olyan szomorúan nézett rám, amikor a nyaralás végén hazavittük, mint ahogy egy zimankós, fagyos-szeles estén a színházba érve nézhet egy fogasra akasztott nagykabát, amikor a gazdája leveti és az undok, nyafka kisestélyiben belibben az előadásra, a védelmező, jó kabát pedig ezúttal is a ruhatárban, teljes szellemi nihilben és szeretetlenségben kuksolja végig azt a beláthatatlanul hosszú három-négy órát. Ilyenkor szívem szerint még maradnék... vagy menekülnék... vagy mindkettőt egyszerre.
Napok ota visszajovok ezt a posztot ujra es ujra elolvasni. Olyan szomoru ez az egesz, de olyan szepen irtad meg.
VálaszTörlésköszönöm!
Törlés