Ma reggel vérvétel (az ismét vészesen közeledő műtét miatt). A nővér hat kémcsövet készít elő és címkéz fel az adataimmal. Próbálom oldani saját feszültségemet (nem a vérvétel miatt, azt jól tűröm, a műtét aggaszt, bár kisműtét és rutin és az orvosom csukott szemmel, félkézzel is elvégez egy ilyet, de én szerencsére nem szoktam még hozzá - tudjátok, nem is maga a műtét aggaszt, mert bízom a dokiban, az altatással is kezdek megbékélni, állítólag maximum negyed órát alszom, oké, legyen - de az a feszítő várakozás a műtét előtt, amikor már nincs paplanom, csak egy nejlonzsák takarja a testemet, szóval pucéran, fázva és kiszolgáltatottan fekszem ahhoz a reptéri előcsarnokhoz hasonlatos váróban, ahol a műtősfiúk mesélik egymásnak az otromba vicceiket, ahol nővérek szaladgálnak és cigifüst terjeng, biztosan a szellőztetőrendszer kínálja meg egy kis nikotinnal az odabent szenvedőket, és ahonnan már akkor sem juthatok ki pisilni, ha azonnal bepisilek, de ahol nyilván nem merek bepisilni, és nincs kihez szólni, és hivatalosan már csak a plafont nézhetem, szóval, ettől szorongok). És úgy próbáltam oldani a feszültségemet, hogy azt mondtam (szerintem viccesen) a nővérnek a hat kémcsőre, hogy látom, ma itthagyom a teljes vérkészletemet. Mire szigorúan rám nézett a szemüvege felett és azt mondta, hogy ne rinyáljak. Azért én szép napot kívántam neki, és vidáman mentem vissza az autómhoz, és a parkoójegyemet, amin még volt vagy másfél órányi kifizetett várakozás, visszatettem a parkolóóra nyílásába, hátha valaki örülni fog neki, 9.22-ig szól, én meg már fél nyolc után nem sokkal szabadultam, nem is kellett volna még jegyet vennem.
Juj drukkolok, hogy minden rendben legyen a műtéttel!
VálaszTörlés