Az ár alapján persze nem gyanakodtunk, mert akkor nem itt szálltunk volna meg.

A sötétséghez szokva később bementünk a tapolcai tavas barlangba:

Tapolca igazán gyönyörű kisváros (amit el is várunk tőle, hiszen anyukám tízéves koráig itt gyerekeskedett (aztán azt mondták neki, ne gyerekeskedj már itt!)), sőt, a korábban meglátogatott Keszthely is szép - de vagy mi vagyunk szörnyűek, vagy nagyon pechesek, mert ahány vendéglátásra szakosodott intézményt kerestünk fel, ott mindenhol vagy halál taplók voltak, vagy nagyon amatőrök (és az amatőrséget nem ellensúlyozták átlagon felüli kedvességgel. A tavas barlang kivétel, itt kedvesek voltak, bár nagyon minimális a kötelező kontakthelyzet, nekik könnyű)

Aztán egy itthon töltött éjszaka után hipp-hopp, már a Tiszánál is voltunk (ami egyébként nagyon jó volt, de az agyrázkódós napon ezt nem annyira éreztem):

Várakozók:

Erre vártak:

...és nem vártak hiába! Megtalálták a megtalálhatatlant. Ástak, ástak, majd Á. így kiáltott: "vííííííz! nagyon hideg víz! ez jóval fagypont alatt van!" egy leendő elméleti fizikustól vagy matematikustól vagy vegyésztől és/vagy focistától elvárjuk, hogy már gyerekkorában felfedezzen valami fontosat. Gyerekkoromban, amikor mi ástunk így, mi dinnyét hűtöttünk be, meg vizet, limonádét - és egész napokat töltöttünk itt.

Én meg erre vártam nagyon:

Csöpögtetős vár. Ismeritek? Órákig kell ülni a bokáig sem érő vízben, belemarkolni az iszapba és elmélyülten csöpögtetni, hogy minél vadregényesebb tündérvár legyen a végeredmény. Ez persze csak egy nagyon kezdetleges munka, mert alig másfél órám volt rá, és azalatt még úsztam is egyet (a Tisza vize a legselymesebb dolgok egyike) - szóval, ülni, bambulni, iszapozni, csöpögtetni simán felér egy egész hetes bármilyen terápiával!

A rettenthetetlen

Szegény A. fülhallgatóval a fülén, majd párnával a fején próbált dolgozni, mert a szomszédék garázsából pokoli gépzúgás és gépsivítás zavarta órákon át a csendet, amiben pont jól tud dolgozni. A. dolgozószobája épp a szomszédék garázsával határos. Végül nem bírta tovább és átment, hogy megkérdezze, mit csinálnak. Elmondták neki. Kiderült, hogy a szomszéd ma úgy döntött, kiássa a háza pincéjét. Vagyis hogy ás a házához egy pincét. A garázs alá. Ahol addig semmiféle pince sem volt. Mert a felesége megkérte rá, hogy ásná ki, hogy legyen hol tárolni a télire való rengeteg hagymát és krumplit, amit ők ketten megesznek egy tél alatt. A bácsi nekilátott hát. És a több órányi kísértetzaj eredményeképp büszkén mutatott rá a garázs betonpadozatán egy tenyérnyi területű, néhány centi mély gödröcskére, hogy ezzel végzett eddig. Egy kis elektromos kézifúróval dolgozik. És túl van a nyolcvanon. Nem a pincének szánt lyuk mélysége, a bácsi életkora. A. nagyon tapintatosan tud hümmögni, ha úgy látja, a világ némely történései szembe mennek a józan ésszel - hát tapintatosan hümmögött.

Befőző Masa befőzdéje

A Tiszáról a sok szép emlék mellett hoztunk haza némi szilvát is. Meg ringlót. Nem sokat, 15-20 kilónál nem taksálom többre. Így hát az utolsó szabadságnak felfogható napomat a végeláthatatlan ruhamosás mellett szilvabefőzéssel töltöm. Színesítem. És panaszkodom A.-nak, hogy nincs több üvegünk.
Van egy csomó - mondja ő.
Hol? - kérdem én.
Odafönt - mondja ő. És tudnia kell, mert a padláson ő az úr.
Hozd le őket, mert a lentiek elfogytak - kérem én.
Nem tudom lehozni, teli vannak lekvárral - mondja ő. Nem viccből, komolyan.
Akkor nincsenek is üvegek! - akadok ki én.
Na jó, ha úgy érted, akkor nincsenek - látja be ő.

Aztán úgy megsajnált, hogy kiásott nekem még néhány üveget a földből, vagy valahonnan máshonnan, és most még üvegtetőért is elment, meg fahéjért és szegfűszegért, pedig vasárnap esténként ilyet sosem szokott.