Amit elfogadhatok és amit nem

Anyukám annak idején, amikor kicsi voltam, vendégségek* előtt mindig nagyon egzaktul számszerűsítette, hogy mit szabad elfogadni. Egy pohár szörpöt és egy darab édességet. Vendégségen kívül másoktól semmit. Sem egy szörp, sem egy édesség, sem semmi más. Nem vagyunk mi koldusok! - ezt nem tette hozzá, de ezen alapulhatott a dolog, mert amúgy visszanézve látom, hogy de, pont lehettünk volna. Mert szegények voltunk. De nem lettünk, mert a méltóságunkat őriztük. Az volt az egyetlen vagyonunk. Ja, meg a tudás, amit senki sem vehetett el tőlünk. Kár, hogy erről doktor Alzheimer nem értesült. 

Hogy ehhez képest mi az a rejtett és szaggatott határvonal, ami miatt azt érzem, hogy - köszönve amúgy a kedves felajánlásokat, de - melltartókat mégsem fogok ajándékba elfogadni egyetlen olvasómtól sem, holott a Donate gomb általi pénzadományokat pedig igen - szóval ezt a határt valahogy úgy húznám meg, hogy (méltóságomat megőrizve) az belefér a világképembe, hogy a blogot írói munkásságom részeként tekintve azt (annak olvasását) áruba bocsássam és úgy vegyem, hogy némelyek hajlandóak fizetni** azért az élményért, amelyet a blog nyújt számukra (köszönöm, ezúttal és mindig mindenkinek) - mert ha egyszer könyvet találnék írni, azért sem érezném derogálónak elfogadni a tiszteletdíjat. Ugyanakkor azt nem tartom elfogadhatónak, hogy idegen emberek a világ több tájáról melltartókat vegyen nekem, mint holmi rászorulónak. Abszurd, de ez van, abszurd világban élünk. De nem lenne-e még abszurdabb, ha szembeötlően jól látható, ámde mégis intim méreteimet osztanám meg veletek?

* nemigen jártunk idegenekhez a rokonságon kívül eső emberekhez vendégségbe, így ezek a szabályok az unokatestvéreknél vagy a nagymamánál tett látogatásra is vonatkoztak

** szeretnének valamit cserébe adni