Gödör

Beiratkoztam egy online tanfolyamra, öt estén át tartott. Tizenkét résztvevő volt, a csoportvezető a  napi belépéskor minden kezdéskor mindenkitől megkérdezte, hogy hogy van - kivéve tőlem. Tőlem egyszer sem. Nem mondom, hogy jólesett - de nem ért váratlanul. Vagyis... vagyis inkább azt mondom, mindig szíven üt, mindig váratlanul ér, de korántsem ismeretlen a jelenség. Valahogy nem vagyok eléggé látható.

A karantén óta eltelt két hónapban egy kezemen* meg tudom számlálni azokat az embereket, akik kerestek engem pusztán azért, hogy megkérdezzék, hogy vagyok - és még ezeknél is kevesebb** az a szám, aki azt javasolta volna, hogy valami videochaten kávézzunk, borozzunk, játsszunk, pláne, aki azt javasolta volna, hogy találkozzunk valahol szabadtéren, mert annyira szívesen látna, hogy néhány órát áldozna rám az idejéből boldogan töltene a társaságomban.

Ha én felhívok valakit, általában szívesen*** beszélgetnek velem, ezt abból gondolom, hogy egy-egy ilyen beszélgetés akár másfél óra hosszat is tart... mármint a többség szívesen csacsog saját magáról, szívesen kiönti a lelkét hosszan és kimerítően, még mondják is, hogy jó lenne többször beszélgetni - de ha én nem keresem őket, akkor nagyjából ítéletnapig várhatok. Addig mindenképp, míg nem lesz valami, amit kérni szeretnének tőlem. Ilyen sincs egyébként gyakran, mert nem értek különösebben jól semmihez. Midász király fodrászának a gödre vagyok, de még nád sem nő belőlem.

A kollégáimmal és a családommal pontosan ugyanez a helyzet - azzal a kis különbséggel, hogy a kollégákkal kötelező beszélnem. Én szeretek is - de ezek csak szakmai ügyek. Egy olyan kolléganőm van, aki rendszeresen hív magánügyekben is - de ezek mindig az ő magánügyei. Azt hiszem, az anyukám volt az utolsó ezen a világon, akit tényleg érdekelt, hogy mi van velem. A közvetlen családomat pontosan a karantén bevezetésének első napján kértem meg, hogy játsszanak  majd néha velem, például scrabblet. Még az első játék ideje sem jött el. Nem állíthatom, hogy semmi kedvesség ne lenne bennük, és elég gyakran elmondják, hogy velük mi van, és még örülhetek, mert kamaszoknál és pasiknál ritka az ilyen. De valahogy a kérdésekig, hogy én hogy vagyok, egyik sem jut el.

Én vagyok az, akit elfelejtenek meghívni az osztálytalálkozókra és a bulikba - de az sem tűnik fel a kutyának sem, ha jelen vagyok. Az osztálytársak szülei nekem nem küldik el a közös fotókat, mert nem vagyok eléggé**** rajta a levelezőlistán.

Nem tudom, mit kéne máshogy csinálnom. Nyilván lehetnék sokkal érdekesebb, izgalmasabb vagy jobb ember - de nem tudom, hogyan kell. Lehetnék öngyilkos is, de nem vonz ez a lehetőség sem, kétlem, hogy bármi jobb lenne utána. Kereshetnék új barátokat - de a régiekkel sem jutottam semmire, pedig azokért is megküzdöttem. Nincs egyelen ember sem, aki engem említene a legjobb barátjaként. Szerintem az első tízben is keveseknél vagyok benne  - és azoknál is minek. Én nem mondom, hogy nem bennem van a hiba, mert nyilván én váltom ki másokból a totális érdektelenséget. Nem ismerem fel, nem tudom, hogy mit csinálok rosszul*****

* nem kell hozzá az összes ujjam

** eufemizáció - a szám igazából nulla

*** látszólag legalábbis - bár például ha nem találom meg őket, vissza nem szoktak hívni

**** rajta vagyok akkor, amikor kérdeznek vagy kérnek valamit

***** és köszönöm, nem kérek tanácsokat - lám, még undok is vagyok