Most, hogy gőzerővel kéne dolgoznom, lassacskán eszembe jut a nyaralásunk minden apró mozzanata, mondhatnám, azokhoz menekül vigaszért a tudatalatti tudatom a rideg irodai valóság elől.
Épp Keszthelyen jár az agyam, a kastélyban. Iszonyat tömeg volt, de kivártuk a sorunkat és horror árú jegyet váltottunk a "kastélybelső és hintómúzeum" kombinációra, de hát azért oly szép a kártya, hogy múlassuk az időt belőle, mint az urak. A kastély részint szép, részint lepukkant, a gyerekeknek ugyanúgy tetszett a cipőre húzandó flanellpapucs, mint ahogy annak idején nekünk tetszett, amikor zömmel külföldi kastélyokat látogattunk papucsban. Ment a csúszkálás ezerrel, persze nagy titokban, mert mondtuk, hogy nem ildomos, a még élettani giccskorszakát élő V. elalélt minden csillogó holmi láttán, hogy jajdegyönyörű, Á. meglepő hatékonysággal vadászott helyesírási hibákra az amúgy az optimálisnál ritkásabban elhelyezett tájékoztató feliratokon, A. elámult a könyvtárban elhelyezett ismertetőkön, mert azokat még írógéppel írták, így lassan joggal képezik a kiállítás szervez részét, közben azért persze egy-egy valódi kiállítási tárgyon is megállapodott a szemünk. Miután így végigcsúszkáltunk a nagyközönség számára megnyitott tereken, őszinte sajnálattal adtuk vissza a remek csúszkapapucsokat, és elindultunk a kerten át a hintók és kocsik megtekintésére. Útközben a gyerekek készítettek néhány jó képet idegen emberekről, idegen lábakról, a torony felső harmadáról, egy fatörzs feléről és egyéb izgalmakról, el is tesszük mindet emlékbe.
A hintók közé érve megtekintettük a szánokat, az ilyen-olyan közönséges és különleges kocsikat, majd befordultunk egy hosszú terembe, amelyben szintén végig hintók és kocsik állnak kétoldalt (ahogy ígérték, hintómúzeum), a terem végében pedig, a leglátványosabb főhelyen, szépen megvilágítva egy aranyozott, üvegezett, fehér hintócsoda áll. A terem ajtaján belépő kislányok mindegyikének úgy háromtól harminchárom éves korig egyként hangzott fel a sóhaj az ajkán: én abban akarok utazni! A szülők persze világosan megmondták, előbb a spenót, aztán a desszert, tessék szépen végignézni a postakocsikat, utazószekereket, minden egyebet, a fő látványosság csak ezek elfogyasztása után következhet. De lehet az az enyém? utazhatok majd abban az esküvőmre? - sóhajtoztak, nyivákoltak, áhítoztak és hisztériáztak a kislányok vehemenciától és neveltetéstől függően eltérő módokon, de kivétel nélkül mind. Persze, kincsem, igen, gyöngyöm - turbékolták az apukák a lányaiknak, utazhatsz benne, lehet az tiéd, csak várd ki türelemmel, míg odaérünk.
(a képet a netről szedtem le, nekünk épp kifogyott az elem a gépünkből)
Aztán viszontagságos, hosszú úton csak odaért mindenki az Esterházy család üvegezett, aranyozott tört fehérre festett, pompázatos gyászhintajához.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése