Miért kell erről* ennyit írni?

Mert ez van - mondhatnám röviden, de mondom hosszabban is. Nem mondom, hogy csak azt írhatom, ami van, mert írhatok bármit. Azt is, ami van, azt is, ami nincs. Azt talán irodalomnak hívnák, ha jobb lennék benne, de nem vagyok jobb, szóval marad a blog. Sok minden van egyébként, és leginkább arról írok, ami foglalkoztat. Ez* nagyon. Nagyon mélyen érint érzelmileg - talán átmegy időnként, hogy mennyire mély sebeket ejt rajtam. És mélyen érint fizikailag, anyagilag, kognitívan - egyszerűen körbefon és millió dologban gátol és fojtogat ez a helyzet. Nem mondom, hogy csak rosszat hozott, mert a szarból is ki lehet emelni a gyémántokat (csak érdemes aztán megmosni) - szóval, van ennek hozadéka. Sok mindent tanultam és tanulok ebből* kifolyólag. Magamról is, másokról is, intézményesítve** is és autodidakta módon is. És főként ezért is írok róla. Mert azt tapasztalom, hogy döbbenetes az információhiány mindenről, ami ezt és az ehhez hasonló betegségeket övezi. Azt akarom, hogy legalább az a(z egyre kisebb) maréknyi ember lássa, aki még idejár olvasni. Nem mondom, hogy nem hagytam volna ki szívesen ezt a tapasztalatot és foglalkoztam volna inkább más tudományokkal vagy a már soha meg nem valósuló phd-mmal, de ez hullott a nyakamba. És abban bízom, hogy talán az érzékenyítéssel, a hozzáállás változásával Magyarország egy jobb hely lehet a béna kis blogom által. Meg magamnak is meg akarom őrizni, mert tudom, hogy most is valami félvak állapotban vagyok, részben mást sem látok, részben tolom el magamtól, amit lehet - jó nagy katyvasz az egész. Szeretném, ha nem felejteném el, hogy még így is vannak szép pillanatok, szívderítőek, szívszorítóak. Szeretném, ha nem kéne magamnak később nagy szemrehányásokat tennem, hogy mi mindent nem csináltam meg, holott bírhattam volna - mert most azt érzem, nem bírok többet. Visszamenőleg majd biztosan másképp gondolom, és akkor vuisszanézhetek arra, hoigy miben vagyok most. Szeretnék békében lenni magammal. Nem könnyű, mert anyukám pont az az ember volt, aki ezerszeresen is erőn felül csinált mindent (de nem sikerült minden belőle) - és épp magától és a családjától vett el időt mindehhez. Nagyon hasznos volt a világnak az ő létezése, tényleg. De sokszor haragudtam rá, és néha most is haragszom. De a jó lelkéhez vagy a jó szándékához, a szeretetteliségéhez nem fért sosem kétség, most sem fér.***

* anyukám, anyukám betegsége, az abból adódó gondok, problémák, anomáliák, és egyéb vicces helyzetek, az én ebből fakadó tevékenységeim, gondolataim - aztán már be is telt a blog

** ha úgy vesszük, a két utolsóként megszerzett diplomámat és a szeptembertől induló újabbat mind ennek a helyzetnek köszönhetem, legalábbis a lökés innen jött (jó nagy taszajtás volt, de még mindig jobb a diplomaszerzési mánia, mintha inni vagy drogozni kezdtem volna - bár néha jól esne)

*** apám halála arra mindenképp jó volt (mármint az én fejlődésem érdekében), hoy rájöjjek, attól, hogy meghal valaki, nem kell, hogy hiányozzon is. Elég sokszor gondolok rá különféle helyzetekben, sok mindent gondolok róla (nemcsak rosszat, néha jót is) - de hiányozni még nem hiányzott, mióta meghalt. De őszinte irigykedéssel nézem azokat, akiknek van miért hiányt érezniük az apjuk halála után. Anyukám viszont nagyon hiányzik most is és mindig is fog, mert ő nagyon sok jót is tett hozzá az életemhez.