Megöl, megerősít

Van az a mondás, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Nekem voltak (vannak) fenntartásaim a mondásokkal. Sokszor éreztem, hogy klisé, meg hogy nesze semmi, fogd meg jól (mondás). Aztán néhány éve olvastam egy blogban, hogy a blogger mindig anyukája mondását idézi maga elé bizonyos nehéz helyzetekben, mert az segít neki. Elkezdtem kutatni, hogy én milyen döntést segítő vagy magamat erősítő mondásokat kaptam gyerekként. Semmi nem jut eszembe. Semmi. Csak olyanok jönnek, mint hogy egy hintalónak is több esze van, mint nekem, meg hogy hallgassak, ha nem kérdeznek, de engem nem kérdezett senki, tartsam meg a véleményemet magamnak, szégyelljem magam, nagyon szégyelljem magam, ne is lássanak, akarok-e nyaklevest (nem függött az akarattól, zúdult), nagy lakli/ló/cula vagyok, akinek mindezt (bármit) már rég egyedül kellene csinálnia, gyáva vagyok, önállótlan, ostoba, semmirekellő, elefánt leszek, ha annyit eszem (vékony kislány voltam, csak most vagyok kövér), a szépségért szenvedni kell, de nicsak, hogy hasonlítok Ilonka nénire - mondta apám. Az ki volt? - kérdeztem én. Apám egyik nővére, egy rettenetes, kövér, ronda közönséges, nagyhangú nő - mondta apám.  Egyáltalán, az életben nem fogom vinni semmire, de nem is várnak tőlem semmit. Nincs pozitív emlékem arról, hogy gyerekkoromban bármivel is biztattak vagy erősítettek volna. Pedig amúgy egészen kicsi koromtól kezdve egészen részletes emlékeim vannak különféle dolgokról. A félelem, a szorongás és a szégyen az alapvető érzelmek, amik előjönnek, ha a gyerekkoromra gondolok - pedig vannak szép emlékeim is a gyerekkoromból, csak azok nem arról szólnak, hogy énvelem valaki kedves lett volna. Huh, ez így rettenetesen hangzik. Próbálok kutatni az emlékeimben arról, hogy megdicsértek, elismertek, dicsekedtek velem másoknak a szüleim - semmi. Nulla. Olyanra emlékszem, hogy mások véletlenül dicsérnek és azt a szüleim negligálják, lehúzzák, kinevetik, semmissé teszik - még az a legjobb eset, hogy nem vagy meg sem hallják, mert akkor nem zúzzák ripityára egy perc alatt. Ronda csomag, én is látom. Érzem is. Anyukám egyébként nagyon szeretett és szeret is, szándékosan nem ártott (szemben apámmal, aki igen) - de erősíteni ő sem erősített szavakkal, azt csak később, már felnőtt koromban kezdte - addigra már olyan volt, mint halottnak a csók. Szép gesztus, különösebb hatás nélkül.

De azt is érzem, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Ezt én találtam magamnak. És érzem, hogy amikor nagyon megküzdök valamivel és végül (nagyon-nagyon nehezen) döntök, az a döntés utána támogat engem és erőt ad a továbbiakhoz.

A múlt héten azt kellett eldöntenem (szerettem volna, ha közösen megbeszéljük, de nem találtam pertnert hozzá, magamban kellett megőrölnöm, megrágnom, összeforgatnom, megemésztenem és meghoznom a döntést), hogy mi legyen a továbbiakban anyukámmal. Felhívtam egy gondozóházat, kitöltöttem a papírokat és amint lesz hely, odaköltöztetem. Ma van a születésnapja. Zokogok, ha látom, hogy mi lett belőle. Jó lenne beszélni a gyerekkori dolgokról, vele lehetne. Ő már korábban is kért bocsánatot az ellenem (akarattalanul, tudatlanságból, mert neki sem volt jó mintája erre és mert ő is küszködött saját önazonosságával) elkövetett dolgokért. Meg tudok neki bocsátani és szeretem őt. De nem akarom és nem is fogom magam feláldozni az ő boldogabb (?) öregkora oltárán. És tudom, hogy ő sem akarná. Csak jó lett volna együtt dönteni és nem egyedül. De eldöntöttem. És minden meghozott döntésem megerősít.