Egy a sokból

Én tényleg nem igazán akartam egyedül maradni itthon a gyerekekkel a leghidegebb és leghavasabb hétvégére azzal a kazánnal, ami csak akkor áll le, amikor egyedül vagyok itthon a gyerekekkel. De most nagyon sajnálom A.-t, aki itt áll a tegnap összerakott csomagjával és egy értéktelen papírfecnivé lényegült izével a kezében, ami tegnap még érvényes repülőjegynek látszott oda és vissza az ő szeretett konferenciájára, a barátai közé, erre a hideg, havas hétvégére.

És persze az egy darab központilag megadott telefonszám nyilván nem működik, és persze a honlap sem működik.

Legalább tudok majd veletek szánkózni, mondta A.

Szép szám

Tulajdonképpen nem akartam különösebben reklámozni, hogy épp ma öregedtem megint látványosan egy évet - de mivel már megtörtént a reklámozás nélkülem, megmondom, mit kaptam.

V. visszautasíthatatlan kérésére A. és V. tortát sütöttek nekem. Gyönyörűt és finomat.
Á. és V. szép anyagokba és dobozokba csomagoltak nekem aszalt gyümölcsöket, amiket V. kapott a mikulástól, és ezt szeretettel nekem adták.
V. festett nekem egy gyönyörű képet, amin a családunk látható.
A. melegszendvicseket készített a torta elé kolbásszal és lilahagymával.
V. megterített, méghozzá koccintós poharakkal.
Á. felszólítás nélkül kezet mosott vacsora előtt és után.
Anyukám hozott nekem négyféle nagyon finom és különleges tusfürdőt és egy fél liter mustot.
A. beíratott a rajztanfolyamra. Imádok rajzolni.
Á. felvételi pontszámait átvéve olyan nagyon büszke anyuka lehettem.
A természet úgy intézte, hogy az egész nap tartó fejgörcsöm is elmúlt estére.

Nagyon sok barátom, nem barátom, családtagom és nem családtagom, ismerősöm és nem ismerősöm - de számomra mind kedves - felköszöntött személyesen, telefonon, sms-ben, e-mailben, a fb-on (még ha ez placebónak tűnik is - de ugyanúgy működik, ugyanolyan melengető és sokáig éltető minden jókívánság, mintha fejből tudnák, melyik nap esik legjobban), és mind-mind nagyon jólesett!

Köszönöm!

Káromkodás helyett február

Mert kedvem (úgy értem, az indulataim) inkább ahhoz lenne. Törni-zúzni, pofán rúgni. Megérdemelnék. Lehet, meg is teszem egyszer. De most legyen inkább február.

Ez a legigazságosabb hónap a maga mértéktartó 28 napjával, egyszersmind a legzabolátlanabb és a legizgalmasabb is a négyévenkénti szökéssel - véltem gyerekként. Mert februárban születtem. Idén V. tortát fog sütni nekem. Meglepetéstortát, míg én majd olvasgatok. Úgyhogy A. is tortát fog sütni nekem, ami elég nagy és merész ugrás a kolbászos melegszendvics, a mézes kenyér és a sült virsli szentháromsághoz képest. Mascarponés almatortát kértem. Már hetek óta rejtegetik a gyerekek az ajándékaimat, már hetek óta izgulok miatta, hiszen mindennap elmondják, hogy már csak mennyit kell aludnom, hogy megkapjam. Aludnék egyébként sűrűbben is én, ha rajtam múlna. És holnap még a tavaszjelző medve is kijön a barlangjából - és gyanítom, hogy visszarohan még sok hétre, pedig a születésnapom után azonnalra a fényes tavaszi virágzást várom. Mert hiába szeretem a februárt elméletben, ahogy öregszem, a hideget egyre jobban és jobban utálom gyakorlatban. Mostanra a feladtam már azt az elképzelést is, hogy egy morzsányi szépség vagy csinosság legyen rajtam, egyetlen dolgot tartok már csak szem előtt: minél kevésbé szeretnék fázni. A nadrágom alá már nem harisnyát, hanem melegítőgatyát veszek, dupla zoknit, sapkátsálatkesztyűt, és a legnagyobb nagykabátot. És ezekben is alszom. És mégis szeretem a februárt. Várom a meglepetéseket és várom az én igazságos, hideg, szép hónapom után a tavaszt.

Láttam ám már idén hóvirágot! És nagy zöld, bolyhos bimbókat növelgető tulipánfát. És mogyoróbarkát. És hideg ide vagy oda, a macskák kőszobormentes kecsességgel járnak-kelnek a világban.

És Á. megfelelően sok pontot szerzett az írásbelin.

Arról, hogy hogyan tudom meg a dolgokat, avagy amiért őszülök korán

ma reggel 7.24:

én: Á.! megvan a tesicuccod?
Á.: nem, ma nem kell
én: matekkörnyezetolvasástesiének
Á.: ja, ma csak az első két óra lesz megtartva
én:???? mert?
Á.: mert korcsolyázni megyünk
én: ???? hovámentekmitcsinálni????
Á.: ma korcsolyázni megyünk, jön egy edző is és mindenki megtanul korcsolyázni
én: erről mikor szóltál nekünk?
Á.: semmikor, nem volt ott az üzenőm
én: és miben szeretnél korcsolyázni? (a praktikum jegyében minden egyében túltettem magam)
Á.: V. azt mondta, ideadja a korcsolyáját
én: V.-nek 34-es a lába, a tiéd pedig 36-os... és egy szál vékony  farmar van rajtad...


én, A.-hoz: nagyítsd meg V. korcsolyáját, Á.-ék korcsolyázni mennek!

kisebb fennakadást okoz, hogy a korcsolya 31-ig van számozva, de A.-nak őrült rutinja van a megoldhatatlan dolgok megoldásában, így hát megnagyítja, amennyire csak lehet, és így megnagyítva még Á. lába is belemegy

én: vigyél korcsolyázónadrágot!
Á.: az melyik?????
én: a karácsonyi
Á.: muszáj?
én: olyan rondán nézek, ahogy csak reggel 7.31-kor tudok... odafent van
Á.: felrohan... lejön egy rövid tornagatyával: ez az?
én: vízhatlan, vastag.... szerinted?????
V. megmenti a helyzetet. lehozza
Á.: de hát ez szánkózónadrág ...
A. odaadja a vízhatlan kesztyűt Á. kezébe
Á. befűzi fordítva a kabátjába, megpróbálja a bal kezét betuszkolni a jobbkezes kesztyűbe, a kabát még csak az egyik karján van rajta, a táska már mindkét vállán, nyakában kötéllé sodort sál, meglepő módon, dacára a télnek, sapka, és elindul kifelé az ajtón. Papucsban. A korcsolya nélkül.

7.40
Szóltunk neki, hogy vegyen cipőt is és utánavittük a korcsolyát, A. beültette mindkettőt az autóba és elvitte csomagostul az iskolához

...és minden, minden egyes nap így kezdődik, amelyik mégsem, az napközben vagy estére éri el ezt a szintet, akkor pedig már sokszor rányomódik pluszként a megoldhatatlanság bélyege is, hisz már (aznap) reggel kellett volna...

Botrányos

Színházban jártunk ma. Vagyis a kelleténél jóval hosszabb villámlátogatást tettünk. Nagyon ritkán jövünk ki előadásról, mielőtt véget érne a darab - és becsületünkre legyen mondva, most is ott kínlódtunk illedelmesen a szünetig - de ez még szánalmasnak is csak nagy jóindulattal volt nevezhető. A jövőre veled ugyanitt I. című darabra kaptunk két jegyet még karácsonyra, és csak sajnálni tudjuk, hogy nem a betegségünk idejére esett az előadás, mert kiakasztó élménytől védett volna meg az a néhány foknyi plusz.

A címben említett (de nem értett) római egyes láttán kicsit vihogtunk még az előadás előtt, hogy majd a születésnapomra kapjuk meg a jegyet a második felvonásra.  A következő vidám pillanat akkor jött el, mikor végre visszaszereztük a ruhatárból a cuccainkat és kimenekülhettünk a nyomasztó helyszínről.

Az internet szerint:
"Doris 24 éves, boldog házasságban élő asszony a kaliforniai Oaklandből George 27 éves, nős könyvelő, New Jersey lakója. A férfi és a nő véletlenül fut össze egy kaliforniai tengerparti fogadóban. Találkozásuk másnapján arra ébrednek, hogy egymás karjaiban töltötték az éjszakát. Különös szerelmi kapcsolat kezdődik kettejük között, amelynek az a lényege, hogy évente egyszer ugyanabban az időpontban, ugyanott egy kellemes hétvégét töltenek együtt."

Nos, az előadásban a Dorist játszó "nagy" színésznő  idén pontosan 58 éves, most néztem utána a neten. És a jobb napjain talán annyinak is néz ki. Itt mi bőven 60 felettire saccoltuk. George még csak 51 (szintén a netről) - és 55-nél tényleg nem is néz ki idősebbnek. Nincs gondom az idősekkel, remélem, leszek majd én is 100 éves. De ez az előadás minden pillanatában olyan groteszk volt, olyan mélységesen szánalmas, olyan szemmeresztően abszurd, hogy megpróbálják elhitetni a majd' 60 éves nénikéről, hogy naiv fiatal nő,  (a hasa alá tömködött szögletes párna segítségével), hogy gyereket vár - holott már nagymamának sem lenne fiatal. Nem a párna hibája volt, hogy hazugnak tűnt a jelenet. És a többi sem volt meggyőzőbb ennél.

És most, ahogy (nyilvánvalóan később a kelleténél) kritikát kerestem (amúgy a pofám szakad le, mert a kritikáknak nevezett seggnyalások szerint a darabot oly hitelesen játsszák, hogy húúú meg ha) a neten, megláttam, hogy játsszák A jövőre veled ugyanitt II. című darabot is, amit a szerző a nagy sikerre való tekintettel továbbírt, amiben megnézhetjük az öregedő Dorist és George-ot 19 évvel később (vagyis 43  és 46 évesen) - ha ezt a két szerepet sózták volna a két ripacsra, akkor is nagyon-nagyon kellett volna igyekezniük, hogy hitelesek legyenek a szerepükben. Így esélyük sem volt - és lássuk a lefizetett kritikusok helyett is: igényük sem. Nagyon sajnálom, hogy több ezer forintot erre a szarra szórt el a jézuska, ahelyett, hogy kaptunk volna néhány pár jó kis zoknit.

Nincs is mit mondanom tovább. Nagyon ritkán jutok el színházba. Nagyon vártam, hogy menjünk. De exodosunk után legalább egy tök jót vásároltunk a helyi szupermarketben, és isten bizony, komolyabb kulturális hatás volt. Függöny. Tapsnak helye nincs.

Váratlanul feltörő vágyak

Tegnap vettem egy újságot. Holott nálam volt a kindlém, és a neten mindennap olvasok napi eseményeket, tehát az ok nem híréhség volt és nem is az olvasás hiánya. Hogy akkor mégis miért? Mert lapozni akartam. Áthajtani mutatóujjal. Hallani, ahogy zizzen a lap. Igen, ez van, döbbentem rá hitetlenkedve, úgy hiányzik az olvasás mellé a lapozás, mintha lapozásfüggő lennék. Ki gondolta volna?

Alvástudomány és varázslattudomány

én: jól aludtál, Hermione V.?
V.: nagyon!
én: szépet álmodtál?
V.: Nem. Nem álmodtam semmit. Mert énnálam van az alvásnak egy olyan szintje, amikor nem foglalkozom semmi mással, nem forgolódok, nem rúgkapálok, nem kell pisilnem, nem vagyok szomjas, és nem is álmodok, csak nagyon mélyen alszom.


V. egyébként tökéletes és gyönyörű Hermione lesz a farsangon, van pálcája is, de varázsolni még nem nagyon tud, mert még csak most kezdi a Roxfortot. De tanítottam neki egy varázsigét, ami működik. Azt mondtam neki, mikor a színpadon áll, mozgassa a pálcáját a közönség felé, és mondja ezt jól hallhatóan: Guardami! És működni fog! Sütni pedig hosszú, ehető, sajtos és oreganos varázspálcákat sütöttem, hogy osztogassa a többi roxfortosnak is bátran.

Lila krumpli és naftalin

A hét eddig a konferenciák, svédasztalos munkaebédek és a szülői értekezletek jegyében telt, az említettek mindegyikén én vettem részt a családból, és gyakorlatilag minden napra jutott szinte minden. Így én már estére sosem voltam túl éhes. Viszont mire hazaértem, már épp elég fáradt voltam ahhoz, hogy ne különösebb lelkesedéssel vessem magam a konyhai teendőkbe. Pláne a boltokba. Nem is vetettem oda magam, amúgy is mind zárva volt már. A. viszont elvből nem vásárol, mert feleslegesnek tartja és utálja. Talán már mondtam: A. azon kevesek egyike, akik akkor dicsérnek, ha "milyen szép üres végre a hűtő!". Mert a teli hűtőben nem talál meg semmit. Az üresről meg azonnal átlátja, hogy üres. És A. szereti a tisztán átlátható dolgokat. A gyerekek pedig az üres hűtő mellől elővarázsolható szikkadt zsemlén és nápolyin éltek - az ő örömükre, az én bánatomra. Ma már nem úszom meg a konyhai feladatokat: holnap farsang, úgyhogy sütök. És ha már a konyhában vagyok, főzök is, mert az iskolában ehetetlen ebéd volt, a hűtőben pedig mára A. véleménye szerint is túl szegényes a kínálat.

Én szeretem, ha sok minden van itthon, hogy bármikor lehessen főzni vagy sütni valamit, akár hajnalban is. És hacsak tehetem, a boltban is megveszem a különleges, ismeretlen dolgokat kipróbálásra. Így vettem meg a az elmúlt hetek egyikén egy doboz lila krumplit. Sosem hallottam még róla, de nagyon érdekesnek tűnt. Az is volt: a héja egész sötét indigókék, a krumpli hámozás után pedig a pecsétekhez való tintapárnákra hasonlított. Mint kiderült, a lila krumpli roppant egészséges eledel, és nem a nemesítők munkájának, hanem a természet sokszínűségének köszönhetően lila. És van belőle többféle is (www.lilaburgonya.hu) A lilaságokat hasábokra vágtam, és körülbelül azonos nagyságú répahasábokkal együtt tepsiben sütöttem meg. A krumpli simán krumpli ízű volt, a lila - narancs színösszeállítás viszont különlegesen ínycsiklandó és gyönyörű - miután a gyerekek meglátták, nem sok reményem maradt arra, hogy a maradékkal jóllakjak, egyszerűen felfalták. A különlegességek iránti rajongásukat inkább tőlem, mint A.-tól örökölték.

Remélem, hogy azt az észt, ami ahhoz kell, hogy ne egyenek meg kritika és gondolkodás nélkül bármi szépet, még ha roppant különleges is, nem tőlem. Ezer éve egyszer az isztambuli piacon sétáltam egy magyar csoporttal. Sem előtte, sem utána nem vettem részt csoportos utazáson (mármint olyanon, ahol ismeretleneket szerveznek össze és nyaraltatnak együtt), de akkor épp igen. A magyar csoport főleg bőrt és aranyat akart rabolni szerezni vásárolni, de az isztambuli zöldségpiacot sem hagyták lerabolatlanul: a kitett zsákokból marékszámra "kóstolták" a pisztáciát, az aszalt gyümölcsöket, a mazsolákat, dióféléket - mindent, mindent, ami kezük ügyébe vagy egyáltalán a látóterükbe került. Én igyekeztem külön utakon járni, amennyire csak lehetett - a buszról nem szerettem volna lemaradni, így tisztes távolból követtem őket, de attól is viszolyogtam, hogy a csoporthoz tartozónak tűnjek, így jóval mögöttük poroszkáltam - és nem kóstolkodtam, még annyit sem, mint amennyit egy itthoni piacon magától értetődőnek tartok a vásárlás előtt. De Isztambulban nem akartam - és pénz híján nem is tudtam volna - vásárolni, így csak nézelődtem. Egészen addig, míg meg nem pillantottam egy nagy zsák valamit a pisztáciák, aszalt fügék és barackok közt. Valamit, amit nem ismertem, amit még sosem láttam, és ami gyönyörű volt: mintha egy nagy zsák igazgyöngyöt láttam volna, fátyolos fényű, fehér gyöngyöket. Nem tudtam, mi az, és nem hagyhattam kielégítetlenül a kíváncsiságomat. Nagyon nem szerettem volna, ha azonosítanak a piacot lerabló magyar hordával, így egy icipici csillogó gyöngyöt választottam csak ki, és a számba tettem. Pokoli íze volt. Büdös, csípős, undorító. Naftalin. A gyerekkorom óta hányingerig utált molyirtó. Felváltva köpködtem és káromkodtam, mint a legutolsó kocsis. Öblögettem a nálam lévő vízzel, törölgettem a számat a hátizsákomból előhúzott kis frottír kéztörlővel. És aztán, szégyen ide, szégyen oda, az íz eltüntetésére bekaptam egy szem hatalmas aszalt fügét is. Emlékezetes történet, de a kíváncsiság továbbra is dolgozik bennem, ha kicsit óvatosabban is.

Már sülnek a szigorúan naftalinmentes farsangi eledelek.

Látom a fényt az (alag)út végén

Egy hosszú, egyenes utcában lakunk, aminek a vége, de tényleg épp csak az utolsó néhány háznyi rész, elkanyarodik jobbra felfelé. A mi házunk pontosan a kanyar belső ívének közepén van, a baloldalon. Az utca távolabbi feléből nézve az utca legvégén. Így ha egy reménytelen, sötét és hideg téli estén, amikor kopaszak a fák és a bokrok, elindulok a kezdetektől és látok valami fényt az út végén, egyben azt is tudom, hogy mindjárt otthon vagyok. Mert épp ott lakom, ahol az út végén a fény. És ez nagyon jó. Hogy mást ne említsek, például erőt ad a szatyorcipeléshez.

Az év legdepressziósabb napja

állítólag épp a mai nap, január utolsó teljes hetének hétfője.

Én azon kívül, hogy lekéstem a vonatomat, az előre gondosan elkészített ebédemet itthon felejtettem, csak úgy, mint a ma mindenképp leadandó nagyon fontos papírt, viszont gondoltam rá, hogy befizessem az internetcsekket, amit eddig a munkahelyem fizetett, mivel a cafetéria részeként kaptam, de ez már lehetetlen, így nyolc nappal a hónap vége és tíz nappal a következő fizetés előtt gyakorlatilag lenulláztam a számlámat, és noha sütött a nap, a nagy szélben fáztam, mert nem vettem a nadrágom alá harisnyát, és odabent ismét megtapasztaltam, hogy hogyan lehet látszólag úgy dolgozni egész nap, hogy közben igazából ne nagyon történjen semmi, aminek viszont határidőre meg kell történnie, így én egy kicsit tovább maradtam, ami miatt hazafelé is lekéstem a vonatot, amivel jöttem volna, de mivel nem nagyon késtem le, így nyertem egy jó fél órát a pályaudvaron, amit más teendőm nem lévén, szabad szemlélődésre és elmélkedésre fordíthattam volna, ha nem azzal foglalkozom, hogy fázom a szélben, szóval, mindezeket leszámítva nem volt túl rossz napom.

Egészen addig, míg haza nem értem V.-vel, aki bejelentette, hogy van egy rossz híre, mégpedig az, hogy kapott egy ceruzás egyest, mert nem tanult meg valami - egyébként tanulhatatlanul idegesítő - versikét mára, V., aki a múlt héten két kitűnő bizonyítványt is prezentált nekünk, egyet a sima iskolából, meg  egyet a művészetiből, és mikor azt mondtam neki, hogy akkor most üljön le, és tanulja meg a verset, akkor odapökte, hogy az csak szerdára kell, de én ragaszkodtam a ma estéhez, és kértem, hogy ne beszéljen foghegyről velem, és ettől aztán elszabadult a pokol maga, és V. toporzékolva üvöltötte a képembe - megtehette, mert a lépcsőn állt, én meg a padlón - hogy utál velünk élni, meg akar halni, elmegy innen, mert ez tűrhetetlen, ami nálunk folyik, és nem bízik senkiben, érted, mami, senkiben, csak magamban, az a bajom, ez a vacak élet, ezt nem bírom én már, üvöltött és üvöltött, olyan hangon, mint valami múlt század eleji keserves életű mosónő a gangon, és hiába kérdeztem, mi baja van, bántotta-e valaki, mert szerintem nem is hallotta, hogy szólok hozzá, és akkor már nemcsak a padlón álltam, hanem egyenest padlóra kerültem, mert nem nagyon értettem, hogy mitől akadhatott ki így, mert nem dicsértem meg az egyesért, de különösebben nem is szidtam, csak azt mondtam, tanulja meg a verset, mert az iskolai feladatoknál nem az számít sajnos, hogy tetszik-e, hanem a kötelességek elvégzése, de nem ez volt az igazi baja, de hogy mi,  azt nem árulta el, csak üvöltött velem, mint egy fúria.

Aztán mégsem ment világgá, szerencsére, hanem odalent a nagyszobában összebújt a fekete cicával, aki a világon V.-t szereti a legjobban, és remélem, neki kiöntötte a szívét, mert nekem nem, még akkor sem, mikor kislánnyá szelídülve azt mondta, hogy megtanultam, én meg azt, hogy akkor jó, és jó éjszakát kívánt nekem, és én is őneki.