Munkafront

Nem, én még mindig nem dolgozom. Talán majd valamikor máskor szeptembertől. Vagy nem.  Netán majd sosem. Mindegy is, most az a lényeg, hogy Á. dolgozik. Mutatom a körülményeket:

Állunk Bécsben a buszra várva, amivel majd hazajönnek a gyerekek, én talpig görcsben, ők a kajás szatyrokkal, amiket én aggattam a nyakukba, nehogy éhen vesszenek a hosszú úton majd itthon. Már mindent kétszázszor elmondtam, hogy vigyázzanak magukra, egymásra, telefonáljanak mindenképp, ne csak akkor, ha baj van, de ne is legyen baj, egyenek és igyanak, hagytam nekik pénzt az asztalon, megvan-e az útlevelük, satöbbi. És akkor negyed órával az indulás előtt Á. azt mondta, hogy amúgy ő hétfőtől dolgozni fog. A vasgyárban. Hogy mi? Igen, fémgyár, majd fémet fog gyártani. Vagy reszelni. Vagy valami ilyesmi. De hát ahhoz kéne szülői engedély, nem? Nem tudja. Kellett amúgy, úgyhogy csak múlt szerdától dolgozik. Én végül is tegnap jöttem csak haza (nem Bécsből, hanem a továbbképző táborból, ami szintén megérne egy misét), így csak tegnap láttam a papírt, ami szerinte a munkaszerződés. Én ezt másképp tudom - de A. szerint ne izéljek már folyton. Úgyhogy nem izélek, vagyis neki semmiképp, de amúgy is, inkább tövig rágom a hajamat, minthogy megakadályozzam Á.-t a munkavégzésben. De vannak fenntartásaim.

Reggel hétre jár és ötig van ott. A munkahelyet sikerült a város egy számunkra teljesen idegen pontján megtalálnia, így itthonról reggelente 5.20-kor indul, este 7-re ér haza. Koszosan, mint egy munkásember. Mondjuk azoknak van váltóruhájuk. Én is javasoltam Á.-nak, de Á. szerint nem kell, A. szerint pedig ne szóljak bele. Vasat rozsdátlanított. Meg söpört és pakolt. Egy nagyon koszos és rendetlen műhelyben. Délben együtt kimennek enni a kifőzdébe. A szakikkal? - kérdezem. Az mi? - kérdezi. A bácsik - mondom. Nincsenek bácsik, majdnem mindenkit tegezni kell. Kedvesek? - kérdezem. Igen, azt hiszem - mondja a vasmunkás fiam.