a per vagy a kastély avagy a fekete szőrű, fehér viasz vudubaba átka

A. rendelt egy könyvet Japánból. Á. is rendelt egy pólót Amerikából. Gazdag gyerek, vasmunkás volt négy napig. Mindketten jó hónapja rendelték. A. szobája van a legközelebb a bejárathoz, ezért ő szokott ajtót nyitni a postásnak és más fura lényeknek. A postás rendszeresen csengetett, de nem hozta A. könyvét. Hozott nekem ajánlott leveleket (bár én nem rendeltem őket Japánból vagy Amerikából), amiket folyton alá kellett írni. A. kifakadt miattuk: mit gondolhat rólunk a postás? Miért, mit? - értetlenkedtem én. Hát hogy valami bűnözők vagyunk... olyan kellemetlen már, hogy folyton be kell csengetnie, hol a bíróságról jön valami, hol valamelyik minisztériumból. Nem osztoztam A. félelmeiben. Szerződéseket küldenek és igazolásokat (visszamenőleg), nem az elfogatóparancsot ellenem. De A. tovább nyavalygott. Aztán megjött Á. pólója. Ezen nagyon kibukott: hol a könyv? Utánanézett a postai nyomkövetővel.

Még jó, a csomag ugyanis a könyvvel épp utazott vissza Japánba. Ez meg mi a fene? felhívta az ügyintézőt a postánál. Némi klasszikus zeneélmény után kapcsolódott az ügyintéző. Hát, igen, visszaküldték - mondta. Hogy a francba? - udvariaskodott A. Hát, elégtelen volt a címzés, nem lehetett tudni, kinek jött és hova. Hülye japánok - dühöngött A. De még vissza lehet fordítani a csomagot, ha befizet 895 forint díjat. Vállalja? Mit tehetett volna mást A., vállalta. Már így is sokba volt a könyv, mert szállították is. Vám nem volt (talán). Vállalta és nézte mindennap tízszer minimum a képernyőt, hogy hol van a könyv. Ami az edzőtáborba már kellett volna. Kézbesítés alatt - írta a rendszer. De ez postásnyelven mást jelent, nem azt, hogy már hozzák. A. elutazott a táborba a könyv nélkül, szomorúan. És rám bízta, hogy figyeljem a küldeményt, ha megjön, legalább fényképet küldjek róla (nem postán, ímélben!), kíváncsi rá, hol hibáztak a japánok (akik amúgy eléggé precízek, nem ez volt az első segédeszköz, amit küldtek)

Tegnap egész nap a postást lestem, nem jött. Oké, voltam a kertben is meg vécén is, de csak röviden. Este becsöngetett a szomszédnéni egy postai cédulával, hogy itt volt a postás, de mondta neki, hogy nyaralunk, mert nincs itthon az autó, úgyhogy ne is próbálkozzon, csak adja neki a cetlit. Nekiadta a cetlit, a könyvet visszavitte Japánba a postára. És én nem bántottam a nénit. Pedig gondolhatjátok, mennyire szeretek elmenni a postahivatalba a csomagért!

Ma elmentem. Odaadom a cetlit, elmegy a kisasszony a csomagért. Hozza, aláíratja velem, hogy átvettem, személyi is kell. Van. Odaadom, aláírom, átveszem. Aztán egy gyors váltással rákérdezek, hogy miért nem hozzák ki január óta az újságjaimat. Tőlünk rendeli? - kérdik. Nem - ismerem be. Csak a feladó tud reklamálni - mondják. Az a kiadó. Akiknek amúgy már írtam és már válaszoltak, hogy majd utánanéznek a postánál. De még nem történt semmi. Rendelje meg tőlünk, akkor biztosan kézbesítjük - javasolják. Ez nem zsarolás? - merül fel bennem a kérdés. Az újságjaim drágák és már ki vannak fizetve, nem rendelek másodpéldányokat, várom, hogy az ügyintéző kapcsoljon. De sajnos nem túl gyors észjárásúak itten a postánál. 

Hazahozom A. könyvét. A címzésen fehér cetli, rajta kézírással A. neve, címe. A név bekarikázva filctollal. Eh - gondolom - ezt nem tudták a japánok abszolválni! Az eredeti címzés nejlonban van, arra van ráragasztva a kézírásos cucc. Kinyitom a nejlont, kihúzom az eredeti feladóvevényt vagy mit, amin a hibás cím szerepel. Előre kuncogok. Talán összekeverték az utcanevet a névvel - vagy mittudomén. Nézem a japánok által címzett borítékot. A név stimmel, bár elé írták, hogy Mr. és a keresztnevet vették előre. A cím tökéletes. Van utcanév, házszám, város, ország és irányítószám is. Sírva fakadok. A japánok nem rontottak el semmit. A Magyar Posta áldozatai vagyunk. Ismét.