Reggelizünk A.-val és V.-vel (aki itthon aludt, hogy elvigyem ma vidékre kismacskát nézni, majd remélhetőleg a megtekintett és megfelelőnek ítélt macskával az állatboltba alomtálcáért, aztán haza - igen, szakdolgozatot kéne írnom és mindkettőnk (Á.-val együtt mindhárman) vizsgaidőszak küszöbén reszketünk) - szóval, épp reggelizünk, amikor megszólal A. telefonja. Zaklatottan berohan a szobájába, egy pillanat múlva magába rogyva visszajön és láthatóan feldúltan reggelizik tovább. Ki volt az? Mi történt? - érdeklődünk V.-vel. Negyed óra múlva itt a mézesbácsi és még sehogy sem állok - mondja ingerülten A. És be akar jönni? - kérdezem. Nem, nekem kell kimennem egy szatyorral és a pénzzel - fújtat A. Úgy érted, hogy attól vagy így kiborulva, hogy rendeltél mézet és át kell venned a kapuban? Nem egészen öt méternyire a konyhától? Igen - mondja A., aki amúgy a nyugalom és az érzelmi stabilitás élő szobra - még pizsamában vagyok, mezítláb vagyok. És? - nézünk egymásra V.-vel döbbenten. Nem tudsz pizsamában ajtót nyitni? (én például simán szoktam) Nem - morran rám. Vagy negyed óra nem elég ahhoz, hogy a kezedbe vedd a pénzt és felhúzz egy köntöst? De, elég, csak nem bírom már, hogy folyton zaklat valaki - fakad ki A.
Ebből arra következtetek, hogy tényleg nagyon fáradt. Nem ma reggel, hanem úgy általában. Megint el kéne vinnem a Tátrába.
P.S: a házibuli egyelőre elnapolva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése