én: és kitaláltál már valamit V.-nek és apának?
Á.: mire gondolsz?
én: arra, hogy közeleg a karácsony
Á.: hát, engem a karácsony nem különösebben érdekel
én: de minket igen
...
én (nagyon szomorúan): megkérdeztem Á.-t, készül-e a karácsonyra, amire azt válasziolta, őt nem érdekli
A.: hát... khm.... igen... khm... ismerjük őt
én: ha idén sem kapok semmit a gyerekektől, nagyon meg fogok sértődni... nem azt várom, hogy ugyanolyan fontos legyen nekik, mint nekem ők, de azért tartsák már számon azt, hogy nekem mi esik jól
...
Á.: nem tudom, apa vagy V. minek örülnének
én: tea? csoki?
Á.: hát, jó... és te mindek örülnél?
én: mindegy...tényleg... én igazából bárminek, amit szeretettel adsz
Á.: nem értem, hogy akkor miért nem örülsz annak, ha szeretettel nem adok semmit?
Még az is lehet, hogy igaza van. Meg nyilván ronda dolog így kizsarolni valami ajándékot. De ismerem őket is és magamat is. És ha idén sem találok semmit a fa alatt a gyerekektől, akkor tudom, hogy piszok hisztis leszek egész karácsonykor. És az senkinek sem jó. Szóval, jobb, ha készülnek valamivel. Hogy ez így nem az igazi? Persze, hogy nem. De évekig vártam az igazi élményre, amikor tényleg meglepetésből kapok valamit. Maguktól. A. sem képes rá, neki is listát kell írnom. Nem tudom, kaptam-e tőle valaha olyan dolgot, amin meglepődhettem. Régebben anyukámtól szoktam kapni, ő tényleg figyelt rá, mit szeretnék, meg is kérdezte, de mondani sem kellett neki, tényleg tudta. Én is tudom a gyerekekről (btw mindenkiről, egy kis odafigyeléssel nem nagy truváj). És talán még elég messze van ahhoz a karácsony, hogy elfelejthessem a mai kis incidenst és tudjak úgy tenni, mintha minden normálisan menne és maguktól jutott volna eszükbe, hogy nekem is szerezzenek egy kis örömöt valamit. Talán könnyebb lenne, ha az öt(?) szeretetenyelv közül nekem nem épp mind az ötre az ajándékokra lenne legnagyobb szükségem. Persze érintéssel, rám fordított minőségi idővel, elismeréssel vagy a nekem tett szívességekkel sem állnak valami jól. Nah, még jó, hogy tegnap írtam a pozitív listát, ma biztosan megint kardomba dőlnék nélküle.
Nekem volt egy olyan Karácsonyom azt hiszem 12 évesen, mikor Anyukám nem kapott semmit. Nagyon szomorú volt és nem titkolta. Sosem felejtem el. Onnantól kezdve mindig vettem valamit, de igazából csak 21 évesen kezdtem el valóban odafigyeléssel, belegondolással adni valamit. Én 21 évesen kezdtem dolgozni, onnantól olyan sok megaláztatás ért hirtelen, hogy egyből elkezdtem "értékelni" a szüleimet.
VálaszTörlésÉn addig is rajongva szerettem Anyukámat de sosem jutott eszembe hogy ajándékot adjak. Vagyis nem ez jutott eszembe. De valószínű nekem ez nem tartozik a szeretetnyelveim közé.
Nekem most is egy teher a kinek mit vegyek, mikor, hol és egyebek. Hát ezt csak úgy itt hagyom egy történetnek.
Az én kislányom még csak 5.5 éves, nem tudom hogy fog alakulni. (Mondjuk a Férjem, ügyes, ötletes ajándékadó.)
Nem tudom, hogy ez min múlik. Én nem tartom magam egy kreatív embernek, de én is vezetek egy listát egész évben arról, hogyha valaki a családban elsóhajtja magát, hogy “de szeretnék”. Onnan relatíve könnyű választani valamit szülinapra, karácsonyra, évfordulóra. :/
VálaszTörlésPersze irigylem azt, aki mindig valami szuperkreatívat kitalál vagy kézműveskedik...
20+évvel ezelőtt volt egy barátom, az ő anyukáján kívül soha senkitől nem kaptam olyan ajándékot, amire tényleg vágytam és aminek örültem is. Kb. 10 éve vetettem véget a családi ajándékozásnak, amikor már mindenki pénzt adott a másiknak. Ajándékot most már csak a gyerekek kapnak nálunk. A lányom 7 lesz és ő most úgy döntött, hogy ad nekünk ajándékot, mert nekünk nem hoz Jézuska. Azt hiszem eljön az a pont, amikor megint ajándékozni fogunk és ezt neki köszönhetjük majd - talán megtérül az a végtelen mennyiségű szeretet és figyelem, amit születése óta kapott:)
VálaszTörlésÉn egyszerűen képtelen vagyok a szüleimnek ajándékozni. Karácsonyra mindig annyi mindent kaptunk tőlük, tényleg rengeteg, túl sok dolgot (nem csak tárgyakat, közös programot is, pl. színházjegyet), hogy mindig azt éreztem, bármit is próbálok adni nekik, nevetséges semmiség a mellett az ajándékhegy mellett, amit mi találunk a fa alatt az öcsémmel. És emiatt persze az ajándék-kapás öröme is elveszett, ahogy egyre nagyobb lettem.
VálaszTörlésTudom, forduljak akkor fel :) de én örülök, hogy egészségesek a gyerekek és, hogy együtt vagyunk. Ha valamit szeretnék, megveszem (pl. könyv), nem várok vele karácsonyig. Mikor az 5 éves fiamtól megkérdeztem, hogy mi a karácsony szerinte, ezt mondta: Amikor mézeskalácsot sütünk amit megeszünk, aztán megint sütünk és megint megesszük. Jó érzés, hogy nekik nem az ajándék a minden, hanem a a közös élmény, és igy jóval kisebb a frusztrácio is, mivel nem vagyok jó ajándékozó. Megértem azt is amit te érzel, en is szoktam igy érezni, de igyekszem lenevelni magam ŕola, mert attól, hogy a másikra pakolunk egy ilyen kényszert, hogy tegyen minket boldoggá, senki nem lesz boldog. Nem bántásból írom. Valószinűleg én azert is beszélek ilyen könnyen, mert a férjem időnként meglep dolgokkal, még ha meg is beszéljük, és úgy veszi meg is örömet okoz. Így nyilván sokkal könnyebb.
VálaszTörlésRitkán (és csak alapos okkal) kívánok bárkinek felfordulást - és ugye, az azért sehonnan nem olvasható ki, hogy én nem örülök, ha egészségesek a gyerekek és együtt vagyunk? Mondjuk sajnos nekik jóval kevesebb igényük van rá, mint nekem, de ötévesen még az ő világuknak is én voltam a közepe, Sajnálom, hogy még nem írtam blogot, amikor cuki ovisok voltak és vattacukorral volt kibélelve a gyerekszobánk :D - sajnálom, hogy még nem írtam blogot, amikor cuki ovisok voltak és vattacukorral volt kibélelve a gyerekszobánk :D És tudom, hogy halálosan unalmas, de kicsit (nem kicsit) más egy ötéves, mint egy 17,5 vagy egy 19 éves. Nagyon más elvárásaim (igényeim, vágyaim) vannak most a gyerekeimmel kapcsolatban, mint ötéves körük körül volt.
Törlésszerintem a helyzet átmeneti, elmúlik mint a dackorszak, fogtok még azon nevetgélni, hogy milyen tökmadarak voltak
VálaszTörlésÉn csak néhány évvel vagyok idősebb a gyerekeidnél, de az ő korukban nekem sem jutott eszembe igazán foglalkozni ezzel. Én ahhoz kötöm, hogy 17-9 év ide vagy oda, eléggé gyerekszerepben voltam még azzal, hogy otthon éltem. Amint önállósodtam és elköltöztem, triviális volt, hogy ha megyek haza karácsonyra, ajándékot is viszek mindenkinek. Nem vagyok büszke rá, hogy korábban eszembe sem jutott, és nem is őket akarom felmenteni, de talán valamennyire reménykeltő, hogy vannak ebben is efféle pálfordulások. :)
VálaszTörlésKöszönöm, ez nem jutott eszembe - lehet hogy azért mert én ilyen szempontból sosem voltam gyerekszerepben otthon (pedig amúgy jobb lett volna)
TörlésNa látjátok én is erre utaltam fentebb. Én ugyan nem lázadtam, és jó gyerek voltam de kb semmibe sem néztem a szüleimet. Aztán mikor elköltöztem (18) és főleg mikor dolgozni kezdtem (21) baromi hamar leesett hogy a szüleim az egyetlen felnőttek akik emberszámba vesznek. Persze ez a nem szép megtanulása a dolognak.
TörlésÉn is szeretnék néha meglepetéseket, de idén meg pont azt érzem, hogy szívesebben venném, ha mondjuk valami tiszta víz projektre adakoznánk, és tényleg nem vágyom semmire. (de, de csupa lehetetlenre) A férjem szerint viszont tárgyi ajándék kötelező.
VálaszTörlés