egy kellemetlen nő

- valószínűleg így fognak emlékezni* rám az ismerőseim. Ez van. Nincsenek nevetőráncaim - ami azt illeti, szinte egyáltalán nincsenek ráncaim, mint a kövér embereknek általában - de ha egyszer lefogynék (ami valószínűleg sosem fog megtörténni), vagy ha annyira megöregednék (ez sem), akkor a keserűség ráncai ülnének ki az arcomra. Sajnálom, jobban szeretnék kedves, boldog arcú nő lenni. Nem tudom, mikor kellett volna megtanulnom - ha már gyerekkoromban elmaradt - de talán túl későn ébredtem rá, hogy csakazértis akarattal boldog fejet kellett volna vágni, és akkor az rögzült volna. Most már a lefittyedt száj rögzült, a szúrós tekintet, amitől jobb elmenekülni, meg a könnyek, akkor is itt a rászáradt nyomuk az arcomon, amikor épp nem sírok. De folyton sírok. Panaszkodom, görcsben a gyomrom. Elkezdtem arról ábrándozni, hogy ha elég beteg lennék, megúszhatnám anyukám ápolását. Ugye, szörnyen gonoszul hangzik? Igen, szégyellem is magam miatta, az állandó szégyen is a vállamon ül. Nem vagyok elég szép, nem vagyok elég jó, nem vagyok elég erős, nem vagyok elég bátor - és valószínűleg elég okos sem vagyok, ha mindezeken nem vagyok képes változtatni az akaratom ellenére sem. Ja, igazából nincs akaratom. Ez is baj. Szóval, amikor ,már többedjére kaptam rajta magam azon, hogy különféle betegségeket vízionálok magamnak, amik által megmenekülnék a felelősségrevonás alól, úgy döntöttem, hogy lemondok anyukám ápolásáról. Mármint a fizikai részről - szóval, én ezt a pelenkás dolgot nem bírom kezelni. Sajnálom, őszintén, tényleg, de képtelen vagyok rá. Inkább odaadom a teljes fizetésem nagy részét és vállalok valami plusz munkát valahol, de ez így nem megy. Már jó egy héttel azelőtt, hogy az én hétvégém jönne (vagyis kábé állandósul az állapot), totál befeszülök, szorongok, pánikrohamaim vannak, légszomj, egyre kevésbé diszkrét remegés, falásrohamok (újabb kilókkal), hányinger, hasmenés (nem, egy dekát sem fogyok, sőt), és nem tudok aludni, mert folyton azon jár az agyam, hogyan úszhatnám meg - és akkor jönnek a betegségvágyak, sőt, már odáig is eljutottam, hogy talán jobb lenne meghalni. Persze nem lenne jobb, és nem, beteg sem akarok lenni, és mélységesen szégyellem magam és fáj anyukám sorsa, mert ha valaki biztosan nem érdemli meg ezt a méltatlan állapotot, akkor ő biztosan nem, és ha valaki nem érdemelt ilyen gyereket, mint amilyen én vagyok, hát ő biztosan nem - de képtelen vagyok elindulni, napok óta rám tör a sírás minden pillanatban, amikor egyedül vagyok (vagy nagy tömegben) - szóval, ahol senki sem lát. És sajnálom magam, amit tilos, az ember ne sajnálja, pláne ne sajnáltassa magát, de valahogy azt érzem, hogy senki sem érti ezt az egész helyzetet (akik igen, azok vagy saját hasonló helyzetükkel vannak elfoglalva, vagy eleve erősek és kemények, mint a sziklák**, azok csak megvetnek, hogy mit pityogok állandóan) Szóval, köszönöm, hogy ma is elronthattam a hétvégéteket ezekkel a csúf, gyenge gondolatokkal. 

* egy rövid ideig, aztán gyorsan elfelejtenek

** persze a sziklák érzéketlenek, kőből van a szívük, én nem vagyok érzéketlen, csak nem látszik rajtam semmi, legfeljebb düh, harag, undor, ilyesmik. A szép érzelmeim rejtve bennem maradnak.