húsz év

Húsz éve  már közel huszonnégy órája vajúdtam Á.-val - és még több, mint huszonnégy óra volt hátra addig, míg megpillanthattam. Húsz éve már megérintett a félelem szele, amikor szeptember 11-én terrortámadás érte Amerikát. Már jó nagy volt a hasam, totál bekeményedett, napokra megbénított a félelem, hogy milyen világra fogom megszülni a fiamat. Aztán ahogy megszületett, bennem elült a félsz egy jó időre. Azt hittem, azt akartam hinni, hogy a világ egy szebb, békésebb élet felé tart, a gazdagodás felé, amikor lehetőség van arra, hogy ne csak kevesek éljenek jól, hanem egyre többen. Már akkor is azt gondoltam, illúzió az, hogy mindenhol megszűnik a nélkülözés, vagy hogy sehol nem törnek ki helyi kisebb háborúk. Már leszámoltam azzal a tévhitemmel, amit gyerekkoromban ápoltam magamban, hogy a háborúk régi dolgok. De azért hittem, hogy egyre jobb lesz minden.

Á. holnap húsz éves lesz, V. a tavasszal tizenkilenc. Mondhatnám, hogy a legszebb életkorukban vannak, de inkább azt mondom, minden életkoruk a legszebb volt. Előttük a jövő. Okosak, életerősek, féltett, szeretett gyerekekből féltett, szeretett felnőttekké váltak. Én én szorongok és szégyellem magam, mert nem ilyen vagy ilyen jövőt álmodtam és ígértem nekik. És azt hiszem, a legjobb tudásom szerint tettem azért, hogy élhető legyen számukra - és mások számára is - ez a világ. Biztosan voltak is, vannak is hibáim, de alapvetően barátságos vagyok az emberekkel, minimum huszonéve végzek különféle önkéntes munkákat, hiszek abban, hogy a jó terjeszti a jót. És csúfosan elbuktam, én is és a hozzám hasonlóak mind.  Holnap ünnepelni fogunk, mert Á. (és V. is) csodálatos ajándékai az életemnek, önálló, élni vágyó, édes, szeretetteli felnőtt gyerekek. De ma elmondom, hogy milyen végtelen szomorúság és keserűség és fájdalom van bennem a világ általános állapota miatt, és különösképp ennek az országnak és szűkebb környezetének félelmetes állapota miatt. Nagyon féltem a gyerekeimet - nemcsak őket, de őket különösen - és mélységesen tehetetlennek érzem magam.