Halmazok

Visszatérek a ruhahalmaimhoz. Pörgetem, rakosgatom őket, szekrényből, gépből, szatyrokból ki és be, mosom, szárítom, kidobom, visszalopom - rémes az egész. És arra jöttem rá, hogy bár nagyon sok ruhám van, de kevés az közülük, amely épp halmazmetszetben van. Méretben jó, jól áll, tetszik, kényelmes, színben, anyagban, meg még évszaknak is megfelelő. Persze nyilván (nyilván? - ugyan már!) nem kéne olyan ruháimnak lenniük, amelyek nem felelnek meg mindezeknek.

Egyébként inkább csak nyekeregni van időm, zokogok, hogy folyton másokra megy el az életem, még ha az anyám is az. Hálátlan dög vagyok, pedig felnevelt. Én pedig több, mint húsz éve folyton gondoskodom valakiről, aki nem én vagyok. Hamarosan azon vehetem észre magam, hogy én is mások ellátására szorulok, pedig még annyi tervem van. Nem akarok odamenni, nem akarok előre tervezni, nem akarok fürdetni és enni adni, nem akarok (kényszeredetten) mosolyogni, elég volt. Nem, nem azt akarom, hogy haljon meg. Csak azt, hogy legyen valódi. Legyen az, akivel beszélgetni lehet, akitől kérdezni lehet, akivel programot lehet csinálni, aki főz egy kávét nekem - de legfőképp, aki megkérdezi, hogy hogy vagyok és érti, ha válaszolok.