Arról, hogy hogy sérültem meg ilyen csúnyán

Az úgy volt, hogy fel akartam húzni egy lepedőt a franciaágyra. De a lepedő makacs, az ágy kemény, én pedig - mit tagadjam? - gyenge vagyok. Ahogy négykézláb állva az ágyon küzdöttem az elemekkel (lepedő, ágy, önsúly), az egyik hátsó lábamat kinyújtottam, hogy a földre tegyem és arra támaszkodva cibáljam tovább az ellenséget. Csak arra nem gondoltam, hogy a hátranyújtott és a testsúlyom nagy részének hordozására kiszemelt bal lábam a parketta helyett a fém papírkosárban landol, ami megmaradt a lábamon, aztán mintegy korcsolyaéllel ellátott csizmaként viselkedve hirtelen hátracsúszott, a lábammal együtt. Én részint pofára estem az ágyon - de az arcomon nem látszik semmi az ijedségen kívül - viszont a bal csuklómat magam elá gyűrtem, így az kificamodott, a jobb kézfejem erősen az ágy széléhez csapódott, a lábam pedig úgy szánkázott ki alólam, hogy bevertem az ágy szélébe, a padlóba és a papírkosár fémkeretébe is, combtól bokáig mindenem sajog. Nem állítom, hogy ennyire csúnyán még ne készítettem volna ki magam még soha, mert igazából nem sérültem meg nagyon csúnyán, csak ahhoz képest, hogy hogyan - ahhoz képest viszont nagyon. Szerintem még egy kis agyrázkódást is szereztem, ahogy a fejem az ágyra puffant. Szeretek kemény ágyon aludni - de lehet, hogy jobb lesz revideálnom ezt az álláspontomat.