Újabb fordulattal

ma délután hatkor felvettek egy másik (egy előző) helyre, ahol most harmadikán kezdenem kell reggel kilenckor. Úgy történt, hogy csengett a telefon, ismeretlen számról, felvettem, mert nekem már úgyis minden mindegy. Azt mondta gazdaságis Gabika, hogy mondaná, mi kell. Kérdeztem, mihez. Hát a belépéshez. Kissé meglepődtem. Ő is csodálkozott, hogy én még nem tudok róla, mert állítólag már fel kellett volna hívnia egy kollégának. De nem hívott senki, csak most Gabika  (aki ezúttal nem Erika), hogy akkor diktálná, hogy miket vigyek. Kell mindenféle. Papírok meg orvosi igazolások, amiket majd az üzemorvos állít ki. Vérvétel is lesz. Hát, jó. Kicsit ijesztő, hogy még azelőtt akarják a véremet, mielőtt dolgozni kezdenék, de én akartam. Kicsit régebben. Egy órája.

Hogy mit csináltam az előző poszt óta? Először egy kicsit sírtam (de tényleg csak alig, mert a könnyek nagy részét már elfolyattam tegnap meg délelőtt), aztán beszéltem egy roppant optimista volt kolléganővel, aki addig-addig örvendezett, hogy nem mentem el szar fizetésért sehová, és hogy ezzel milyen lehetőségeket adtam magamnak, hogy elkezdtem megint összeírni a vállalkozásom alapköveit. És összegyűjtöttem, milyen lehetőségeim adódhatnak még. Egészen sok - összegeztem.

Aztán hívott Gabika. Aztán most kissé meg vagyok zavarodva, mert akár örülhetnék is, meg talán örülök is, de úgy érzem, nem örülök mégsem eléggé. Egy hete még oké lett volna. Három hónapja nagyon oké lett volna. Tegnap már mást akartam (kékszemű Ágikát), de most, hogy összeírtam, mi minden vár még engem a ketrecen túl, megint túl szűknek tűnik a ketrec. És egyben ijesztőnek a szabadság. Bemászom a ketrecbe, de nyitva hagyom az ajtót. Miért nincs kééééét éééleteeeeem?????

Nyilván azt gondoljátok, hogy tök hülye vagyok és megérdemlem, hogy szenvedjek. Teljes joggal gondoljátok így, e gondolom én is. Ezért menekülök a szabadság elől a ketrecbe.